A benned élő gyermek

benned élő gyermekMeghívtál egy kirándulásra Kedves!
Nem aggódom emiatt! Nem kerül pénzbe, nem kell engedélyt kérnem a munkahelyemen, nem kell átszerveznem az időbeosztásomat. Vagy mégis? Néhány perc nyugalomra szükségem lesz. De az amúgy sem árt.
Azzal kezdődik az utazás, hogy látlak téged, mintha a vonat ablakában ülnél, de nem ott vagy. Otthon ülsz, a legkényelmesebb foteledben. Egyedül vagy egy olyan pillanatban, amikor nincs veled senki, egyedül vagy, nem törnek rád a családtagjaid, és nincs telefonhívás sem. Halk, lágy, kellemes zene szól. Körülötted csupa olyan tárgy van, amit szeretsz. A falon egy szép Maszelka akvarell, körülötted puha párnák, néha még sok is van belőlük, jut a földre is bőven. Az afrikai utazásunk emlékét őrző apró elefántos képeslapok bekeretezve sorakoznak a fejed felett. Ott van édesapád faragott olvasólámpája, emlékeztet a letűnt időkre, és a végtelen szeretetre.
Reggelente, ha korábban ébredsz, és még alszik a család, gyakran megbújsz itt, lábad felrakod a zsámolyra, és hihetetlen lassúsággal kortyolod a kávét. Ez az optimális idő az utazásra. Örülök, hogy veled tarthatok ezúttal.
Elfoglalod a helyed, és fölidézed magadban, hogy milyen kisgyermek voltál. Visszaidézed a múltat, önmagad, látsz egy belső képet életed néhány percéről, amikor éppen arról álmodsz, milyen is lesz az életed.
Visszautazol önmagadhoz, megismerkedsz újra ezzel a kisgyerekkel, vagy kamasszal, aki valaha voltál.
Te egy kicsit esetlen, vékony nyolcadikos kislányt látsz most, aki az ölében könyvet tart, a gimnáziumi felvételire készül elvileg, gyakorlatilag azonban egyfolytában álmodozik. Emlékszel, mennyire nyomorultul érezte magát ez a lány. Mintha be lenne zárva egy túl szűk térbe, ahol lehetetlen a szárnyalás, ahol minden mozdulat szabályozott. Érzed, ahogy ki akar törni onnan, szabadulni akar elmenni valahová messzire, ahol önmaga lehet, ahol szabad lehet. Több levegőre vágyik, és még mennyi mindenre.
Szeretett egyedül lenni. Kóborolni a domboldalon, a Garadosban, kiülni egy kiszögellésbe, onnan nézni a világot. Érezted a föld illatát, a virágok illatát, hallottad a halk neszeket, és olyan szabad akartál lenni, mint az ibolyaszín égen úszó hófehér felhők.
Még talán egy királyfit is akartál az utazáshoz. Ez a királyfi torzonborz vörös szakállal jelent meg az álmaidban, ami elég furcsa álom volt akkoriban, ahol a körülötted kujtorgó fiúk sima arcúak voltak, maximum apró bajuszt engedtek meg maguknak. De te egy torzonborz alakot képzeltél el széles vállakkal, és olyan magasat, hogy beférj a hóna alá.
Láttad kettőtöket tisztán, ahogy a királyfid átkarol, illetlenül kicsit, és mentek együtt a fény felé. Emlékszel ennek a képnek az élményére. Végtelenül biztonságban érezted magad, és kétség nélkül tudtad: ti ketten utazók vagytok. Ugye megtaláltad önmagad? Ez volt akkor.
Ma már nem érdekes. Vagy igen?
Most következik az utazásnak a nehezebb része. A történet folytatása. Mi történt vajon azzal a kislánnyal? Beváltottad az ígéretet, amit neki tettél?
Ha őszinte vagy önmagadhoz, tisztán hallod annak a kislánynak az akkori hangját. Tisztán látod a képeket, amiket akkor magad elé képzeltél. És hallod a kislány hangját, ahogy felteszi a kérdéseket neked most.
Nem lehet átverni a gyereket, nem érdemes hazudni neki. Éles a szeme, tiszta a szíve, és eleven az esze.
Te, különböző kanyarok után végül megtaláltad a magad torzonborz emberét. Vörös szakálla volt akkor, önmaga készítette bőrsarúban járt, és verseket írt. Aktuálisan limerickeket. Pontosan befértél a hóna alá, és valóban illetlen határozottsággal tudott ölelni. Ott is hagytál miatta minden más fontos és jelentéktelen dolgot. Ha erre gondolsz, elégedetten összekacsintasz kamaszkori önmagaddal. A történet jól indult.
Haj! A szabadsággal már nem állsz ilyen jól. Gyakran érzed most is, hogy túl szűk a tér, hogy benne vagy a gubóban, de reméled, kifelé haladsz.
– Ilyen hosszú az út? – kérdezi a kislány, és kicsit aggodalmasan néz rád. – Ugye nem fáradtál el? Ugye nem hagyod abba a keresést?
– De. Néha elfáradok – mondod. – Néha arra gondolok, hogy talán nincs is szabadság.
Kemény a szó. A kislány egészen rémült arcot vág, mint aki éppen elvágta az ujját egy májkrémes dobozzal.
– Ezt nem teheted! – mondja halkan. – Hiszen megígérted. Nem emlékszel?
Dehogynem emlékszel. Dehogynem emlékszel.
Mit tehetnél? Neki nem tudsz hazudni. Nem tudsz. Nem lehet egy gyereknek hazudni. Neki nem. Ez a legnehezebb és ez legjobb is ebben az utazásban. Pontosan látod, hogy hol tartasz az életed útján. Ebben a kivételes pillanatban azt is pontosan látod, hogy mit kell tenned. Kérdés, hogy megteszed–e?
Van ilyen is, olyan is. Van, amikor lesütött szemmel tovább sunnyogsz a rossz irányba, és van, amikor fölemeled a fejed, és irányt változtatsz. Mindkettő belefér.
Ám ha jó irányba mész, felkacag a benned élő gyermek, és téged is elönt a váratlan öröm. Jóban vagy önmagaddal.

Kép: http://szamkivetett.freeblog.hu/files/1136091749.jpg

CsatolmányMéret
sziklán.jpg17.12 KB
Címkék:

Hozzászólások



Kedves Kreátor!

Hát ez nagyon komoly...én most ezáltal rájöttem valamire.Ezer hála!!!!!!



Én is

föltettem egy kérdést kommentben a te oldaladon.



Megnéztem

a lapot, amit ajánlottál. Ott is ragadtam jó időre....
regisztrálam, olvasgattam...
Akkor csak ennyit mondok róla :)
A többit érted :-)))))

Szép Napot!



szívet tépően

Hú!
ez nagyon jól hangzik Gini!
Biztató.
Igen. Kezd összeállni bennem valami, amiből könyv lesz. Még nem kezdtem el.
Amúgy nem szoktam hivalkodni, de van könyvem, most adják ki újra, ha érdekel, részletek itt: http://viktoriafaktorok.hupont.hu/



kedves vagy Monicas

:)



köszönöm Réka

Ezen az oldalon velem is előfordul nem is ritkán, hogy olvasok valamit, ami annyira egész, hogy nem tudok hozzászólni. És én sem szeretek semmitmondó ömlengéseket írni, mégha gyakran semmitmondó ömlengéseket is érzek. (érezni szeretem) Ilyenkor gyakran csak ennyit írok :)
Ezt azért is teszem, hogy a cikk az első oldalon maradjon, mert a legtöbben - szerintem - a friss tartalmakra kattintva böngésznek. Így lassabban tűnik el.
:) ez így számomra a tisztelet jele, ugyanakkor pedig tényleg nem egy semmitmondó valami.



Uhhhh......

szívet tépően jól írsz... miért nincs még könyved?! Vagy van???
Imádom a mondatszerkezeteket, a képeket, a hangulatát, és persze a mondanivalóját.
Tudod kivel voltam még így, Vujity Tvrutko-val, persze Ő Purlitzer díjas :-)))
Szerintem Te is vihetnél haza egyet azokból a szobrocskákból.
És most pontosan tudod, hogy nem hízelgek. Soha, senkinek.
Ez tény. Biztatlak. Legyen könyv.
P.S.: Megsirattam a kis Ginit, tehát a műved elérte a célját. Megértettem, hogy nincs rendben még az a kislány.



Húúú ez nagyon szép!

Mintha egy meditációs utazáson vettem volna részt.
Köszönöm...:-)



Hááááát...

Tudod, mi a "baj" az írásaiddal?
Hogy nem lehet hozzászólást írni hozzájuk...
Igazából megszólalni sem lehet....
Teljesen beléjük merülök, elérnek a szívemig...annak is a mélyéig...
Olyan semmitmondónak érzem azt írni, hogy "köszönöm" meg "nagyon szép"...
De leáll az agyam és nem jut eszembe más...
Úgyhogy: köszönöm, nagyon szép.... :-)

Réka