Az IGAZ szeretet súlya

Egy időre ez az utolsó "tanmesém". Anno kicsit hosszúra sikeredett, de talán - remélem -, aki elolvassa, nem bánja majd meg, hogy rászánta az időt. :)

Misi pirkadat óta tett-vett odakinn a földeken. Minden napra akadt munka bőven, s a nagy sürgés-forgásban nem jutott idő a paszulyra. Azt pedig időközben alaposan felverte a gaz. Misi, ahogy reggel kinyitotta a szemét, elhatározta, hogy ma bizony haza nem tér, míg a paszulyföldet rendbe nem tette, egyik sarkától a másikig.
Kegyetlen hőség dúlt napok óta. Most is, még alig emelkedett ki a nap a látóhatár mögül, máris valósággal izzott a levegő. Misi arcán, homlokán megültek, s elnedvesedtek a kapa nyomán felszálló porfellegek. Itt ezen a darabon, ahol épp tartott, különösen nagy port vert fel. Kemény volt a talaj, akár a megszáradt habarcs, folyton lepattant róla a frissen élezett kapa. A paszuly levelei kókatagon csüngtek, rég elkelt volna néki egy alapos zápor, ha nem mindjárt egy egész napos zuhatag. Bezzeg a gyomok! A gyomok kackiásan álltak, kihúzták magukat, és büszkén lengették méregzöld leveleiket.
Ezeket bizonnyal az Ördög teremtette, hogy még vízre sincs szükségük – gondolta kesernyésen Misi, amint megállt szusszanásnyit pihenni, s végigjáratta szemét a hátra lévő, jó nagy darabon. – S főleg azért, hogy az ember dolgát megnehezítse. – Megcsóválta a fejét, erőt gyűjtött, és hatalmas lendülettel vágott oda az egyik betolakodónak, hogy az menten elterült a földön, noha az imént még Misi lábszárát csiklandozta pimaszul.
- Jaj! Óvatosabban te! – harsant közvetlen mellette egy méltatlankodó női hang.
Misinek szeme-szája elállt. Sietve körbenézett. Az összes létező irányba, de tán még a nem létezőkbe is megjáratta a pillantását, bekukkantott még a paszulylevelek alá is, de sehol nem látott senkit, aki szólhatott volna.
- Ajaj! – mormogta lemondó sóhajjal, ahogy nekiveselkedett megint a munkának. – Mégis haza kell ballagnom, mielőtt a Nap delelőre hág, vagy a végén még napszúrást kapok. Netán hőgutát. Ha napokig nyomom az ágyat, azzal biz nem sokat segítettem édesapámnak.
- Jaj! – zendült megint az előbbi hang, az előzőnél is harsányabban, s főleg mérgesebben, ahogy Misi alaposan odavagdosott egy méretes vörösparajnak, kapájának éle meg valósággal szikrát vetett maga körül. – Mondom, hogy vigyázz, te kétbalkezes legény!
Misinek megállt a kezében a szerszám. Felegyenesedett, s még a derekát is elfelejtette meglapogatni, ahogyan azt rendes esetben szokta volt, olyan ámuldozva nézett körbe.
- Ki van itt? – kiáltotta összevont szemöldökkel, mintha bizony azt remélné, némiképp fenyegető hanghordozását hallván majd előugrik az illető a rögök alól, s széles vigyorral, szabadkozva bemutatkozik. No, csak azér a rögök alól, mer Misi mindenhol máshol kereste, de biz sehol sem volt. Válasz ez alkalommal sem érkezett. Misi fenyegetően pillogatott még egy keveset, azzal vállat vont, s folytatta a munkát.
- Na, most már aztán elég legyen, te legény! – harsant harmadszorra is, vérfagyasztó nyomatékkal a hang, épp mire Misi megküzdött egy újabb, vaskos szárú paréjjal. – Elfogyott a türelmem.
Misi ide-oda kapkodta a fejét, de utóbb megmerevedett. Eltátotta szemét-száját, s elejtette a szerszámát, ami nagyot koppanva befeküdt a paszulybokrok közé, ahogy hirtelen ott termett előtte egy álomszép asszony. Öltözéke kék selyem, rajta a kék és a zöld összes árnyalatában pompázó kristályok, szép sorba felfűzve, hogy csak úgy csillog-villog körös-körül, s bár egy sor drágakő az asszony homlokán is végigvonult, azért összevont szemöldökét láttatni engedte. Körülötte bódító illatfelhők terjengtek, hol virágillat, hol zápor, hol avar, hol édesvízi tó illata csapta meg Misi orrát, hol meg egy ismeretlen szag, amiről valahogy mégis sejtette, hogy a tenger illata lehet, noha tengert közelről még életében nem látott, s még csak nem is szagolt. Ahogy báván bámult bele az asszony vészjóslón villogó, fekete szemeibe, frissen kaszált fű illata lopakodott az orrába, s ez némiképp megnyugtatta. No, annyira nagyon azért nem, épp csak valamicskét. Pedig szinte látta magát, amint a jászolban a jószágok elé rakosgatja a friss szénát, majd nagyot húz a frissen fejt tejecskéből, csak úgy, a vödörből, mire édesanyja nevetve fejbe kólintja. „Nem tűnsz innét, te haspók! Legalább várd meg, míg leszűröm!”
Édesanyja hangja szertefoszlott, ahogy a kék ruhás asszony beszélni kezdett.
- Óvlak, gondozlak, táplállak titeket, embereket, évezredek óta – mondta szemrehányón. – Füleiteket madárdallal, szemeiteket pompás tájakkal kényeztetem, s mit kapok cserébe?
Misi jó ideje nyikkanni sem tudott, nemhogy választ adni a kérdésre, noha nagyon úgy tetszett, mintha az asszonyság egyre azt lesné. Ilyeneket mondott csak, hogy:
- Öööö… aaaa….háááá… - de ennek bizony sok hasznát nem vette, mert az asszony láthatóképp egyre haragosabb lett.
- Elég volt, végeztem veletek – közölte végül, apró lábával nagyot dobbantva a paszulybokrok közén, hogy újabb porfelleg kerekedett fel, s kezdett szálldogálni körülöttük. – Szerencséd van legény, neked legalább lehet egy utolsó szavad, mielőtt meghalsz, de a többieket oly váratlanul éri majd a halál, hogy nyikkanni sem lesz idejük.
Misinek, bár láthatóan nehezére esett, sikerült kinyögnie néhány bátortalan szót.
- Tö… többiek? Mi… miféle többiek? Meghalni? De nnnnnekem ilyenekre nincs időm, tengernyi a munka….Nyakunkon az aratás… - Ez persze füllentés volt, méghozzá a javából, hisz aratásig még bő két holdtölte volt hátra.
- Ki mint vet, úgy arat – vágta rá az asszony, s még bólintott is mellé egy nagyot. – Köszönjétek magatoknak, háládatlan, kivagyi, szűkkeblű népség. Szerettem az embert. Szerettem, míg meg nem tagadta angyali énjét. Szerettem, míg szemeiben ártatlan kíváncsiság ragyogott, orcáján öröm, boldogság fénylett. Szerettem hallgatni vidáman csengő kacaját, mennyei énekét, búsuló-vigadó dalait. Szerettem nézni a harsányan kacagó kisdedeket, vigyázva óvtam botladozó léptüket…De tudod-e, mit szerettem a legjobban?
Misi nem szólt. Megbabonázott tekintete az asszony szemeibe mélyedt, s csak rázta megfehéredve a fejét.
- A szeretetet, ami a szívetekből, az egész lényetekből áradt. Körbecsordogálta a világot, megsimogatta daloló madaraimat, fáim zöldellő lombjait, végigsimította a tenger habjait, folyóim partjait, s végül belecsordogált a szívembe, mint a legfinomabb méz. Mosolyogtam rátok, ringattalak titeket ölemen, óvtalak, dédelgettelek, míg az egyetlent adtátok cserébe, amit magam meg nem teremthetek. Lehoztátok nekem, s összes zsigereimbe eljuttattátok a Nap fényét, ami az igaz, őszinte szeretet maga, hogy élhessek én is. Hogy élhessek értetek, miattatok, hogy élhessünk együtt. – Az asszonynak, amint ezeket mondta, ellágyult a hangja, szénszín szemei a semmibe révedtek, mintha egyre azokat a régi időket lesné, bennük könnycseppek ragyogtak. Utóbb aztán felnézett a legény arcába, vonásai s hangja megkeményedtek megint. – De szívetek egyszerre csak gonosz lett. Többé már nincs benne szeretet. Pusztítjátok egymást, pusztítotok engem. Nem szerettek senkit, csak magatokat. Az ember nem szeret senkit és semmit, nem tisztel senkit és semmit többé…
- Ki vagy te? – nyögte ki végre Misi, ami már jó ideje a nyelvén volt.
Az asszony hosszan a szemébe nézett, mielőtt válaszolt.
- Gaia vagyok. A Föld lelke, szelleme, istene, ahogy jobban tetszik.
- S elpusztítanád az embereket? Elpusztítanád önmagad?
- Ha nem én, majd ti. S én azt már nem várom meg. Elfogyott a türelmem. Vesszünk mind együtt, ha már élni együtt nem tudunk. Rátok úgyis a pusztulás vár, meghaltok inkább, mintsem nyakasságotokat, önzéseteket, kivagyiságotokat, mohóságotokat dobnátok oda. Én pedig értetek éltem. Nektek, csak nektek teremtettem mindent, hogy lássalak örülni, halljalak kacagni titeket, s hogy hálát adjak a szeretetért, ami felvirágoztatta szívemet. Halott, csupasz kődarabként szálljak tovább égi utamon, akár rég elhunyt testvéreim? Ó, nem! Én az ÉLET bolygója vagyok, voltam. A halálé nem leszek.
- De hisz…
- Amit mondtam, megmondtam! – toppantott nagyot megint Gaia, szigorú pillantását az ifjú riadt szemeibe fúrva. – Évezredek óta várom, mikor tér vissza az eszetek. Már nincs remény.
- Mindig van remény – szállt vitába vele, nagyokat nyeldesve Misi.
Az asszony alaposan megnézte magának az ifjút, sötét szemeiben mintha elismerés fényei villantak volna, akár holdtalan éjjelen a virgonc szentjánosbogarak.
- Hát persze – felelte gúnyosan. – Majd ő hal meg utoljára. Amikor látja, hogy én már nem vagyok. Akkor fog meghasadni a szíve.
Misi időközben úgy döntött, könyörgőre fogja a dolgot.
- Adj még egy utolsó esélyt!
- Annyi utolsó esélyt kaptatok már, hogy az összes ujjadon sem tudnád megszámlálni, beleértve a lábad ujjait is. – Gaia mindazonáltal gondolkodóba esett, látszott az, töprengő nézésén, ráncba futó szemöldökén, s főképpen pedig azon, hogy még az ajkát is beharapta nagy tűnődésében. – De tudod mit? - csillantak fel idő múltán a szemei. Mondhatnók, hogy rövid idő múltán, de bizony Misinek koránt sem tűnt az rövidnek. Mi több! Kurta tizenkilenc éve alatt még sosem érezte ily csigalassúsággal haladni a Napot odafenn az égen, mint az imént, Gaia szavait lesve-várva. – Mégis adok még egy utolsó esélyt. Egy legutolsót. Rajtad áll, te kölyök, hogy holnap lesz-e még holnap, láthatjátok-e ti emberek felkelni a Napot.
Gaia vizslatón figyelte Misi szemeit, azok meg úgy elkerekedtek, hogy félő volt, tán ha kiállja a próbát, akkor sem fog látni holnap reggel ő már semmit se.
- Rajtam áll? Egek! – nyögte bátortalanul, végigszemlélkedvén a paszulybokrok során.
- Lássam, van-e benned elegendő bátorság megmenteni a világot!
- Megmen… - Misi leemelte a kalpagját, megvakargatta a feje búbját, komótosan visszahelyezte a fejfedőt, gondosan ügyelve szalmaszín fürtjeire, kivált a homlokába hulló szálakra, s csak azután szólalt meg. – Ahhoz még csak-csak lenne nagyasszonyom. Inkább, mint apám szemei elé kerülni, dolgom végezetlenül. – S egyre a bokrocskák között meredező dudvákon járt a szeme.
Gaia csilingelőn felnevetett.
- Ha megteszed, amire kérlek, és sikerrel jársz, fia gaz nem sok, annyit sem találsz itt holnap pirkadatra. Ha nem, akkor meg apádtól már soha többé nem kell tartanod.
Misi hirtelen rákapta a szemét, s bizony nem úgy tetszett, mintha különösebb vigaszt nyújtott volna számára az ígéret.
- Mit kell tennem? – kérdezte aztán, egy nagy sóhaj végeztével.
- Gyűjts nekem szeretetet.
Misi nem szólalt meg nyomban, csak nézett. Épp, mint az imént. Kökényszemei akár két malomkő.
- Hogy mit gyűjtsek?
- Szeretetet – ismételte Gaia afféle hangon, mintha arra utasítaná a fiút, hogy szaladjon el ide a patakhoz egy csupor friss vízért. – Itt ez a két zsák. – Csakugyan ott volt, mindkét kezében egy, a csuda tudja, honnét kerítette elő, de tény, hogy nyújtotta őket Misi felé. – Egyikbe igaz, őszinte szeretetet, másikba minden más érzelmet gyűjts. Mindent, ami nem színtiszta szeretet. Addig kell menned, míg valamelyik zsák meg nem telik. Amikor egyik színültig van, ide visszatérsz, hozod a zsákokat. Én pedig lemérem, s ha az igaz, őszinte szeretet zsákja kevesebbet nyom, mint a másik, nincs miért tovább élnem, és velem pusztultok ti is. – Gaia azzal eltűnt, Misi meg állt báván, a zsákokkal a kezében, s meglehetősen szokatlanul festett. Pillanatnyilag sok mindenre emlékeztetett, de a világ megmentőjére a legnagyobb jóindulattal sem. Aztán egyszerre nekilódult. Otthagyott csapot, papot, még a kapáját sem állította fel, csak ment, mint aki tudja, merre, hová megy, s minek.
- Édesanyám – állt meg az előtt az ember előtt, akinek szeretetében soha egy pillanatra sem kételkedett. – Ugye szeret engem?
Anyja épp a frissen mosott ruhákat teregette kifelé, ám e kérdésre félbehagyta a mozdulatot, ámuldozva fiára nézett.
- Hát már hogyne szeretnélek, édes fiam. Micsoda oktondi kérdés. Mutasd a homlokod! – Begyűrte hóna alá a csöpögő vászonlepedőt, s tenyerét odasimította Misi por ülte homlokára.
- Nincs lázam, édesanyám. Kutyabajom – hátrált el az apró kéz elől Misi. – De ugye őszintén, igaz szívéből szeret engem?
Anyja nézett rajta egy nagyot, aztán rávágta:
- Hát már hogyne szeretnélek igazán?
Misi kinyitotta a zsák száját, amire nagy betűkkel rá volt írva: SZERETET, s várta, hogy anyja szeretete elfoglalja benne megérdemelt helyét. Ám akkor megjelent Gaia.
- Ne azt nyisd ki, hanem a másikat – mondta parancsolón. Még szerencse, hogy Misi édesanyja addigra épp végzett, s az imént elindult a ház felé.
- A másikat? – csodálkozott Misi. – De hát mi okkal tenném a másik zsákba a szeretetet?
- Tudod-e fiú, mi a szeretet ellentéte?
- Hát már hogyne tudnám! – vont vállat Misi. – A gyűlölet.
Gaia megrázta a fejét, homlokán csendesen csilingelni kezdtek a türkizszínű kristályok.
- Rosszul tudod. A szeretet ellentéte a félelem. Az igaz, őszinte szeretet a bizalomból, a másokba, önmagunkba, s a világba vetett hitből fakad. A gyűlölet csak egy hangjegy a színtiszta szeretet, s a rettegés közötti skálán. Szüleid azt mondják, azért dolgoznak látástól-vakulásig, hogy neked jó sorod legyen. Hogy gondoskodjanak rólad. Vagyis nem bíznak benned, nem bíznak a képességeidben, nem hiszik, hogy gondoskodni tudnál magadról, nem hiszik, hogy boldoggá tudod tenni magad. Nem bíznak a világban, nem bíznak a jó szerencsédben, igyekeznek megóvni a bajoktól, tehát féltenek. Ha igazán, őszintén szeretnének, hagynák, hogy a saját utadat járd, a saját elgondolásaidat kövesd, hogy kijárd az élet iskoláját, hogy saját tapasztalatokat szerezz, s azokat hasznodra fordíts. Ott állnának mögötted, amikor veszélyes útszakaszra lépsz, s felsegítenének, ha látják, hogy elestél, és bár keményen próbálod, nem bírsz felállni. Ők azonban féltenek, s nem hagynak elesni, de még járni is alig. Inkább teremtenek köréd egy olyan világot, amiben véleményük szerint te boldog lehetsz. De sosem kérdik meg, boldog vagy-e, s ha nem, miért nem. Nem hagyják, hogy megkeresd, felkutasd a magad boldogságát. Elvárják, hogy örülj annak, aminek ők sem tudtak, soha életükben igazán örülni, mert sosem keresték meg a saját, igazi megelégedésüket. Tették, amit mondtak nekik, éltek, ahogy várták tőlük, s a szívük mélyén sosem fakadt rügybe az elégedettség, most mégis erre nevelnek téged is. Igaz, őszinte szeretet-e ez?
Gaia eltűnt, Misi meg alaposan végiggondolta a hallottakat, majd némán bekötötte az előbbi zsák száját, s kinyitotta a másikét. A zsák abban a pillanatban nehezebbé vált, Misi ott érezte benne szülei összes érzéseinek súlyát. Iszonyú nehéznek tűnt, pedig még harmadáig sem volt. Misi el nem képzelhette, miként fogja visszavonszolni a paszulyföldre, ha netán mégis ez lenne tele előbb, amire azonban gondolni sem akart.
Töprenkedett egy keveset, aztán felvidult az arca, s nekivágott megint. Barátjához, Matyihoz vitte most az útja. Ha nála nem lel igaz, őszinte szeretetet, akkor sehol, hisz hetek óta másról sem hall tőle, csak a szerelemről. Úgy elbűvölte egy lyány, hogy sokszor mintha a fellegek között járna.
Matyi furulyát faragott éppen, házuk udvarán, a nagy diófa árnyékában. Orcája álmatag, nézése réveteg, ajkain mosoly. Fel sem figyelt Misire, csak ahogy az megállt felette, s odaköszönt neki, akkor kapta rá a tekintetét.
- No, hát téged is látni, barátom? – nevetett fel vidáman, arrébb oldalazva a padon, s mutatva Misinek, hogy üljön oda mellé. Közben folytatta a faragást. Misi leereszkedett a mutatott helyre. Jólesett megpihennie, igen megterhelő volt idáig cipelnie azt a nehéz zsákot. Szótlanul figyelte Matyi serényen munkálkodó bicskájának pengéjét, amint szebbnél-szebb tulipánokat vés az apró hangszerbe.
- Igen díszes furulya lesz ez, te Matyi – jegyezte meg egy idő után.- Csak nem ráuntál a régire? Persze az csak amolyan egyszerű, a gyönyörű hangja a dísze…
- Ibolyám kisöccsének lesz te! Nekem jó a régi, de ez a kölyök egyre azért nyaggat, hogy faragjak egyet neki is. Aztán később, ha nagyobb lesz, tán megtanítom rá.
- Hogy van Ibolya? – kérdezte incselkedőn Misi, s keze mozdult a szeretetzsákon, alig várta, hogy bezsebelhesse Matyi érzéseit.
- Ó, az én virágom? – Matyi elmosolyodott megint, tarkóját a diófa vaskos törzsének vetette, s lehunyt szemmel, álmodozón folytatta. – Az én gyönyörűséges mátkám? Ragyogó csillagom? Álomszép tündérem? Nem láttam este óta, kezdek is már belebetegedni a hiányába, de nem mehetek, míg kész nincs a furulya a kis Gergőnek. – Azzal faragott tovább, az eddiginél is serényebben. – Jól van, biztosan jól, megérezné a szívem, ha valami baj történne vele, s abba belepusztulnék magam is, hidd el. Élni sem tudnék nélküle.
- Ugye nagyon szereted őt? – mosolyodott el, pillantását barátjának átszellemült ábrázatján legeltetve Misi. – Igazán, őszintén, tiszta szívből szereted.
- Életemben nem szerettem senkit így – jött a válasz, egy nagy sóhaj kíséretében. – A szívem majd szétcsattan ettől a nagy szeretettől, mintha meg sem akarna férni benne, mintha kikívánkozna, és legszívesebben elöntené az egész világot. Széjjelcsordulna, s az égig folydogálna, a Holdig, vagy még azon is túl, elárasztana mindeneket. Az életem adnám, ha kérné, de nem ér az semmit, csak ha ő mellettem van. Most mennem kell, készen vagyok. – Matyi vigyorogva felpattant, s elsietett, Misi meg már nyitotta is a szeretetzsák száját. Ám akkor ismét megjelent Gaia.
- A másikat nyisd – mondta ellentmondást nem tűrően.
Misi szörnyülködve, s némiképp haragosan kapta oda rá a szemét.
- A másikat? Megint? Hisz ez a fiú őszintén, tiszta szívéből szereti azt a lányt. Hallhattad, akár az életét is adná érte.
- Az életét? Ami nem ér semmit a lány nélkül? – kérdezte kétkedőn Gaia. – Tudod-e mi az, amit ti emberek szerelemnek neveztek?
Misi nem felelt, nézett csak nagy szemekkel.
- A vágy, hogy akit kiszemeltetek magatoknak, a tiétek legyen mindaddig, míg így akarjátok. A rettegés, mi lesz veletek, ha mégsem szeret, ha elhagy, ha többé nem birtokolhatjátok. A félelem, hogy egyedül kell leélnetek az életeteket. Ti emberek még szeretni is csak magatokért tudtok. Ha elhagy a kedvesed, és boldogságot lel más oldalán, örülsz-e a boldogságának? Vagy szidván szidod őt, meg a balsorsodat, és közben magadat sajnálod? Irigyled, és szívedből gyűlölöd azt, akinek a szívét adta, csak mert az nem te voltál. Így tenne a barátod is. Belehalna, ha a lány nem szeretné, de csak mert annyira szánná önmagát, amiért hoppon maradt, amiért akadt, aki jobb nála. Az elvesztéstől, a másik ember hiányától való rettegés az, amit szerelemnek mondtok. Igaz, őszinte érzés ez, valóban? Ha úgy lenne, ti mind táncolnátok, és kacagnátok, vigadnátok, amikor a Kedves elhagy, és rálel az igazi párjára, akivel boldogan él, míg meg nem hal. De eszetekben sincs olyankor vigadni, inkább sírtok és jajveszékeltek, amiért magatokra maradtatok. Hol van ilyenkor a nagy híres szerelem? Hát attól, hogy nincs melletted, tán nem szeretheted-e tovább, ha igaz, őszinte szeretetet vágysz adni, mert az téged örömmel tölt el? Dehogynem! Tehetnéd, de mi értelme lenne, igaz? Nincs, aki kényeztessen, nincs, aki babusgasson, nincs, aki méltasson. Mi hát a szerelem? Rettegés. Rettegés attól, hogy akire vágysz, akit meg akarsz szerezni, sosem lesz a tiéd. Rettegés attól, hogy a kedvenc játékod, ami a legnagyobb örömet okozza neked, életre kel, és másik gazdát választ. Ugyanaz, mint a barátság. A barátságról is csak beszéltek, szentnek mondjátok, pedig abból is üzletet csináltatok. Adok-kapok alapon működik, s ha a barátod nem azt adja, amit vársz tőle, többé már nem nevezed a barátodnak. Nem őt szereted, hanem magadat, s tőle várod, hogy még náladnál is jobban szeressen téged, s e szeretetét úgy fejezze ki, hogy neked tegyen jót vele, az nem számít, ha közben magának esetleg rosszat is tesz, az nem számít, ő mire vágyik, mit szeretne. Az számít egyedül, hogy igazolja mindazt, amit jónak vélsz önmagadban, s hunyjon szemet a hibáid felett, amik mellesleg nem is léteznek, s ha valaki mégis észreveszi őket, az csak ellenség lehet, barát semmiképp. Hát hol van itt a színtiszta szeretet?
Misi szétmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, azzal bezárta a szeretetzsákot, s kinyitotta a másikat. Majdnem teleszaladt, alig maradt már csak némi hely benne. És rettenetesen nehéz volt.
Továbbindult, de gyakorta megállt, letette a zsákot, s kipihente magát. Törölt egyet-egyet a homlokán, aztán nekilódult megint. Egy kisgyermek került az útjába. Ott álldogált az út szélén az istenadta, s a könnyeit törölgette.
- Miért sírsz kicsi? – állt meg mellette elérzékenyülten az ifjú.
- Elsavalogtam – sírta a csöppség. Olyan két-hároméves forma lehetett. – Haza akalok menniiiiii! – S zokogott keservesen.
Misi tanácstalanul nézett hol a gyerekre, hol meg a zsákra, amit az imént megállván a lába mellé állított a földre. Aztán megcsóválta a fejét, mélyről szakadót sóhajtott. Az üres zsákot a zsebébe tömte, egyik kezével a csöppség kezéért nyúlt, másikkal a csaknem színültig telt félelemzsákért, s egyenest a legközelebbi porta felé vette az irányt.
- Gyere csak, megkérdezzük, hátha tudja valaki, hol sírnak utánad!
A csöppség odanyújtotta apró kezecskéjét, ellenvetés nélkül követte az ifjút, noha a sírással pillanatra sem hagyott fel. Bekopogtak, kérdezősködtek, de bizony nem jártak szerencsével. A gazda s a gazdasszony csak a fejüket rázták, ahogy Misi elmondta, mi járatban vannak, s amazok alaposan megszemlélték a gyereket. Úgy az ötödik háznál kaptak csak útbaigazítást. Már addigra a Nap is lefekvéshez készülődött, s tán már a hálósipkáját is a fejére illesztette, mire Misi belépett a csöppséggel a szülei portájának kapuján. Kisírt szemű fiatalasszony szaladt elébük, ölbe kapta a fiúcskát, s ölelte, csókolta, ahol érte. Kisvártatva megkerült a gazda is, aki álló délután a kisfiát kutatta, s már elképzelése sem nagyon akadt, hol nem nézte még.
Misi csak állt, megilletődve bámulta a könnybe futó szemeket, s amint a riadt csöppség megnyugszik anyja kebelén, öleli anyja nyakát, hogy majd a keze törik belé.
- Ugye nagyon szereted az anyukádat, pici? – kérdezte nevetve.
- Szeletem hát – vágta rá gondolkodás nélkül a fiúcska.
Misi előhúzta zsebéből, s kitárta a szeretetzsákot. Csaknem félig lett, jó nagy adag szeretet költözött belé.
- Végre már! – suttogta elégedetten Misi, miután elbúcsúzott amazoktól, s a két zsákkal a kezében nekiindult újra. – A gyermeki szeretet megtette a magáét.
- Most azonban tárd ki a másik zsákot is! – bukkant fel előtte hirtelen a semmiből Gaia.
- A másikat? Minek?
- Hogy beengedd a gyermeki szeretetet. Pontosabban azt az érzést, amit ti így neveztek.
- Hisz már beleköltözött a szeretetzsákba – felelte felháborodva Misi.
- Az nem az volt, amire gondolsz. A gyermeki szeretet nevű érzésnek, amit ti így neveztek, a félelemzsákban a helye. A gyermek tudja, hogy elveszett a szülei gondoskodása, oltalma hiányában. Önmagát siratja akkor is, amikor a szülő örökre eltávozik, hisz akkor kell felnőnie igazán, s megállnia a lábán, szülei segítő keze nélkül. Félelem, s önsajnálat táplálja ezt az érzést, nem az igaz szeretet.
Gaia eltűnt, ahogy szokta, Misi meg végiggondolta a hallottakat, s lassan kinyitotta a zsák szorosan összekötözött száját. Az menten teleszaladt, kidagadt, akár a véres hurka, alig bírta bekötni megint. És most már olyan nehéz volt, hogy Misi megemelni sem tudta, vonszolni is csak alig, igen erőlködve. Cibálta, cibálta, s közben a másik zsák, ami jóval könnyebb volt, s amit Misi előzőleg felkötött a derékszíjára, egyre a lábszárát verte, minden egyes lépésnél. Mígnem az ifjú egyszerre megtorpant. Lekapta a fejéről, s nagy dühödten a földhöz csapta a kalpagját.
- Vesztettem Gaia – kiáltotta bele a szürkületbe. – Hisz a zsák színültig, és nincs ezen mit mérlegelni. A félelemzsák sokkal, de sokkal nehezebb, a másik szinte pillekönnyűnek érződik mellette. Gyerünk, intézd el a dolgot, minek annyit halogatni? Legyünk túl rajta! Eszemben sincs kihúzkodni ezt a paszulyföldre, a semmiért. Hallod?
- Vidd véghez, amit ígértél! – kondult nagyon távolról Gaia hangja, ám ő maga ez alkalommal nem bújt elő. – A paszulyföldön várlak.
Misi csendben szitkozódni kezdett. Felkapta, leporolta a fejfedőjét, visszaillesztette a helyére. Szúrós szemekkel megnézte magának a zsákot, a nap utolsó fényeinél, majd dühödten vonszolni kezdte, a földek felé. Húzta-vonta, tolta, tán még rugdosta is, de sehogyan sem akart haladni vele.
- Hát te meg mi a csudát művelsz itt? – kacagott fel nem messze tőle egy ismerős hang. Balogh Jancsi volt az, Misi megismerte a hangját, ezer közül is, noha vagy két esztendeje egyetlen szó nem sok, annyit nem váltottak egymással. Még köszönni sem köszöntek, ha netán úgy hozta is a balsors, hogy összefutottak valahol a faluban.
- Az meg neked miért nem mindegy? – felelte félvállról Misi, nagyot rántva a zsákon.
- Segítsek? – jött a következő kérdés.
Misi felegyenesedett, s amennyire tehette a lassan beálló sötétségben, megnézte magának Jancsi vidám ábrázatját.
- Miért segítenél?
- Mert látom, hogy szükséged van rá. Azért. – A válasz elképesztő természetességgel hangzott, Misi hasztalan kutatta a szavak között a gúnyt, a haragot, vagy bármi egyebet, amit adott helyzetben magától értetődőnek tartott volna.
- Hát… Ha gondolod!
Jancsi azon nyomban megragadta a zsák alsó felét, s megvárta, míg Misi fogást talál a másik oldalon. Misi ment elöl, mutatta az utat, Jancsi meg szó nélkül ballagott mögötte. A zsák meg? Misinek a szava is elakadt, olyan könnyű lett hirtelen. Egyszer még hátra is nézett, meggyőződni róla, hogy nem szóródott-e ki a tartalma, de az bizony ugyanolyan pufók volt, mint mielőtt Jancsi hozzáért volna.
- Azt hittem gyűlölsz, és többé nem akarsz hallani sem rólam – szólalt meg váratlanul Misi, úgy az út felénél.
- Te gyűlölsz engem. Én csak hagyom, hogy azt tedd, ami neked örömet okoz. S ha az okoz örömet, hogy elkerülsz, hát tedd.
- Miből gondolod, hogy ez nekem öröm? – kérdezte megütközve Misi.
- Másképp minek csinálnád? Hát az ember már csak nem tesz olyat, amivel szenvedést okoz önmagának!
- Te is elkerülsz engem.
- Nem, én nem kerüllek el, csak nem tolakszom az utadba, mert tudom, hogy nem szeretnéd. A kezdet kezdetén még próbáltam a közeledbe kerülni, de nem hagytad. Hát… Mit erőltessem? Gondoltam, ha hiányzom, majd szólsz. Ha nem hiányzom, akkor meg minek zaklatnálak?
- Talán azért, mert én is hiányzom neked – mondta csendesen Misi.
- Nekem már másnap hiányoztál, és ezt nem is titkoltam. Csakhogy a vásár mindig két emberen áll, de hogy bukjon, ahhoz elég egy is.
Mentek egy darabig nagy némaságban. Aztán Misi megkérdezte:
- Tulajdonképpen mi a nyavalyán vesztünk össze?
- Nem vesztünk össze. Épp csak a szerelmem szeretett beléd. És többé nem álltál szóba velem.
- Mert azt hittem, gyűlölsz.
- És miért hitted azt?
- Miért? – Misi eltöprengett a válaszon. – Hát azért, mert fordított esetben én gyűlölnélek.
- Ki mint él, úgy ítél – mosolygott hátul Jancsi. – Messzire megyünk?
- A paszulyföldre.
- Csak nem most jutott eszedbe paszulyt ültetni? – nevetett fel lágyan Jancsi, de mivel nem kapott választ, nem firtatta tovább a dolgot.
Az út hátra lévő részét mély hallgatásba burkolózva tették meg. Misi csak akkor szólalt meg újra, amikor arra a helyre értek, ahol reggel Gaia legelőször felbukkant.
- Itt jó is lesz – mondta, s menten el is eresztette a zsákot, aztán leroskadt mellé maga is. Eltartott egy ideig, mire kifújta magát.
- Ha vége is lesz a világnak – mondta nagyot sóhajtva egy idő után -, legalább veled kibékültem előbb.
- Ha a barátodhoz beszélsz, ő már nincs itt – csendült közvetlen mögötte Gaia hangja. – Elment.
Misi felpattant, hátra fordult. Az istenasszony ott állt mögötte, mosolyogva. Távolabb, kissé oldalt fura szerkezet magasodott.
Misi nagyot nyelt.
- Az ott a mérleg? – kérdezte a különös eszközt méregetve.
- Az bizony. Tegyük is rá a zsákokat! – Gaia nem tétovázott. Felkapta a félelemzsákot, csak úgy fél kézzel, s feldobta a mérleg egyik serpenyőjébe.
- Minek veszkődsz vele? – kérdezte csüggetegen Misi, miután alaposan kicsodálkozta magát. – Hisz világos, hogy ez a nehezebb.
- Nyisd ki a szeretetzsák száját! – mondta erre Gaia.
- Minek?
- Csak nyisd ki!
Misi úgy tett. Aztán eltátotta a száját, amikor a zsák jó kétharmadig lett hirtelen. Nem értette, de az igazat megvallva nem is különösebben érdekelte a dolog, hisz a másik még akkor is nehezebb. Nem tudta megmenteni a világot.
- Jól van, zárd vissza, és tedd a másik serpenyőbe! – hallotta Gaia szavait. Visszazárta, feltette.
A mérleg hirtelen megelevenedett. Oda-vissza ugrált, hol az egyik, hol a másik oldalra lengett ki, noha Misi esküdni mert volna, hogy a szeretetzsák súlya meg sem mozdítja a félelemzsákot. Végül aztán, lássatok csodát, a félelemzsák állapodott meg fenn a magasban.
Misi megdörzsölte néhányszor a szemét, majd álmélkodva Gaiára nézett.
- Ez…ez meg…hogy lehet?
Az istenasszony mosolygott. Akár a kikelet, oly ragyogó volt a mosolya, s ez alkalommal illata is leginkább a tavaszt idézte.
- Mit nem értesz? – felelte csendesen. – Igazán, őszintén, önzetlenül, minden ellenszolgáltatás reménye nélkül szeretni a legnehezebb dolog a világon. S az én mérlegem tudja ezt.
- De mikor… hogyan… - Misi hallgatott egy keveset, majd ismét nekirugaszkodott a kérdésnek. – Hogyan került bele egyáltalán? Hisz nem találtam igaz szeretetre, a zsák mégis kétharmadig telt.
- Már hogyne találtál volna, máskülönben nem lenne benne – kacagott fel erre Gaia. – Először is magadban. Amikor a kicsi fiút hazavitted a szüleinek, noha volt gondod-bajod épp elég, és nem is vártál, nem is várhattál érte semmit cserébe. Másodszor a barátodban, aki két esztendeje figyeli minden léptedet, hogy mögötted álljon, ha szükséged lenne rá. Semmit sem vár cserébe, hisz akkor nem rejtőzne el előled, nem titkolná a szeretetét. Csak szeret téged, magáért a szeretetért. Egy időre megmentetted a világot, Mihály. Kérlek, tanítsd meg az embereknek, hogyan kell igazán, szívből szeretni. Szeretet nélkül mind odaveszünk. Szeretet nélkül én nem élhetek, de ti sem. Az ember alapjában véve jó, és önmagának árt azzal, hogy eltagadja a jóságát. Szeretni nem szégyen, de azt is tanulni kell. Mindent tanulni kell.
Gaia mérlegestül, mindenestül eltűnt, Misi meg csak állt, és szemernyit sem szégyellte patakokban záporozó könnyeit a paszulybokrok előtt. Igaz volt-e, nem-e, el nem dönthette, de az bizonyos, hogy Gaia távozását követően apró, fura kinézetű manó bukkant elő egyszeriben a semmiből.
- Ne hidd el egy szavát sem - súgta oda nevetve Misinek. - Sosem lenne kárára az embernek. Soha!
Mire Misi felocsúdott ámuldozásából, s bármit válaszolhatott volna, a manó rég köddé vált. Az ifjú nem szólt hát, fia szót sem, csak elmosolyodott, amint szívében-lelkében éledni érzett valami különös, jóleső derűt.
Ott találta a hajnal, a paszulybokrok közén.
Felnyitotta könnyek emlékétől nehéz pilláit, széjjeltekintett, s valami leírhatatlan boldogság fogta el. Arcára széles mosoly került, amint felfedezte a közeli akác lombjai között teli torokból énekelgető feketerigót. Lustálkodott még egy keveset, aztán hirtelen felpattant, megragadta a kapát, s lendületet vett, de azon nyomban meg is állt a keze. Egyetlen szál gyom nem sok, annyit sem látott, hasztalan szemlélte szigorú szemmel végig a sorokat.
Fejébe csapta a kalpagját, s ruganyos léptekkel elindult. Ám a kereszteződésnél nem hazafelé vette az irányt. Jancsiék tanyája felé tartott. Fütyörészve rótta az utat, s boldogan felnevetett, amint feltűnni látta a távolban a Jancsiék házához közeli gémeskutat, meg az itatót.

Hozzászólások

 

Mélyen megérintette szívemet ez az írás, kedves Keisla!

És a végét meg is sirattam:) Tudod, amióta a tudatosságom ösvényét járom, magam is megnyitottam szívemet, tudatosan a szeretet előtt. És érzem, tudok ismeretlen embereket is úgy szeretni, mint, ha apám, anyám, fivérem, vagy nővérem lenne. Az emberség lehet ennek az alapja. Csak az emberségünk. És aki nem képes még erre az érzésre, az megbotránkozik azon, hogy én miért vagyok ilyen. Mitől, helyesebben, hiszen nem szerethetek egy ismeretlent! Tényleg? És miért nem lehetne szeretni, hiszen őt tényleg önzetlenül lehet szeretni.