Az élet egy furcsa játék

hegyi patakOlyanok vagyunk mint egy hegyi patak. Megszületünk, s elindulunk a magasból. Hol sietősen csobogva, hol völgyet érve játékosan tovább suhanva, majd esetleg nagyot zuhanva, cseppjeinket medrünkből kiszórva, végül békésen megérkezve egy csendes tóba, ahol talán megleljük önmagunkat. De közben változunk. Változunk, mert a környezetünkben élők hatásaal vannak ránk. Középkorúvá válva megdöbbenünk. Élünk társunk mellett, belesüppedve a megteremtett otthon biztonságában, s ilyenkor vagyunk hajlamosak nem figyelni sem a másik, sem önmagunkra. S ha valaki mást, érdekeset mutat nekünk, rácsodálkozunk a világra, hogy jéé, ilyen is van, miközben csak nem vettük tudomásul, hogy önmagunkat éljük. Nem elég feleségnek, anyának, gyermeknek lennünk. Ott van belsőnk, akire legalább annyi időt kell fordítanunk, mint a többiekre. Figyelni a reakcióinkat, érzéseinket, hogy megfelelő pillanatokban képesek legyünk sorsunkat olyan irányba tovább lendíteni, ami elsősorban nekünk, másodsorban szeretteinknek fontos. Merjünk önzők lenni, mert akkor tudunk majd csak önzetlenül adni. S ha beérünk majd abba a bizonyos tóba, békésen nézhetjük a hegyek fölött lenyugvó napot.

Ha magányosnak érezzük magunkat, az azt jelenti, hogy nem ismerjük önmagunkat. Lehetünk egyedül egy szobában, ha lelkünk békés, életösztöneink magasan szárnyalnak, akkor nem vagyunk magányosak. Viszont élhetünk családban úgy, hogy tesszük a dolgunkat, de legbelül harap és fáj az az érzés, hogy egyedül vagyunk. Meg kell ismerni önmagunkat és a világot. Én ismerem? Nem. De szeretném, és törekedem rá

Az Élet a legkeményebb komédia, nem ismert a rendező, nem tudjuk ki a producer.Az ő kezükben van a forgatókönyv, melynek a tartalmát nem ismerjük. Próbáljuk az Élet szinpadán napról napra szerepeinket, beledöglünk a szereplési lázba, és nem tudjuk ki lesz a közönségünk. Aztán, amikor az általunk nem ismert preimer időpontja bekövetkezik, rádöbbenünk: önmagunknak játszottunk! De aztán jönnek az újabb szerepkörök. Játszuk a kapcsolatainkat, az örömeinket, a szerelmeinket, eljátszuk egy meglévő, alig virágbaszökkenő szerelemnél a félelmeinket is, mert bennünk él a veszteség érzése, s aztán azt vesszük észre, hogy már az ismeretlen rendezőnek mi írjuk a forgatókönyvet. Aztán kikerülhetetlenül fel kell lépnünk a tragédia szálkás, kopott szinpadára, amelyből kiállnak a szögek, véresre sebzi a talponkat, amikor lépnünk, táncolnunk kell rajta. Itt már van közönség: szembenéz velünk a halál, aki nem a középkorban ábrázolt csontvázas kaszás, nem! Kemény arcú, olykor joviális, majd int, s amikor vége a műsornak egy szeretett ember már hiányzik közülünk. Tehát ez a mi mindennapi életünk. Van aki statisztaként játszik ezen a színpadon, úgyis tűnik el, de aki a szerepében játsza a darabot,kezdi faggatni a rendezőt, aztán rájön a saját élete az, a producer a sorsa, ami a forgatókönyvet illeti, abban nincs más belírva, csak kaligrafikus betűkkel az: NINCSENEK VÉLETLENEK. Aztán ti "színésztársaim" hogy vagytok ezzel? Mi a szereposztás