6. fejezet - A Titok rám talál...

Gondoltam, megosztom veletel elkészült - ám de még ki nem adott - könyvem egyik fejezetét. Jó olvasást!

Shakti

A csörgőóra ébresztett a reggeli szunyókálásból. Gyorsan elszaladtam lezuhanyozni, majd főztem egy jó erős kávét. Köntösben ücsörögtem a számítógépem előtt, komótosan kortyolgatva a „Te vagy a lexebb” feliratú bögrémből.
Igyekeztem felvértezni magamat Lili panaszáradata ellen, és rákerestem egy meditációs oldalra. Halk szitár zene szólt. A háttérben képek suhantak boldog emberekről, szép tájakról, drága autókról és lelki békéről.

De jó volna ez a fajta gondtalanság! Urrá lett rajtam a kilátástalanság. Nem elég, hogy rühellem a melóhelyemet, még bevételt sem hoz annyit, mint eddig. Ami csak emberileg lehetséges, azt megvonták, így a maradékból épp, hogy csak kaját, meg egy-két női magazint tudok vásárolni.
A magánéletem katasztrófa, bár sok párkapcsolatban élő nő magányosabb, mint én, szingliként. Sovány vigasz. És nem is vagyok szingli! Van ez a Tamás, akivel semmit sem szabad komolyan vennem, és van az ideám, aki még várat magára.
Szóval, mégis csak szingli vagyok.

Aggodalmaskodásomat a kaputelefon hangja szakította félbe. Örültem is neki. Míg más bajával foglalkozom, addig sem aggaszt az enyém. Beengedtem Lilit, aki kibőgött szemekkel beviharzott a nappaliba, s amúgy, kabátostul ledobta magát a kanapémra.

- Szemét! – sziszegte a fogai között, de mást nem mondott.

Vészjósló volt a hallgatása. Tudtam, hogy kitörni készül, mégsem történt semmi. Elkezdtek záporozni a könnyei.

- Kidobott. Azt mondta, hogy neki nem kell most komoly kapcsolat. Pláne, ha elszámoltatják már, az elején. Mi lesz akkor később? Keri, én soha többé nem leszek szerelmes! Soha!
- Jaj, Kicsim! Ezt most csak úgy mondod. Amíg „pasizol” és nem komolyak a te szándékaid sem, addig „csak” pasikkal fogsz találkozni, nem pedig a Nagy Ő-vel.

Hű, de bölcs vagyok! Hogy lehet, hogy a saját tanácsom még a saját fülemig sem jut el? Lehet, hogy nem egy „pasi” kell nekem, hanem egy férfi, egy társ, egy játszópajtás, egy barát?
Bizonytalan arcot vághattam, mert Lili elhallgatott, és világfájdalommal az arcán rám nézett.

- Úristen Keri, neked meg mi bajod van?

Én is sírva fakadtam. Összeborultunk és bömbölni kezdtünk. Jó tíz perc és öt zsebkendő után megnéztük magunkat a tükörben. Na, erre meg ránk tört a nevetés! Annyira bénák voltunk. Lili kabátban, vörös szemekkel. A sminkje teljesen elkenődött. Én köntösben, kócosan, duzzadt, piros orral. A kép annyira bizarr volt, hogy képtelenek voltunk tovább sírni.
Elhatároztuk, hogy elmegyünk vásárolgatni. Előtte azonban helyre kellett hozni az arcunkat. Volt munka vele bőven. Ráadásul felváltva pipiskedtünk a kissé magasra szerelt tükör előtt, úgyhogy legalább fél órát vacakoltunk vele, mire újból emberi ábrázatunk lett. Laza ruhába bújtunk, amolyan minden mindegy alapon. Nem akarunk mi tetszeni senkinek. Egyszerűen csak vagyunk. Úgy, ahogy akarunk!

Behuppantunk a kocsimba, ami rettenetesen le volt hűlve az éjszakai farkasordító hideg miatt. Láttam a leheletemet. A szélvédő azonnal bepárásodott. Lili előrelendült, és tükörírással beleírt a homályba:

NO MAN!

Kedvem lett volna kijavítani többes számra, de rájöttem, így sem rossz.

Nem uram!
Le a férfival!
Nem kell pasi!

Megannyi jelentéssel bírt, s egyre jobban tetszett. Belöktem egy CD-t és megszólalt valami chill out zene.

- Neeee! - ordítottuk mind a ketten.

Összenéztünk. Mindenre elszántan rácsaptam az „EJECT” gombra, és kikaptam a CD-t a lejátszóból. Lehúztam az ablakot és kidobtam rajta. Egyszerűen kihajítottam!
Végeztem az önsajnálattal! Hogy fogom én ezt később még bánni! Mindegy. Most jól esett, és kész! Lapozgattam a zenei kínálatomban, és az egyik CD láttán felcsillant a szemem.
Madonna! Ez igen! Határozott, gyönyörű, mindig képes megújulni, férfifaló és igazi lázadó. Ez kell nekünk, meg a „Plíz dont széj ju szorri!” Ordítva énekeltünk a Pláza felé.
Vezetés közben nézegettem az embereket. Akik benéztek az autóba, két vidáman énekelgető lányt láthattak, s biztosan azt gondolták, hogy megőrültünk. Én meg azt gondoltam róluk, hogy mennyire be lehetnek savanyodva, ha már két dalolászó csaj látványa is felháborítja őket. Személyes sértésnek vették jó kedvünket. Pedig ha tudnák…
Egy fiatal nő annyira gúnyos arcot vágott, hogy kinyújtottam rá a nyelvemet. Nem érdekelt a reakciója, már úgy is rég túlmentünk rajta. Megajándékoztuk magunkat egy újabb nevetéssel, majd elérve célunkat, begurultunk a parkolóházba.

Mindenre elszántan bevetettük magunkat a bevásárló központba. Megbámultunk minden kirakatot; ruhákat, ékszereket, cipőket.
Még sem volt kedvünk próbálgatni. Bemenni meg végképp nem akaródzott.
Valami nem volt rendjén, ezt éreztük. Valami, amit nem lehetett meghatározni, de olyan erővel ült rajtunk, hogy nem villanyoztak fel a divatvilág újdonságai, kellékei.
A második emelet végigpásztázása után már a lelkesedésünk is teljesen elfogyott, s a jókedvű vágta átment levert csoszogásba.

- Tudom, mi a megoldás! Irány a könyvesbolt! – kiáltottam.

A karjánál fogva megragadtam Lilit, majd tanácstalan kutatásba kezdtem a lejárat után. Pont egy lift előtt álltunk. Még jó, mert a mozgólépcső kilátástalanul messzinek tűnt.
Lebumliztunk az alagsorba, és a könyvesbolthoz érve szétváltunk. Imádtam a könyvesboltokat. Pláne az óriásiakat. Mióta a Nyugatinál megnyílt a háromszintes könyváruház, állandóan ott lebzseltem. Számomra igazi Kánaán, hogy egy kávé mellett, az általam kiválasztott könyvvel, elvonulhatok a világ szeme elől, mintha az nem is létezne. Ezeken a helyeken megáll az idő. És én szerettem az örökkévalóságot.
Lili az aktuális romantikus regények felé vette az irányt. Tizennégy éves kora óta képtelen volt kigyógyulni a rózsaszín történetekből. Hát nem csoda, hogy állandóan felültetik?
Tündérmesék, hercegek fehér lovon.
Á! Engem inkább a test, a lélek és a gondolatok foglalkoztattak. Nézegettem az „Ezotéria” feliratú kupacot, de semmi sem ragadta meg a figyelmemet. Amolyan sikerkönyvek meg isten-keresés.
Hogyan gazdagodjunk meg nagyon, és marha gyorsan? Magyarországon? Ezek azt sem tudják, hol van a térképen kishazánk. Lehet, hogy éppen ezért nem találják. Mert túl kicsi. A magyar mentalitásról és a gazdasági helyzetről ne is beszéljünk.
A másik téma viszont annyira elvont, hogy nem ad választ arra, hogyan találjam meg életem párját? Mi a célom itt, a földön? Miért lépek bele ugyanabba a szarba minden egyes választásomkor? Hol van ilyenkor a Jóisten, aki kirakja elém a STOP táblát, a Behajtani tilos-t, az Egyirányú utcát, de leginkább a Zsákutcát. Mert eddig mind az volt, és csak kihátrálva tudtam kijönni belőle.
Na, erre írjanak nekem egy könyvet! Vagy lehet, hogy a Jóisten bedobott minket egy jó kis Activity játékba, csak a szabályokat nem mondta el, így aztán elképzelhető, hogy egy-egy mezőn megrekedünk? Vagy egyenesen hátrafelé lépdelünk? És kinél van a dobókocka? A szerencse kártyákat már nem is említem. Ugyan ki az, aki elárulja végre a titkot? Hogy lehet ebből a maszlagból egy érthető és élvezetes játékot varázsolni?
Már megint dühöngök magamban. Bejöttem ide megnyugodni, és mégis felidegesítettem magamat.
Hirtelen felpillantottam a könyvhalmazról és elképedtem.
Előttem egy állványon legalább száz darab azonos könyv sorakozott. Mind a százan rám meredtek hűvös nyugalommal. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy a Jóisten meghallotta az iménti gondolataimat, és életemben először válaszolt a kérésemre.
Mit kérésemre, segélykiáltásomra!

A könyv címe: A Titok.
Körülnéztem, mert olyan érzésem támadt, hogy ezt a vívódást más is átélte vagy észrevette. Senki sem foglalkozott velem. Ez csak belül történt, ami odakint semmilyen változást nem idézett elő. Olyan irreális volt az egész. Még ezt a szót is használtam, nem valami hasonló kifejezést.
Hát itt van a Titok. Lehet, hogy odafenn most jókat kacarásznak az értetlen arckifejezésemen? Mivel továbbra sem hederintett rám senki, lassan odasétáltam a polchoz.

- Na, végre! – rivallt rám a Könyv egyetlen hatalmas, piros szemét rám szegezve. – Hol voltál eddig? Mit gondolsz, miért bámulok itt rád század magammal? Tudod, mióta próbálom magamra felhívni a figyelmedet?
- Mi? – kérdeztem félhangosan.

Egy eladó felém fordult és megszólított.

- Segíthetek?

Nem mondtam neki, hogy ’Á, dehogy, csak egy könyv éppen leteremtett a lábamról, emlékeztetve rá, hogy micsoda érzéketlen tuskó vagyok, mert nem veszek róla tudomást.’ Ha tehetné, már kukoricán térdelnék a sarokban.
A nő, követve a tekintetemet a könyvespolcra meredt, és csak annyit mondott.

- Jó könyv.
- Valóban? – kérdeztem tettetett közönnyel, azzal leemeltem egyet a polcról.
- Na, végre! – szólt rám megint a Könyv.

Megszorítottam, hogy hallgasson.
Dobtam egy kényszeredett mosolyt az eladó felé, majd újdonsült barátommal elvonultam egy csendes sarokba.

Valahogy éreztem, tudtam, hogy meg fogja változtatni az életemet. Biztos voltam benne, hogy valami elkezdődik, és az eddigi életem végérvényesen lezárul.
Óvatosan fogtam meg a beszédes példányt, és jól megnéztem a borítóját. Hatalmas pecsét volt az elején. Azzal bámult rám még mindig.
Nem mertem kinyitni, hátha ott meg egy boksz-kesztyűs kéz vár lesben, hogy eltörje az orromat. Inkább megfordítottam, és elolvastam a hátulját. Ígéretesnek tűnt, pláne, hogy azt írták, hogy ők majd elmesélik neked, hogyan érhetsz el és tehetsz meg bármit, amit csak szeretnél.
Na, erre befizetek! Szó szerint. Megveszem. Nem nézek bele egyelőre, csak megveszem.
Éreztem, hogy egy megnyugvó sóhaj tört fel a Könyvből.
Végre rá találtam.

Abbahagytam az olvasást, mert egy fürkésző tekintetet éreztem a hátamban. Megfordultam. Jó megérzés volt, mert tényleg ott állt Lili, és a vállam fölött bámult bele új szerzeményembe.
Egymáshoz csaptam a két fedőlapot. A Titok bezárult. Lilinek öt könyv volt a kezében. Sorra megmutogatta őket. Szerelmes regény volt mind. Hihetetlen. Hogy képes ezeket elolvasni?
Kivette a kezemből a titkomat, és érdeklődve nézett rám, majd vissza a borítóra.

- Mi ez? Milyen titok? Nagyon sejtelmesen hangzik. Valami pletyka ismert emberekről? - Mást el sem tudott képzelni.
- Nézzél már bele! - mondtam. - Vagy legalább a hátulját olvasd el! – Kiáltottam rá a Könyv helyett, mielőtt még Lilinek is beszól.

Rettenetesen komoly képpel megfordította az apró könyvecskét, és az ujjait a sorokon tartva végigböngészte a teljes hátlapot!

- Hű, a mindenit! – csodálkozott rá a hátlapra.
- Lili, az mit jelent! Érdekesnek találod, vagy egy semmitmondó felkiáltással akarod nyugtázni, hogy egy újabb önsegítő könyvet sikerült találni magamnak, ami semmit nem változtat sem a hozzáállásomon, sem az életemen? – kérdeztem kissé felemelve a hangomat.
- Neeem – sápítozott ártatlan hangon – tök jó könyv! Tudod, mit? Én is veszek magamnak egyet. Majd együtt olvassuk, és ha ne értek valamit, te elmagyarázod. Te vagy egyedül Ezot Erika a baráti körömben. Na, mit szólsz?
- Jól hangzik! Gyere, vigyük haza, aztán lapozzunk bele!

Bepakoltuk a nagy halom könyvet a kosárba és elindultunk a pénztárig. Az egyik eladó, felnézve a kasszából lopva beletekintett a kosarunkban felhalmozott repertoárra, és félénken megszólított.

- Nem akarják inkább a filmet megvenni?
- Milyen filmet? – kérdeztük egyszerre.
- A Titok meg van filmesítve. Ugyanaz, mint a könyv, csak nem kell olvasni, és így érthetőbb talán – magyarázkodott. Vagy ennyit nézett ki belőlünk.
- Ez komoly? – Egymásra néztünk, aztán rá.

Teljesen tanácstalanok voltunk. Most, hogy kettő könyvet is vettünk, egyszeriben tegyük vissza a polcra, vegyünk egy DVD-d és kész? És mi van az olvasás élvezetével?
És különben is, én a könyveimet többször is elolvasom, sőt még alá is húzom a lényeget, és bevallom férfiasan, még jegyzetelni is szoktam bennük.
Tudom, szentségtörésnek számít, de engem nem érdekel. Az enyém.
Mire felocsúdtam, Lili már rángatott is a DVD-s polc felé, s tágra nyílt szemekkel bámult a borítóra.

- Ez ugyan az!
- Igen – mondta az eladó, s kissé furcsán érezte magát, mivel egy perce mondta el nekünk.
- Vegyük meg Keri, kérlek, vegyük meg és nézzük meg! – könyörgött. - Most gondolj bele! Egy óra alatt megtudjuk, mi van benne, és akkor nem kell egy hétig lapozgatnom. Különben is, mire három oldalt elolvasok, elfelejtem, mi volt az elején. Ez olyan tudományos könyv, én meg nem értek az ilyesmihez. Keri, lécci, lécci!

Mit volt mit tenni, beraktuk ezt is a kosárba. Én a saját könyvemet nem raktam vissza. Szeretem átrágni magamat a dolgokon. Jobb, mint visszatekerni egy kazettát. Vagy visszalépni a menüben. Mit tudom én! Nem vagyok egy szájber gyerek.
Lili sunnyogva visszatette a saját példányát a DVD-k közé! Szúrós tekintettel ránéztem, de nem tudtam haragudni rá. Ő már csak ilyen, én így szeretem és kész.

Fizettünk, majd az óriási szatyrokkal elindultunk hazafelé.
Bár megfordult a fejemben, hogy éhes vagyok, inkább nem mondtam semmit, nehogy Lilinek eszébe jusson ekkora pakkokkal beülni valahová. Amint kigondoltam, Lili megszólalt:

- Te is kajás vagy?
- Úristen Lili, én beszéltem hozzád az előbb? Kimondtam, amit gondoltam, vagy te is erre gondoltál?

Meglehetősen értetlenül nézett rám, így bizonyossá vált számomra, hogy nem mondtam semmit. Egyszerűen csak vette az adást!
Na, még el sem olvastam a Titkot, valami erő már elkezdett dolgozni az életemen. Megriadtam tőle kicsit, de akkorát kordult a gyomrom, hogy elvonta figyelmemet az aggodalmamról, és az éhségemre terelte.

- Pont arra gondoltam, hogy kellene enni valamit, csak annyi szatyrunk van, hogy nem szeretnék étterembe menni!
- Jaj, én sem, mert pocsékul néz ki a sminkem. Ami a könyvesboltba jó, az egy kajáldában elfogadhatatlan – vonta le az egyértelmű következtetést. Nem vitáztam vele.
- Hála Istennek! Akkor húzzunk haza, rendeljünk egy pizzát és nézzük meg a filmet. Mit szólsz? Ráérsz egyáltalán? – kérdeztem.
- Persze – nézett rám vádló tekintettel. – Nincsen pasim, hisz tudod.

Az egész napot együtt fogjuk tölteni – állapítottam meg lakonikus nyugalommal. Nem baj, úgy is magam alatt vagyok. Nem akarnék egyedül lenni. Legalább lefoglalom magam.
Cipekedve és kifulladva értünk fel az ötödik emeletre. Alig vártam, hogy ledobhassam a szatyrokat. Lerúgtam a cipőmet, felhajítottam a kabátomat a fogas tetejére. Konstatáltam, hogy még nem dőlt össze. A negyvennyolcadik kabát van rajta. Valószínűleg Lili szőrméje alatt összeroskad. De még azt is elbírta. Óvatosan kikerültük, nehogy egy légáramlat ledöntse a lábáról, és szép lassan, kimérten behátráltunk a nappalimba.
Tárcsáztam a pizzéria számát. Három csengetés után felvette egy női hang, és már mondta is az adataimat. Meg sem tudtam szólalni, már sorolta, mit akarok kérni.

- Ácsi! – kiáltottam – szeretnék rendelni!

Jézusom, tényleg mindig ugyanazt rendelem? De két éve? Megtanultam, hogy ha éhes vagyok, járt utat a járatlanért el nem hagyok. Biztosra mentem, nem akartam csalódást.
Lehet, hogy a férfiak terén is ösztönösen így teszek? Bár mindig langyos és egyforma ízű, legalább biztonságos. Erről még el fogok gondolkodni. Most azonban már nem bírtam az éhségemmel, és agresszíven rákiabáltam a nőre.

- Nem kell magyaros pizza! Paradicsomlevest akarok és lasagnét! Lili, te mit kérsz?
- Várjál – hallottam bentről a kétségbeesett időhúzást. - Még el sem olvastam rendesen. Csak a leveseknél járok.

A csaj a vonal túlsó oldalán elkezdett türelmetlenkedni. Végre Lili is kitalálta a menüt. Gyorsan azt is beolvastam. Elnézést kértem a kiabálásért. Azt mondtam, ha éhes vagyok, menten agresszív leszek, ami igaz is.
Szembesülnöm kellett vele, hogy nem érdekli a bocsánatkérésem, sőt, kifejezetten utál engem is és a munkáját is.
Remélem, nem fognak beleköpni a levesembe! Megkérdeztem, mikor jönnek? Azt mondta, minimum egy óra. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni addig, de igyekeztem szépen megköszönni, és leraktam a telefont.

- A dög, micsoda modortalan! Még meg sem szólaltam, már mondta, hogy mit akarok enni!
- Jól van, nyugodj már meg! Biztosan van itthon valami rágcsálnivalód. Nassolj egy kicsit, az jót tesz!

Mondta mindezt ő, akit tűbe lehetne fűzni. Vaságyastól harmincnyolc kiló. Még jó, hogy szőrmebundában mászkál, különben elfújná a szél. Nem tudtam, hogy az irigység vagy az éhség beszél-e belőlem, de jobbnak láttam nem beszólni. Miért bántsak meg egy barátnőt, ha egy pizzás lányt is lehet? Határozottan kezdtem elbunkulni, úgyhogy valami ehető után néztem a spájzban.
Találtam lekvárt, mustárt, egy narancsot, egy csomag ropit és mikrózható pattogatott kukoricát. Az utóbbi mellett döntöttem.
Lili már az ágyamon feküdt. Tudományos ábrázattal tanulmányozta a távirányítómat. Az ajtófélfának támaszkodtam, és vártam, mit tud kihozni belőle. Olyan édes arcot vágott, hogy nem volt szívem elmondani neki, hogy az nem a tévé távirányítója. Még csak a DVD lejátszóé sem, hanem a hifimé. Hatvannégy gombbal büszkélkedhetett. Még nekem is heteket vett igénybe kiismerni.

- Jaj, te drága Mária, mi ez Keri? Milyen tévéd van? Minden csatornához van külön gombod? – méltatlankodott.
- Hülye! – mondtam baráti jóindulattal, cseppet sem lekicsinylően. – Az a hifim távirányítója. A másik kettő ott van az ágyam mellett, ledobva.

Hahotázva hajította felém a távirányítót. El kellett hajolnom, nehogy fejbe vágjon. Kirepült az ajtón, egyenesen a leterhelt fogasig. Több sem kellett neki, hatalmas robajjal elvágódott az előszobában.
Ekkor már annyira röhögtünk, hogy fel sem tűnt, hogy száz apró darabra esett széjjel az irányító. Egy nagy bakelit tömb, kismillió gomb és elemek hevertek szerte-szét a padlón.

- Vazze! Gyere, segíts felállítani ezt a monstrumot!

Még mindig rázkódva a nevetéstől feltámasztottuk a jobb időket is megért, akasztónak egyáltalán nem nevezhető valamit. Inkább úgy nézett ki, mint egy hatalmas gomba. Mikor már nem volt rajta használható akasztótüske, a többi kabátot szépen, rétegenként rásimítottuk.
Egyszer még az is eszembe jutott, hogy készítek róla egy képet, és elküldöm az IKEA-nak, hogy „Na, ez ám a tartósteszt!”
Mintha mi sem lenne természetesebb, visszaszórtuk rá a földről a blézereket, pulóvereket, dzsekiket, bundát, mindent, és újabb óvatos hátrálással magára hagytuk rettenetes terhével.
Magamhoz ragadtam az irányítást. Megkértem Lilit, ne nyúljon semmihez. Oldja meg a popcorn históriát, én addig beizzítom a filmet, felhalmozom a párnákat a fejünk alá, és szedek elő plédeket, hogy ne fázzunk. Azzal a lendülettel kitoltam a konyhába. Elkezdtem mutogatni.

- Konyhaszekrény, edény. Spájz, kukorica. Konyhapult, mikró. ON gomb, elindít. Négy perc. Semmi más. Ennyi. Ne kezdeményezz semmilyen magánakciót! Ez a dolgod összesen. Rendben? – Adtam ki a parancsot.
- Persze, ne aggódj, a mikrót ismerem. A vizes bugyikat szoktam szárítani benne.

Ezt meg sem hallottam.
Míg a nappaliban rendezkedtem, hallottam, hogy pattognak a kukoricaszemek. Kellemes vajas illat terjengett a lakásban. Ettől megint hatalmasat korgott a gyomrom. Már fájt! Alig vártam, hogy leteljen a maratoni négy perc, hogy habzsolhassak végre.
Amint sípolt a mikró, csengettek.

- Pizza! – szólt bele a legédesebb hang a kaputelefonba.
- Nyitom, ötödik. Siess, éhen veszünk!
- Viszem hölgyem, viszem már!
- Lili – üvöltöttem be a konyhába – hagyd a francba a kukoricát, megjött a kaja! Király! Most aztán már kezdődhet a móka!

A futár végre felért. Gyorsan kifizettem az ételt, bevágtam a srác előtt az ajtót, és kiadtam az ukázt!

- Lili, ebéd! Gyere!

Mint a megszállottak, bontogattuk a csomagokat. Gyorsan tálcára pakoltunk, mellészórtuk az evőeszközöket, és bevackoltuk magunkat az ágyba.
Ez igen! Jöhet a Titok! Most már tényleg csak ez hiányzik! Hagyjuk magunkat meggyőzni.
Határozott csámcsogásunk sem tudta elnyomni a kezdődő film főcím zenéjét. Most megtudjuk, mi a Titok! Most végre fény derül mindenre. Most pontot tehetünk a múltra, és elkezdhetjük a jövőt. Valahogy máshogy.

A dolgok, ha lassan is, de változnak…

Hozzászólások



Kedves han75

Köszönöm szépen! Igen, amint a Kiadó pontosan tudtomra adja, vételezek itt egy reklámozási felületet, vagyis ők - ahogy a hírdetési szabályok megengedik- és akkor már hozzáférhető lesz. Vélhetően a tavasz derekán.



köszi

Nekem tetszett amit írtál, élveztem minden sorát...
Nem érdekel mennyire valós, vagy fikció, jól éreztem magam tőle.
Az sem érdekel mit fogok tudni hasznosítani majd a könyv elolvasása után belőle.
És miért? Mert szórakoztat, és ez a lényeg!
Remélem majd meg tudjuk a megjelenésének idejét...



Ragyogásnak:



igen

Kedves Shakti, végtelenül egyetértek veled! Igenis a munkádért a megfelelő fizetség kell. Origami biztosan nem olvasta Neal D.W.Beszélgetések Istennel - könyvet, ahol egyszerűen le van írva az ide vonatkozó fizetség.
Nekem ez a véleményem, és roppantul bosszant, ha valaki másra akarja erőltetni a nézeteit.



Ezt a részét nem is firtattam. :D

Vajon MIÉRT? :-)



Ezért írtam a könyvet

Ezért írtam a könyvet Origami, mert - bár nem tudom, az Alexandra mennyiért fogja adni, de elérhetőbb, mint egy tanfolyam. És rengeteg segítség van benne, könnyed stílusban. Érthető, élvezhető, megvehető. És Ori, 250 Ft a szerzői jogdíjam könyvenként. Ez ugye nem égbekiáltó!!



Hát, igen, írni azt tudsz.

Nem véletlen.
Szerinted az?



Mit kellene tennem?

Mit kellene tennem? Mindenkinek vegyem fel a telefont, írjak e-mailt? Eddig ezt tettem, de már nincs rá kapacitásom. Ha nem válaszolok, addig írnak, míg nem teszem. Ha válaszolok, még, még. Érted már? Segítek ingyen, de van egy határ. Nem én kerestem az alkalmat. Megkerestek. Az agykontroll oldalról napi 4-5 segítségkérő levelet kapok. És írok, írok, írok, írok.



Én is a vonzás törvényével vonzottam be a párom, ahogy...

mindenki más is, ki ilyen, ki olyan párt, attól függ, hogyan akar vonzani.
És nekem még mindig nem tetszik, hogy ilyen segítésért bárki is pénzt kérjen más, hozzá hasonlóan laikus emberektől, akik nem tudják, mit tesznek velük. Még a tréning tartója sem tudja, sajna.
Miért baj, ha leírom erről a véleményem?
Miért baj, ha erről ellenkező a véleményünk?
Lesznek olyanok, akik fizetnek Neked ezért, nyugi.
Mindig vannak ennyire kétségbeesett emberek.



Önéletrajzi ihletésű. Ezért

Önéletrajzi ihletésű. Ezért mondtam, hogy fele igaz, fele fikció. A lényege, amiért írtam, mert a páromat a Vonzás Törvénye segítségével vonzottam be. Ezért tartok szívesen tanfolyamot, mert működik. Mert évekig kutattam a titkát, mitől működöképes egy kapcsolat. Mi az a pont, ahol az ember még önmaga, amit érdemes és kell is tenni. Miért kell megismerni önmagunkat ahhoz, hogy megtaláljuk a szerelmet. Miért bűn az, ha ezt el akarom mondani, és módszereket ajánlok, amik nálam bevátak? Hogy miért pénzért Origami.? Mert rendszeresen és sokan kérdeznek. Mert a mindennapjaim úgy telnek, hogy magántelefonokkal és e-mailekkel keresnek meg, hogy mondjam el és tanítsam meg. A termet bérelni kell, a feladatlapokat kidolgozni, kinyomatatni, sok idő és energia van benne. Segítek, hidd el, sokat és ingyen. De ilyen mennyiségben, és az emberek ilyen számú érdeklődése mellett és a munkáim mellett ezt csakis pénzért tehetem már. Remélem, megérthető, de semmi esetre sem elítélendő.



Aha, tehát mégsem önéletrajzi regény.

Pedig idáig ezt lehetett sejteni belőle. :-)
Egyébként nem rossz, tehetséged van az íráshoz.



Ez egy könyv

Egy történet, kitaláció, aminek egyes elemei igazak, míg mások fikciók!



Na, szép! Magyarországon még a titkosügynökök is ...

csórók! Egyre vadabbak ezek a megszorító intézkedések. :D



szia, nagyon élvezetesen írsz, hol veled nevettem, hol meg bólogattam az ismerős érzésre. köszi, hogy olvashattalak, tényleg felvidított. :-)



Ez most

Ez most épp jól jött.. köszönöm.