Szociális beilleszkedési problémák

Saját weboldal: http://kreativtervezes.atw.hu/

SZOCIÁLIS BEILLESZKEDÉSI PROBLÉMÁK


Bevezetés

Üdvözlöm a kedves olvasót! Nos, a könyvben tárgyalt témakör a napjainkban, és különösen Magyarországon úgy gondolom, hogy eléggé fontos lett, tekintve az életszínvonal drasztikus csökkenését, és általában véve is magát az élet nehézségeit.

A társadalomba történő beilleszkedés bizonyos emberek számára igen nehéz, sőt néha szinte lehetetlennek tűnik.
Sokan úgy érzik, hogy összeesküdött ellenük a társadalom, és a törvények nem betarthatóak.
Azonban úgy érzem, hogy ezek a személyenként eltérő, de mégis bizonyos részeken megegyező szociális viselkedési problémák visszavezethetőek a legtöbb esetben a gyermekkori életvitelre, életminőségre, és főképpen a családon belüli problémákra.

Csak úgy, mint az előző könyvemben, itt is többnyire saját magamból igyekezek kiindulni, a saját belső érzésem alapján próbálok meg következtetéseket levonni egyes viselkedési formákra, amelyeket az ilyen emberek mutatnak.

Természetesen ezek a saját szemszögömből, saját nézőpontomból megvizsgált viselkedési formák, azonban talán Ön is, mint olvasó felismer néhány ilyen jellemvonást akár önmaga viselkedésében, akár valamelyik közeli ismerősének a viselkedési szokásaiban.

A háttérben számtalan olyan probléma állhat fenn, amelyet az adott személy nem képes megfelelően feldolgozni, és pontosan emiatt alakul ki nála ez a hibásan programozott viselkedési forma mások irányába.
Megpróbálom hát bemutatni azokat a stressz helyzeteket (saját példámon keresztül), amelyek egy adott személyt érhetnek az életben, és (szintén önmagamból kiindulva) azokat az érzelmi állapotokat, és gondolatokat, amelyek ezek hatására ébrednek, és okoznak valamilyen lelki elváltozást.

A könyvem első része kissé hivatalos hangvételt követ, ezzel kívánom felhívni a figyelmet arra, hogy a jelenlegi magyarországi szervek (véleményem szerint). Még mindig nincsenek megfelelően felkészülve az ilyen és ehhez hasonló helyzet kezelésére!

GYERMEKKOR…

Minden élőlény életében a leg meghatározóbb idő, amely a lelki egyensúly megteremtésében vagy éppen annak elveszítésében döntő szerepet játszik.
Ez az- az időszak, amikor a külső hatások a legmélyebb nyomokat hagyják egy ember lelki világában, és bizony legyen az akármilyen jó vagy rossz dolog, nagyon mélyen belevésődnek a tudatba.
Pontosan emiatt a nagyon erősen személyre ható időszakban sérülékeny különösen az emberi lélek, és nagyon sokan, amikor felnőtté válnak, bizony nem hajlandóak tudomásul venni ezeket a mélyen gyökerező problémákat, csak megpróbálják tovább élni az életüket, ahogy ők érzik.
Ezzel természetesen semmi baj nincsen egészen addig, amíg valamilyen olyan élethelyzetbe nem kerülnek, amely hasonlóságot mutat a múlt béli események és a jelen történései között.
Főképpen a szocializmus idejében a családsegítő szervezetek, és maga a törvény – no meg a bírósági eljárási rendszer – sem volt még annyira kifinomult és hatékony, mint a mai világban. Bár még most is vannak hiányosságok, de fokokkal jobb, mint akkor volt.
Azonban jelen világunkban is vannak még olyan elmaradott régiók, területek, ahol az ott élők felfogása szinte semmit sem változott, és jelenleg is komoly együttélési és ez által társadalmi problémák léteznek.
Az olyan személyek, jelenlegi és leendő felnőttek lelki sérülései (főképpen a súlyos problémák) eléggé ritkán kerülnek nyilvánosságra. Bár most már az eléggé intelligens személyeknek van már bátorságuk bírósági eljárást kezdeményezni, remélhetőleg valóban elkezdődött valami komoly átalakulás, nem csak az állam szintjén, hanem a “kis emberek” szintjén is!
A gyermekkor tehát nagyon meghatározó esemény sorozat mindenki életében. Ami ekkor történik (akár beismerjük, akár nem), mindenképpen a személyiségünk és ez által lelki énünk része lesz, és marad felnőtt korunkban is.
Azonban akiket gyermekkorában a család nem támogatott, sőt, különböző atrocitásoknak voltak kitéve, sajnos felnőtté válásuk alkalmával bizonyos (sokszor nem kis) hátrányból fognak indulni az életben. Pontosan a különféle lelki bántalmak okozta sérülések miatt az élet egyes területein nem fognak tudni esetlegesen megfelelően érvényesülni, ezáltal kerülnek hátrányos helyzetbe azokkal szemben, akik biztos családi háttérrel rendelkeztek.
Ezek a felnőttek természetesen nem mindegyike kifejezetten pszichológiai eset, vagyis nem kerülnek orvos látószögébe, és kórházba sem fognak jutni, de a lelki betegségük ettől még nagyon is jelen van!
A gyermekkor akkor telik biztosan, ha a családnak nevezett szoros közösségben stabilitást és biztonságot érez a gyerek, érzi a védelmet, amelyet a család nyújt a számára, történjen bármi is az életben!
CSALÁD

Kedves Olvasó!
Gondolkozzunk el kicsit azon, hogy mit is jelent a család szó maga, illetve a szó mögött meghúzódó szellemi és fizikai jelentés!
A család… mindenki kicsit máshogy tudja megfogalmazni, de a lényege:
Olyan zárt közösségnek mondható csoport, ami minden egyes egyede szoros (rokoni) kötelékben van egymással. A család jelenti a védelmet a világ ellen, legyen az bármilyen jellegű probléma. Jelenti a biztonságot, hogy van, ahova a családtag hazamehet, nyugodtan pihenhet, vagy bármilyen más tevékenységet tud folytatni.
Tehát: az emberi felfogás szerint a család egy nagyon pozitív kis társaság.
Ám sajnos az élet erre folyamatosan rácáfolni igyekszik. Amennyiben a család összetartó ereje bármilyen külső vagy belső hatás miatt megbomlik, úgy elveszíti igazi jelentését, igazi értelmét!
És ez jelenlegi világunkban sajnos egyre többször előfordul!
Milyen tényezők vannak, amelyek egy család felépítését megbonthatják? !
Igen sok egyéb tényező játszhat szerepet abban, hogy maga a család egysége felbomolhat. Lehet ez egy politikai nézet-béli különbség, lehet maga a környezeti tényező (egymástól távol helyezkednek el a családtagok), de lehet egy belső személy más viselkedési formája, amely különbözik a saját csoportbeli személyek viselkedésétől, ezáltal teremtve meg a belső viszályt, feszültséget.
De most nézzünk meg néhány konkrét példát, hogy az ilyen tényezők mennyire is károsak a gyerek lelki világának fejlődésére nézve!


LELKI TERROR!

A szocializmusban (mely korban én is felnőttem…) még a családsegítő intézmények nem voltak felkészülve, maga az egyéb hivatalos szervek sem, sem pedig az állami szervek.
Ennek következménye volt az, hogy a családon belüli erőszak a legtöbb esetben nem került nyilvánosságra, ezáltal az ügy szenvedő alanyai számára soha nem került sor igazság szolgáltatására.
Személy szerint én nem kizárólag a tettet (fizikai bántalmazást) büntetném jogilag, hanem a lelki sérelmeket is pontosan olyan mértékű jogerővel bírálnám el.
Azonban valószínűleg erre még jó néhány évet kell várnunk.
Hogy miért is tenném mindezt? Mert azok a felnőttek, akik gyermekkorukban ki voltak téve különféle atrocitásoknak, bizony nagyon sok esetben hátrányban vannak az élet bizonyos területeit tekintve felnőtt korban!
A nem biztos családi háttér súlyos lelki sérülést okoz egy gyermek személyiségében, ezáltal nem fog tudni megfelelően fejlődni.
Egy nagyon egyszerű, de még a mai világban is jelen levő probléma:
Az egyik szülő alkoholista. Állandó jelleggel terrorizálja a közvetlen közelében élőket, és folyamatos “nyomás” alatt tartja őket.
A bántalmazás, elnyomás lehet fizikai és lehet szellemi is. Általában (a legtöbb esetben) mindkettő jelen van. Az, hogy az alkoholistaszülő saját gyermekét bántalmazza, üti, vagy folyamatosan lelki bántalmazást alkalmaz, nagyon elítélendő.
A folyamatos stressz helyzet miatt a gyermek nem csak lelkileg kerül hátrányos helyzetbe, hanem nagyon valószínű, hogy fizikai fejlődése sem lesz teljes! Felnőtt korában különböző testi betegségek okozhatnak szenvedést, egyik legsűrűbben megjelenő ilyen betegség a magas vérnyomás, vagy egyéb neurotikus megbetegedések ( idegpálya sérülés, nem megfelelő inger átvitel).
Sajnos azonban a legtöbb esetben az soha nem fog kiderülni, mit is érez pontosan egy bántalmazott gyermek, mit gondola, és hogy alakul a lelki élete a továbbiakban.
Erre keresem a választ főképp önmagamban, hogy mit is éreztem, és hogy ha nem vagyok megfelelően erős lelki felépítésű, mit is okozhatott volna a gyermekkori trauma, amit át kellett élnem…

SORSOK…

Gyermekkoromban a nevelő apám ivott. Mindig, amióta csak vissza tudok emlékezni. És ahogy teltek az évek, egyre többet. Hosszú ideig édesanyám megpróbálta “eltűntetni” ezeket a dolgokat a szemünk elől, azonban ahogy nőttünk, már egy idő után nem lehetett.
A végén nem egy esetben én magam hoztam neki az italt. Hol a boltba kellett elmenni érte, hol a kocsmába. Ő nem járt kocsmába. Ő otthon ivott.
Biztos vagyok abban, hogy számtalan olyan eset van itt az országban, ahol ugyanez volt a helyzet. A táj, a környezet talán változik, az emberek is máshogy néznek ki, de maga a körülmény, a szituáció gyakorlatilag ugyanaz!
Egyetlen ember képes megbontani egy zárt közösség összetartó erejét. Egyetlen ember miatt megszűnik a biztonság, megszűnik létezni a jó!
Egyetlen ember, aki eleve saját felfogása miatt kudarcra van ítélve, tönkre tud maga körül tenni mindent, amit jónak lehet nevezni, ami másoknak örömöt okozna!
Sok olyan eset volt ekkor, ami fájdalmat okozott. Gyermekfejjel azt soha nem értettem, hogy mi a baja velem! Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi rosszat tettem.
Utólag már tudom, hogy nem velem volt a baj, hanem vele!
Saját fájdalmát, belső haragját nem volt képes kezelni megfelelően, és dühében minket bántott. Azokat, akik tudták volna szeretni, ha úgy viszonyul hozzánk. Ilyenkor rendkívül nehéz megérteni azt, hogy egy ember miképpen jut el odáig, hogy iszik és azokat bántja, akik valóban közel állnak hozzá.
Ezzel a viselkedésével több dolgot is elért a nevelő apám: megutáltam, és gyűlöltem, azért amit tett, eltávolodtam tőle, már nem az embert és apát láttam benne, hanem azt a szörnyet, aki a minden napjaimat teszi tönkre!
Azonban a viselkedésével akkora traumát okozott nekem, mint gyereknek, hogy azt elég nehéz dolog felfogni mások számára, akik nem voltak hasonló helyzetben.
Ezeket a folyamatos bántalmazásokat pedig nem kizárólag én szenvedtem el, hanem testvérem és édesanyám is.
Hogy pontosan mit éreztem? ! Rengeteg haragot, gyűlöletet és bosszúvágyat!
Ezek mindegyike kivétel nélkül olyan érzés, amely nagyon könnyen valódi cselekvésre ösztönzi azt az embert, akiben ezek jelen vannak.

Azonban a testi fenyítési módszerein felül sokkal mélyebb sebet ejtett azzal, hogy folyamatosan azt sulykolta belém, hogy nem érek semmit, soha nem lesz belőlem semmi!

Ez a rendkívüli gonoszság, amelyet irányomba tanúsított, bizony meghozta a “gyümölcsét”, és egy idő után az általános iskolai jegyeim bizony elkezdtek romlani, sőt, 8. Általános iskolai évet már éppen hogy csak el tudtam végezni!
És ezzel nem vagyok egyedül, biztos vagyok abban, hogy nagyon sok hasonló eset volt és van jelenleg is ebben az országban!
Mivel a családnak nevezett csoport számomra megszűnt létezni, legalább is az általánosan elfogadott fogalmak szerint, így elveszítettem a biztosnak mondható talajt. Sok éven keresztül bizony nem dolgoztam fel a gyerekkoromban történt eseményeket, azonban a hatásukat nagyon is éreztem!
Nehezen alakítottam ki kapcsolatokat, barátságokat és nagyon gátlásos voltam! Emlékezek arra is, hogy kamaszkorban mire gondoltam mikor szerettem volna egy lánnyal megismerkedni. Állandóan az járt az eszembe, hogy úgysem kellek senkinek!
Láthatóan a nevelő apám gonosz szavai meghozták az eredményt. Azonban szerencsére mégis egy olyan baráti társaságba kerültem, amely elfogadott, és igazán remek barátokra tettem szert ebben az időben.
Ők (valószínűleg tudtukon kívül) de nagyon sok mindenben segítettek.
Elsősorban ilyenkor bizony nagyfokú önbizalom hiányban szenvedtem, és ez egyébként is komoly “népbetegségnek” számít még a mai időben is.
Azonban az, ahogyan a nevelő apám nap, mint nap lerombolta az önbecsülésemet, és lelki világomat, nagyon durva tett volt. Aki hasonlót nem élt át, az nem tudja, hogy miről beszélek. Itt nem arról van szó, hogy egyszer – egyszer “dorgálást” kaptam. Nap, mint nap állandóan talált valamit, amibe bele tudott volna kötni, és ha nem talált, akkor egyszerűen csak elkezdte. A lényeg nála valóban az volt, hogy folyamatosan nyomás alatt tartson, és a végén már valóban elhittem, amit mondott. Ha valakiben a pozitív tulajdonságokat erősítik a szülők, akkor még inkább arra sarkalja a gyereket, hogy jól teljesítsen, és igyekezzen még jobban elvégezni egy adott tevékenységet. Azonban ennek az ellentéte: ha állandó folyamatos jellegű negatív megjegyzések és lelki terror alatt van egy gyermek, bizony a végén tényleg elveszíti a hitet önmagában. Komoly gátlás alakul ki nála, és ez további lelki problémák kialakulásához vezethet.
Emiatt felnőtt korában nagyon sokan beilleszkedési problémákkal küzdenek, akár elismerik akár nem. Ez pedig hátrányos helyzetbe fogja hozni őket.
Pontosan ez az a helyzet, amely olyan lelki sokkot okozhat egy gyermeknél, amelyet valóban nem fog tudni megfelelően kezelni, és ez a felnőtt korban hátrányokat fog okozni a társadalomba történő beilleszkedési folyamatban.
Az hogy pontosan milyen egyéb külső tényezők befolyásolják az ilyen családon belüli helyzetet, és mi vezethet ahhoz, hogy egy gyermek lelke ekkora mértékben sérültté válik, szinte esetenként eltérő. Az alkoholizmus még jelenleg is nagyon komoly probléma a családokon belül, főképpen az elmaradott régiókban Magyarországon, területein.
.
“…Családon belüli erőszak és partnerbántalmazás
(Előadás a gyermekvédelmi dolgozók számára, részlet).

1.4. Lelki bántalmazás
A gyermek lelki bántalmazása szintén pontosan felismerhető, bár nem feltétlenül
különböztethető meg az elhanyagolástól. Általában a szülők saját lelki problémái
vannak a háttérben, ezért is nehéz a gyermeknek segíteni. A lelki bántalmazás és
lelki elhanyagolás közötti különbség abban érzékelhető, hogy az elhanyagolás tünete
a szülő részéről passzív – nem kérdez, nem figyel, nem érdeklődik, nem foglalkozik a
gyermekkel és annak gondjaival –, a lelki bántalmazás általában aktív – büntetésből,
nevelési szándékkal nem beszél a gyermekkel, megvonja tőle szeretetét –.
Bántalmazásnak minősül az is, ha a gyermek, szem- illetve fültanúja a családon
belüli veszekedésnek, verekedésnek, ha ez félelmet, rettegést idéz elő benne…”

Nos, a fent közölt idézetben foglalt szövegrészt egy előadásnak az anyagából illesztettem be ide. Hogy mennyire is nincsenek tisztában a hatóságok a törvénykezés szükségességével, az itt tökéletesen látszik. Jó szándékú emberek harca természetesen nem hanyagolható el, sőt, nem egy közöttük pontosan ezért lett az ilyen és ehhez hasonló szervezetek tagja, mert esetlegesen ők is ilyen körülmények között nőttek fel.
De mégis, az ilyen szakemberek (bár valóban megpróbálnak minden tőlük telhetőt megtenni), soha nem voltak ők maguk ilyen helyzetben. Akik vezető beosztásban dolgoznak, többnyire nyugodt családi háttérrel rendelkeztek, pontosan emiatt volt lehetőségük arra, hogy elérjenek magasabb szintű célokat az életben, mert már “az induláskor” is sokkal jobb helyen tartózkodtak.
Távol álljon azonban tőlem, hogy általánosítsak! És ennek a könyvnek egyáltalán nem is ez a célja, hogy magát a rendszert és törvénykezés folyamatát bármilyen módon minősítsem. Mindössze szervesen ez is hozzá tartozik a témához.
Alapvetően az olyan rendkívül magas beosztású emberek, akik a törvényeket alkotják, és elbírálják, nem (vagy csak nagyon kevés mértékben) kerültek közvetlen kapcsolatba ilyen emberekkel.
Ennek az a következménye, hogy az ilyen jellegű törvények, amelyek sokkal komolyabban védik a bántalmazott gyermeket, és a bántalmazott családtagot, bizony nagyon nehezen születnek meg, vagy alakulnak át.
Ráadásul maga az egész rendszer lassú, mire érdemben lépést tenne a törvény és annak szervezetei, már lehet, hogy késő…
A lelki sérüléseket nem lehet orvosolni azzal, hogy a bántalmazottak beadnak egy bírósági eljárási kezdeményezést, hiszen mire döntés születik, addig bármi megtörténhet, és meg is történik!
Miközben jó néhány ember ül a bársonyszékben, addig hiába van egy eljárás kezdeményezve, bizony a szenvedő alanyok továbbra is ki vannak téve az atrocitásoknak, bántalmazásoknak!
Ezt sokan hajlamosak elfelejteni: nem azzal szűnik meg a terror a családon belül, hogy a szenvedő fél eljárást kezdeményezett, hanem azzal, amikor a rendőrség és egyéb szervek nyomására az agresszor kénytelen eltávolodni a korábban általa bántalmazott személyek közelétől, azonban amíg ez egyáltalán bekövetkezik, az sok esetben évek szükségesek…és kérdezem én, hogy addig ? !!!

Azonban folytatnám a megkezdett gondolatmenetet:
A folyamatos terror tehát valamilyen nyomot mindenképpen fog hagyni a gyermekben. Saját példámból kiindulva ez jó néhány negatív érzelmet és lelki átalakulást indított el!
Pontosan ez az a témakör, amelyet igyekezek részletesen bemutatni, és miután eléggé részletesen sikerült a témát feltárnom, ennek lehetséges következményeit is megpróbálom leírni, vagyis: ezek az érzelmi és lelki változások hatását a felnőtt kor időszakára tekintettel.

ÉRZELMI TERROR GYEREKSZEMMEL…

Amikor egy gyermek világra jön, még abszolút képtelen különbséget tenni jó és rossz között. A szülők és a család feladata az elsősorban, hogy ezt szépen lassan világossá tegye számára, és utat mutasson a helyes irányba.
Amikor azonban ez nem történik meg, a gyermek súlyos lelki válságba kerül. Nem fogja tudni, mit hogy tegyen, nem fogja tudni azt, hogy mit tesz jól, és mit rosszul.
Ha bármelyik vagy mindkét szülő agresszívan viselkedik irányába, bizony megpróbál saját magától valamilyen irányba elmozdulni, azonban mivel nincsen elég tapasztalata, és legtöbb esetben nincsen külső segítsége, támasza sem, ez a lelki “elmozdulás”, vagyis bizonyos értelemben fejlődés rossz irányba fog történni!
Pontosan ez az élethelyzet az, amely a végén komoly lelki elferdülést fog magával hozni a későbbiek folyamán.
Számtalan eset, film és tanulmány született már az ilyen történetekből, és az esetek nagyon nagy százalékában bizony nem volt pozitív a befejezés!
Az ilyen lelki fejlődés béli zavar a később felnőtt korba lépéssel esetleg még tovább romolhat. Egy személy egész életére kihatással van az ekkor történt események sorozata.
Azonban nem címem és nem jogom úgy bemutatni ezeket a történeteket, mint pszichológus, nem is vagyok az. Pusztán egy átlag embernek mondható, aki a saját negatív élményeit, érzéseit próbálja megfogalmazni, hogy minél inkább érthető legyen mindenki számára.
Anti-szociális személyiség egyik kialakulási tényezője pont az itt általam is említett ok:
Szülő – gyermek viszony! !
A szülő – gyermek viszony több olyan pontot tartalmaz, amely egy ilyen személyiség kialakulásához vezet, ezek közül én azokat emelem ki, amelyeket mint témakör érintek ebben a könyvben, és amelyek a saját életem részei voltak:

- Örökbe fogadott gyerek személyiség torzulása
- Szülői felügyelet hiánya
- Szülő (k) kívülállása, érdektelensége
- Túlzott testi fenyítés
- A szülők részéről gúnyos, lekezelő magatartás
- Ivászat, kábítószer
- Kis születési súly
A kialakult (vagy kialakulófélben lévő) antiszociális viselkedési mód a társas kapcsolatokban is megmutatkozik! Eleve úgy kezd kapcsolatot, hogy minden történést saját személye elleni támadásnak vesz! (Fontos megemlítenem, mivel hasonló “tünet” fenn állt nálam is).
Ami a továbbiakban még rendkívül fontos:
Nem kívánok senkinek utat mutatni ennek a könyvnek a megírásával, nincsen semmilyen pszichológiai végzettségem, sem egyéb ilyen irányú ismeretem. A könyv megírásának célja nem az, hogy bárki, aki elolvassa, az rögtön jobban lesz, vagy meggyógyul. Nem feladatom ez nekem, ezt meghagyom a pszichológusoknak és szakorvosoknak!
A könyv célja mindössze az élet utam bemutatása más szemmel, mint az előző könyvemben, és válaszokat keresek saját magam lelkében annak változásaira.

A fentebb említett lista nem ok nélküli, hiszen pontosan ilyen események történtek az én életemben is.
Az hogy a témát nyíltan és szégyen nélkül kezelem, már bizonyos fejlődést mutat. Felvállalni egy adott dolgot az életünkben és nyíltan közelíteni a témakörhöz nagy bátorságot igényel, ugyanakkor pontosan ez az a lépés, amelyet nagyon sokan nem (!) képesek megtenni!
A röviden tárgyalt gyermekkoromat ebben a könyvben sokkal részletesebben igyekezek leírni, hogy teljes képet adjak az életem e szakaszáról. Mindenki máshogy fogja értelmezni ezt a könyvet: vannak, akik eset tanulmányként fogják számon tartani, lesznek, akik sajnálkoznak, és lesznek olyanok is, akik hasonlóságot találnak az itt leírtakban, és a saját életük közötti események folyamatában.
A tulajdonképpeni végcél hasonló: mindenki szemét fel kívánom nyitni jelen írásommal!


VALÓBAN GYERMEK!

Az időszak 4 – 8 éves koromat öleli fel. Sok olyan dolgot kell megemlítenem, amelynek a végén egy lelki összeomlás következett be életemben, és ez még gyermekként ért engem.
Így utólag természetesen már sokkal könnyebb “kielemezni” az akkori életemet, és megtalálni azokat a pszichológiai momentumokat, amelyek jellemzőek voltak az én-béli fejlődésemre, a személyiségem elváltozásaira.
Egy ember általában nagyon nehezen tud felidézni ebből az időszakból eseményeket, azonban vannak olyan események, amelyek nagyobb mértékben “beleégtek” a tudatunkba. Ezek segítségével viszont már elkezdünk emlékezni.
A tudat és elme fantasztikus dolog, a képzelet pedig nagyon erős, és határtalan szellemi fogalom, és létező tulajdonsága az embernek.
Óvodás koromban (igaz, nehezen idézem fel én is), egy olyan csoportba kerültem be, amely idegen volt számomra. Ekkor még nem voltak beilleszkedési problémáim, ezek csak jóval később alakultak ki.
Egyetlen ismerősöm volt itt: a kereszt anyukám. Ő volt az egyik óvónő.
Ez természetesen nem jelentett “védelmet” az itt történt agresszió ellen sem. Az otthoni problémák ekkor kezdődtek. Lehetséges, hogy voltak előtte is, azonban ezekre én egyáltalán nem emlékezek.
Az óvodát felidézve sok olyan emlékem volt, amely mind a mai napig fent maradt. Az óvoda kapuja piros színű volt, és maga az épület az utcafronton helyezkedett el. Nem volt túl nagy épület, de nem is volt erre szükség, hiszen Nádudvar sem volt túlságosan nagy település.
A Fő utcán laktunk, szinte szemben az óvodával. Akkor még Vörös Hadsereg útja néven volt ismert az utca.
Az óvodában volt egy aranyos gondozó nő, a neve azonban nem jut már eszembe, idővel erre is emlékezni fogok.
A kiscsoportba kerülve sok olyan gyerekkel ismerkedtem meg, akik később az általános iskolában osztálytársaim lettek.
Mindig örömmel mentem az óvodába, szerettem ott lenni, annak ellenére, hogy a kiközösítés irányomban már itt megtörtént, elkezdődött.
Ahogy én emlékezek, a nevelő apám soha nem mutatott szeretetet irántunk. Az én irányomba és a nővérem irányába sem!

A szüleim közötti ellentét már ekkor megvolt, igaz, ekkor még nem ivott olyan mértékben a nevelő-apám (vagy csak mi nem vettük észre…) mint ahogy a későbbiek folyamán.
Ekkor még nem voltunk teljesen nyíltan kitéve testi és lelki bántalmazásnak, de persze már fordultak elő ilyen dolgok, események.
Ahogy teltek az évek, eljött az általános iskolai időszak, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy “valami nem stimmel” körülöttem.
Ekkor még nem tudtam, hogy szüleim örökbe fogadtak.
Azonban nevelő apám ekkor már jobban ivott. Amikor hazamentem, ill. mikor már mentem hazafelé az iskolából, emlékszek, hogy nem szerettem hazamenni.
Ahogy közeledtem, egyre inkább nőtt a feszültség bennem, féltem.
Nem voltam rossz tanuló ekkor még, mégis talált okot arra, hogy bántson, a kis szobába voltam én és a nővérem. Pontosan emlékezek magára az érzésekre: mindig néztük, hogy mit csinál odakint az udvaron. Mivel a szakmája autószerelő mester volt, így otthon dolgozott. Sokan hoztak hozzá autókat javítani, sőt, még a közeli laktanyából is jöttek Szovjetek teherautókat átnézetni. Néztük, ahogy kint van.
Amikor jött befele a lakásba, már féltünk, hogy mond-e valamit, vagy, hogy tesz –e valamit. Egyre több olyan megjegyzése volt, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyen. És bizony idővel ezt be is tartotta… velünk szemben! Mivel gyermekek voltunk, így persze hogy nem dolgoztunk, és nem egyszer emiatt nem is kaptunk vacsorát! !
Borzasztó érzés volt úgy élni a minden napokat ott abban a házban, hogy tudtuk, soha nem fogunk tudni kiszakadni abból a környezetből.
Nehéz ezekről a dolgokról írni.
Egy felnőtt sokkal jobban elbír viselni hasonló dolgokat az életben, hiszen a lelki világa és Énje már ki van fejlődve, vannak védekezési mechanizmusai is ezek ellen. Azonban egy gyereknek nem hogy nincs kifejlődve ilyen védekezési mód, hanem még csak esélye sincsen védekezni semmilyen módon.
Az hogy nem kaptunk enni esténként, akkor fordult elő, mikor édesanyánk ügyeletet vállalt az orvosi intézetben, ahol dolgozott.
Emlékszek arra, hogy milyen érzés lefeküdni úgy, hogy éhes vagyok. Volt, hogy kilopakodtunk a spájzba (éléskamrába), hogy próbáljunk keresni valami ennivalót. Nagyon csendbe kellett lennünk, hiszen meg hallhatta volna, hogy kint vagyunk…

Alig vártuk ilyenkor, hogy édesanyánk megjöjjön a munkából! Az ő jelenléte nyugalmat jelentett, és azt a reményt, hogy nem less aznap több fájdalom.
Persze ez csak arra a napra volt érvényes… arra az éjjelre.
Azonban ezek a dolgok, amelyeket a nevelő apám elkövetett, idővel csak egyre rosszabbak lettek. A verések sűrűsödtek, az ivászatai pedig még jobban elviselhetetlenné tették őt.
Ez azt hozta magával, hogy valóban megtanultuk őt meggyűlölni, megutálni! Gondoljon bele kedves olvasó: egy kisgyerek ilyen, és valóban rossz érzéseket érez! Még nem felnőtt, közel sincsen hozzá.
A rettegés és félelem már szervesen hozzá tartozott az életemhez. És ebből nem volt kiút. Néhány év elteltével már nem is rejtegette, hogy iszik, hanem teljesen nyíltan vette elő a pálinkát és a sört. Nekem, mint gyereknek ez szinte érthetetlen és felfoghatatlan volt.
Esténként édesanyánk, amikor nem volt nagyon fáradt, mesélt esti meséket. Különféle meséket, hol a Magyar Népmesékből, vagy a Szinbádból, de néha elmesélt egy történetet, amit most leírok:

“…Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy asszony. Volt neki egy fia, akit nagyon szeretett. Ez a fiú, ahogy teltek az évek, szépen felnőtt, lassan elérte ifjú korát. Az asszony egyszer magához hívta, és így szólt hozzá:
- Fiam! - kezdte. –Tudnod kell, hogy én nem vagyok az igazi anyád. Én úgy vettelek magamhoz még nagyon kicsi korodban.
A fiú nem szólt semmit, így teltek múltak az évek. Egyszer történt, hogy kopogtak a kapun, és amikor a fiú kiment, hogy megnézze ki az, látta, hogy egy idegen asszony áll a kapuban!
- Drága gyermekem - kezdte. – Te az én fiam vagy, én szültelek! - folytatta.
Azonban a fiú ekkor már ment hátra, az ólak irányába. Amikor jött visszafelé, kezében egy vasvillával, már szinte futott.
Ha az asszony nem lett volna elég gyors, akkor bizony megszúrja.
Még hogy maga az anyám! Takarodjon! - kiáltotta az asszony után.

Nekem ez volt a kedvencem. Hogy miért, azt soha ne tudom. Mégis, amikor ezt a történetet mesélte anyukám, mindig szívesen hallgattam.

Az akkori gyermeki énem eléggé sérült volt. Nem kaptam bíztatást onnan, ahonnan leginkább kellett volna: az “apámtól”. Nem ok nélküli az idézőjel! Mert ha egy felnőtt férfi így viselkedik egy gyerekkel szemben, akkor bizony az nem igazán nevezhető apának!
Voltak különböző rémálmaim is: volt, hogy esténként, amikor lefeküdtem, néztem a gázkonvektor kis lángját, ahogy pislákol. Szépen rá láttam az ágyból.
Aztán amikor aludtam elfelé, azt képzeltem, hogy egy nagy dühös bika fut felém, én pedig menekülök. Valahogy a többire már nem emlékszek.
De volt olyan álmom is, hogy én egy indián vagyok, és sok ellenség kerget, majd leugrok egy nagyon magas szikláról, bele a mélybe. Azonban a mélység nem rejtett folyót! Láttam, ahogy zuhanok lefelé, és ahogy közeledik a talaj.
Majd éreztem, ahogy leérek. Nem ébredtem fel. Belesüllyedtem egy álom nélküli mély alvásba.
Többször előfordult, hogy amikor kezdtem elaludni, fulladni kezdtem. És valóban, fulladás jött rám. Erről nem beszéltem senkinek sem az óta sem.
Feküdtem a párnán, és alig kaptam levegőt. És éreztem, hogy megfulladok. Borzalmas volt, mégsem tettem semmit, hanem feküdtem tovább.
Valószínűnek tartom, hogy ezeket az álmokat és érzéseket a folyamatos feszültség és az otthoni agresszió váltotta ki.
Ahogy nőttem fel, egyre inkább vált az nyilvánvalóvá, hogy az- az ember, aki a nevelő apámnak nevezte magát, legszívesebben eltűntetett volna onnan engem és a nővéremet is.
Sok egyéb megalázó helyzetet kellett elviselnünk még.
Előfordult, hogy egyszer bejött a konyhába. Már nem tudom, hogy miért. Hallottam, hogy szólt. Kihívott, én kimentem a kisszobából a konyhába. Megálltam az ajtóba. Odajött, és valamit kérdezett. Már nem emlékezek ezekre a részletekre, de arra igen, hogy féltem tőle, hogy megint megver.
De nem ez történt! Ahogy ott álltunk egymással szemben, egyszerűen csak leköpött! Szembe.
Az ilyen és ehhez hasonló helyzetben egy gyerek (tudom magamról) nagyon komoly lelki sérülést szenved el.
Sajnos sok egyéb olyan történet lehetne még, amelyet itt elmesélek tanulságul, hogy milyen módon rombolta le az önérzetemet, hogy tette tönkre az összes lehetséges módon a lelkemet. Vagy legalább is megpróbálta. Azonban ez nem sikerült neki, de erről később.

KITÖRÉS…

Minden ember életében vannak olyan meghatározó események, és forduló pontok, amelyek bizony valóban más irányba fogják terelni az életüket. Ezeket az eseményeket hívják sors fordulóknak. Ezek lehetnek különböző események, amelyek történnek a fizikai világban, de lehetnek érzelmi változások is.
Nos, nekem érzelmi változás volt az első komoly sorsfordulóm.
Az állandó agresszió, amelyet el kellett viselnem, végül egyszer csak “meghozta gyümölcsét”, és ahogy egy gyerek összetörhet, én össze is törtem.
Valami komoly bántalmazás történt aznap is. Sok kedvenc plüssjátékom volt, és azok bent voltak a szobában. Ahogy bementem a szobába, az összes ilyen plüssjáték fejét levágtam, beledobáltam egy nagy nejlonzsákba, és felvittem a padlásra. Többet nem kerültek le onnan.
Általában a modern kori anyukák ilyenkor szokták a gyereket szakavatott pszichológushoz vinni, azonban ne felejtsük el azt, hogy akkoriban még ilyenre nem nagyon volt lehetőség. Ha ilyen történt, akkor általában megbélyegezték azt, aki ilyen intézménybe ment.
Nos, amikor végeztem, emlékszek, hogy közben azt mondogattam, hogy itt vége a gyerek koromnak! Nem leszek többet gyerek! És valóban, a lelki átváltozás megtörtént. Amit nem láthattak kívülről mások. Persze még gyerek voltam, de már pusztán testben!
A lelkemet már nem lehetett annak mondani. Ez bizony elég szörnyen hangzik, de valóban így volt, mert ezt akartam. Ezután már nyíltan ellenálltam neki, akár hányszor vert, vagy bármi mást próbált tenni! Nem engedtem. Volt, hogy én is felemeltem a kezem, és ütöttem őt. Volt, hogy meghátrált előlem, pedig igen csak kis erővel rendelkeztem. Rájöttem saját erőmre, és arra, hogy igen is, jogom van megvédeni magam.
És nem csak magamat! Azonban ekkor már főképpen a düh, az elkeseredés és a harag volt bennem, ez irányított! Élesen kettéválasztottam a két érzést, nem volt köztes út: gyűlölet – szeretet. Fekete – fehér. Nem volt szürke szín.
Ezek az élmények nálam úgy jelentek meg, hogy nagyon éles határvonalat húztam jó és rossz között. Azonban ez egyáltalán nem jó. Ráadásul ilyenkor alakulnak ki pont olyan lelki elváltozások az emberben, amelyek komoly terápia nélkül többnyire csak még súlyosabb károkat okoznak egy ember lelkében, és más nézeteket. Az hogy ezt a könyvet miért is ezekkel a sorokkal kezdtem, és hogy miért ilyen távolról közelítem meg az eredeti témakört, amelyről írok, annak pontosan ez a magyarázata is egyben!
A komoly lelki elferdülés, rossz néző pont a világ felé, rossz elképzelések és érzések fogják azt a helytelen nézetet kiváltani, melyből igen nehéz a szabadulása a léleknek.

A MAGÁNY

Egy gyereket, amikor minden értelemben magára hagynak, teljesen elveszettnek érzi önmagát, a hite egyszerűen porrá foszlik. Ilyenkor megpróbál egy olyan nézetbe vagy bármi másba kapaszkodni, amiről ő azt képzeli, hogy helyes és jó.
A felállított elmélete ebben az esetben teljesen mindegy hogy helyes e a társadalom szempontjából, vagy éppen társadalom ellenes, egy valami a fontos, hogy ő higgye azt, hogy amit tesz az helyes!
Nem fog azzal foglalkozni, hogy mások mit mondanak!
Kizárólag a saját világa fog létezni, és a szerint is fog cselekedni. Nem pusztán hinni fogja azt, hogy helyesen cselekszik, hanem valóban átéli ezt teljesen.
Eléggé bonyolult ezt leírni… nos, mégis megpróbálom.
Magányomban gyakorlatilag nem nagyon tudtam, hogy mit tegyek. Volt egy olyan nap, amikor összeszedtem az összes olyan dolgot, amelyet magaménak tudtam, és nagyon korán reggel felkeltem, hogy elszökjek otthonról. El is indultam. Azonban (utólag már szerencsére) meg gondoltam magam. Nos, nem a magánytól való félelem miatt. Nem is attól, hogy a büntetés félemlített meg. Más érzések miatt fordultam vissza.
De emlékezek arra, ahogy a biciklin ülve tekertem a főúton. Még nagyon korán volt, és nem találkoztam senkivel sem. Már kiértem a faluból. Elérkeztem egy kereszteződéshez, és ott megálltam. Ott fordult meg a fejemben, hogy mihez kezdjek. Hogy mit tegyek. Gyakorlatilag egy hajszál választott el attól, hogy tovább menjek!
Mégis visszafordultam. Valószínűleg ekkor néztem szembe igazán saját sorsommal, magával az élettel… bár ezt akkor még nem fogtam fel.
Ez sokkal nehezebb, mint sokan gondolnák! Megtehettem volna, hogy elfutok, és megpróbálok hátat fordítani mindennek. Azonban nem csak az ismeretlentől való félelem tette ezt, hogy mégis visszamentem. Egyben elfogadtam azt, hogy a sorsom jelenleg az, hogy tűrjek!
De csak addig, amíg muszáj. Nem tovább. Az élet mindenkinek hatalmas teher, ha nem találja meg az önmaga erejét, a hitet valamiben.
Én megtaláltam, bár valószínűleg nem pusztán önmagamban. Hanem a haragomban, elkeseredésemben, és a gyűlöletben minden olyan ember iránt, aki engem bántott akkor, abban az időben.
Így hát visszafordultam, letettem a biciklit, és visszapakoltam azokat a holmikat, amiket eredetileg becsomagoltam.
Elmentem ugyanúgy iskolába. És eltelt a nap, a következő, majd az utániak. Jóval később kérdezte meg anyukám, hogy miért pakoltam el a cuccaimat. Megmondtam neki, hogy nagyon elég volt abból, ami itt folyik.
Persze szegény sírt, de akkor bizony így éreztem.
Teltek a hetek, hónapok és évek, a megaláztatásoknak, veréseknek nem szakadt vége. Aztán amikor nyolcadikos lettem, valami miatt nagyon nagy veszekedés tört ki, és gyakorlatilag a nevelő apám kidobott az ajtón, és azt mondta, hogy nem enged be többet. Nem is engedett, ekkor jött el az a pillanat, hogy valóban költözni kezdtünk onnan. Elsőnek egy rövid ideig a nagyapámnál voltunk, de csak addig, amíg a másik házukba nem pakoltunk oda, és nem költöztünk be. Az volt a régi nagyszülői ház, ahol a gyerek korom szép emlékei is születtek.
Ha behunyom a szemem, és felidézem azokat az időket, szinte visszarepülök az időben. Látom a hatalmas diófát, amit még anyukám ültetett, és kiállta az idő próbáját. Melynek lombjai alatt a második világháborúban egy tüzérségi – ágyú is fel volt állítva. A régi ház helyet adott a szovjet katonáknak, anyukám mesélte, amikor nagymamám egy kis ételt adott nekik, az egyik katona elsírta magát: - Messze otthon! Messze mamácska! – és indult tovább…
A régi ház fali 50 cm- vastag vályogfal, mely alapja tégla, a föld alá kb. 150 (!) cm-re mélyen van lerakva, és hasonlóan a várakéhoz, kissé kifelé irányban rézsútosan. A legkisebb szobája is 5m x 3 méteres. A főbejárat dupla ajtós, kívülről vastag zárt faajtó védte a belső részt, mely egy tornácra nyílott. A gangon (előtér) 4 oszlop tartotta a tető e részét, melyek 45 – 50 cm átmérőt tettek ki.
A ház éléskamrájából vezetett fel egy kő lépcső a magtárolóba, mely a házzal egybe volt építve. Ott fapalló volt, csakúgy, mint a ház két legnagyobb szobájába. A magtároló 4 rekeszes volt, két kisebb, és két mélyebb, kibetonozva.
Nagyapám megmutatta még a rejtekhelyet is, ahová a kommunizmus idején rejtették el azt a kevés élelmiszert és egyebet, amit maguknak próbáltak eltenni, hogy ne haljanak éhen. Innen a magtárolóból vezetett fel a padlásra egy szélesebb falépcső. Mindig elcsodálkoztam azokon a vastag fagerendákon, amelyek a padlást alkották. A legnagyobb a hosszanti irányba lefektetett gerenda volt, minden tető alapja. Bele tapasztva a padlásba félig. Még a kereszt gerendák is 40 cm átmérővel bírtak! A közepükre állva rugóztam, még felnőttként is, és még csak meg sem reccsentek!
Hatalmas padlástér volt, bár nem tudom, hogy meg van e még a ház. Emlékszek, hogy ott mutatott nagyapám régi vasalót is, amelybe még faszenet és parazsat tettek, és úgy vasaltak vele. Nagymamám, amikor varrt, egy régi lábbal hajtatós varró géppel dolgozott…
- Fiam, hozz a stelázsiból egy csuprot…- bizony, ezek nagyon régi szavak.
A kert hatalmas volt, nem pusztán gyerek szemmel, de még felnőttként is! Közel egy hold!

Kilépve a főbejáraton a kert közvetlenül a ház előtt kezdődött. A ház előtt szőlő volt ültetve, melyből évente körülbelül 300-350 liter bor volt előállítva. Nagyapám még kisgyerekként kezdte magyarázni a metszést, permetezést, és kötözést. Már akkor is sokat kint voltam a kertben. A ház mögött voltak az ólak, összesen 8 (!) ól. Vegyesen voltak ott kacsák, csirkék, tyúkok, malacok.
Már kisgyerekként is kevertük a moslékot, melybe kevés lucerna is került, meg ami kellett még. Alig bírtuk el a nagy moslékos vödröt…
Kis malacokkal játszottunk nyáron, mint a gyerekek, azok is úgy kergetőztek az udvaron, aztán odacsaltuk őket és simogattuk.
Ahogy felnőttként megálltam a régi udvarkapuban, a malacok visítása már tovaszállt, a régi kert eltűnt, helyette már kukorica volt vetve, meg a végén lucerna.
De amikor beléptem a régi házba, az illat, és a diófa még ugyanaz volt…


ÚJ ÉLET…

A költözés elég sok mindent megváltoztatott az életünkben. Eltűnt az agresszió, mely bélyegként nyomot hagyott, helyette jött egy kis nyugalom. A nővérem férjhez ment, született egy kislánya. Én letettem a szakmunkás vizsgát, és találtam munkahelyet, bár nem könnyen. Az életünk ebben a szakaszában tényleg viszonylagos nyugalom volt.
Azonban még mindig nehezen barátkoztam, és nagyon nehezen “engedtem fel” még a baráti körben is eleinte. Aztán ez a lelki gátlás azért valamennyire feloldódott. Megismerkedtem egy lánnyal, ő lett életem első nagy szerelme.
Ezután katona is voltam, és hiszem, hogy igen is van nevelő hatása a katonaságnak!
Majd vége a nagy szerelemnek, és ezután kezdődött el az igazi, nagybetűs élet…
Ismertségeket azért az idő múlásával már egyre könnyebben kötöttem, bár még most is van némi apró gátlás bennem.

Miután ezeket a sorokat elolvasta a kedves olvasó, bizony ugyanúgy keresheti a választ, mint én magam, hogy mégis a sok rossz ellenére hogyan sikerült normális ember maradnom.
Erre nagyon nehéz válaszolni, és bizony menet közben sok olyan téveszme, érzés és gondolat volt, amely teljesen más irányba terelhette volna az életemet!
Talán ott kezdeném, hogy alapból mi különbözteti meg az állattól az embert? !
Szerintem elsősorban az, hogy nem cselekszik ösztönösen, hanem (még ha ez nem is mindig látszik) átgondolja, amit tenni akar. Vagyis nem Ösztönlény, hanem gondolkodó, sőt, tudatosan gondolkodó lény, nem pusztán a közeli jövőt látja, hanem a távolit is megpróbálja látni.
Ennek következtében tervez, és a terveket megvalósítani igyekszik.
A lélek azonban folyamatosan változik, és fejlődik valamilyen irányban. És fejlődik mindig, még ha ezt nem is a helyes, emberi normatíva szerint teszi.
Gyerek fejjel nagyon hamar megtanultam a jó és rossz jelentését, és azt nagyon hamar meg is tanultam! Ezen felül a költözés után sokkal jobb időszak jött az életünkbe, de természetesen voltak családon belüli viszályok még, alapjában véve azonban inkább jó dolgok következtek.
A karácsonyok is máshogy teltek. A másik házban a karácsonyok sem voltak rendes karácsonyok, a nevelő apám csak “nyámmogva” vett részt a karácsonyokban, és az előkészítésben gyakorlatilag semennyire sem.
Ez nekem szintén eléggé rossz volt, ahogy mindenkinek otthon. Azonban költözés után ez is némileg megváltozott. Bár az ajándékok nem voltak nagy értékű dolgok, de mégis mindig sokkal jobb karácsonyaink voltak, mint azelőtt.
Nagymamám már évek óta meghalt, de nagyapám még hosszú évekig élt, és mindig örömmel mentünk el hozzá ünnepekkor.
Erős, jó szándékú és jó ember volt ő. Gyerek szemmel mindig felnéztem rá, bármi történt, talált megoldást, nem haragudott szinte semmiért, szívből szerettem őt.
Mindig volt karácsony fája is, meg kis ajándék, de leginkább hatalmas szeretet, és ahogy beléptünk háza ajtaján, ez érződött is!
Úgy gondolom, hogy a mai világ azért nagymértékben megváltozott: nem mindenki, és nem nagymértékben, de mégis. A mai gyerekek elvárják már az ajándékot, és ha nem kapnak valamit, amire vágynak, akkor azt hiszik, hogy nem is szeretik őket!
A szeretetet nem lehet pénzért megvenni. A szeretetet érezni kell, és nem lehet pótolni különféle tárgyakkal.
Soha nem kaptunk olyan nagy ajándékokat például nagyapámtól, mégis mindig inkább annak örültünk, hogy ott lehetünk együtt.
Ezek a dolgok tették igazán karácsonnyá az ünnepet.
Szakmunkás képző. Nos, ez igazán megérdemel egy teljesen új fejezetet a könyvemben…


SZAKMUNKÁS LETTEM…

Elérkezett az idő, hogy szakmunkás képzőbe kezdjek el járni. Ez valóban eléggé rég volt. Azonban ennek előzményeiről pár szó.
Amikor nyolcadikos voltam, bizony éppen hogy sikerült kijárnom az iskolát, és majdnem megbuktam.
Ez lehet szégyen, lehet, hogy nem, de mindenképpen így volt. A folyamatos lelki terror, amelyet átéltünk, átéltem évek alatt, bizony megjelent itt is.
Azonban mikor elkezdtem járni a szakmunkás képzőbe, akkor már nem laktunk ott, akkor már elköltöztünk.
Az első félévben három tantárgyból meg is húztak! Az életemben bekövetkezett a második komoly sorsfordulóm.
El kellett azon gondolkoznom, hogy vajon mit is akarok! És nagyon jól tudtam, hogy a nevelő apám hiába próbálta bizonyítani azt, hogy nem vagyok jó semmire, csak csirketápnak (ahogy ő mondta), tudtam, hogy ez nem igaz! Bár ezt leírni így nagyon könnyű, maga az érzés sokkal rosszabb, és ennek a kezelése sokkal nehezebb!
Nos, ennek következtében bizony elhatároztam, hogy nem fogom hagyni magam, és csak azért is le fogok vizsgázni. Így felhagytam az állandó csavargással, amit az első félévben tettem, és nagyon komolyan neki ültem tanulni.
Három legnehezebb tantárgy: matematika, szakmaismeret, és szakrajz!
Hát kérem, bizony, amikor más már régen kimenőn volt, én az ebédlőben tanultam, és amikor már mindenki felment, én még mindig ott tanultam.
A legtöbb esetben akkor mentem fel a szobába, amikor a konyhások már a vacsorához készülődtek, ilyenkor már valóban muszáj volt felmennem. Azonban mindig olyan tudattal mentem fel, hogy részemről mindent megtettem, amit lehetett. És nem volt “gyomoridegem” a miatt egyes órákon, hogy nem tanultam meg valamit jól, mert tudtam, hogy tőlem telhetően mindent megtettem.
Ennek eléggé hamar meg is lett az eredménye, mert szinte azonnal elkezdtek javulni a jegyeim mindegyik tantárgyban.
Történelem – irodalom – nyelvtan – fizika ezekben mindig is tűrhető voltam. Leginkább azonban a szakma ismeret volt nehéz, mert ott bizony a tanár elvárta, hogy amit ő lediktál, azt szóról szóra fel tudjuk mondani, ha kérdez!
És mivel nagyon sokat tanultam, így bizony, amikor kérdezett, akkor fel is tudtam mondani. Annak ellenére, hogy nagyon szigorú tanár volt, mégis becsületes: elismerte, ha valaki tud.
És év végére az átlagom elérte majdnem a 4-es szintet!
Pedig sosem voltam ám valami jó tanuló.
Sajnos azonban mikor harmadikos lettem, hatalmas baklövést követtem el, és emiatt bizony az átlagom a lehető leg rosszabb lett.
Szakmaismeretből gyakorlatilag a három év anyagát tudtam, azonban egyetlen táblázatot nem tanultam meg: a karbantartás idő táblázatát, méghozzá hogy mikor kell kis, közepes és nagy javításokat végezni egy adott gépen. Hiába tudtam minden egyebet, és hiába voltam a többi tantárgyból minimum közepes szinten, ez lehúzta a jegyemet.
Ezen már nem tudok változtatni.
De ezeket a dolgokat nem is emiatt írtam le, hanem jó példaként. Ha az ember elhatároz valamit, akkor azt valóban el is fogja tudni érni. Nem az számít, hogy ki mit mond az életben, vagy, hogy mit tartanak róla mások, hanem maga az erő, amelyet belül érez.
Ez az erő legyen lehetőleg jó indíttatású, ne dühből akarjon elérni valamit, hanem igazi, erős elszántsággal. Ezt az erőt mindenki saját magában kell, hogy megtalálja. Hogy mi is ébreszti fel ezt az erőt? !
Mindenkiben más és más dolog válthatja ki:
Bennem az váltotta ki, hogy bizonyítsak magamnak, bebizonyítsam azt, hogy a volt nevelő apám kijelentése nem igaz, hogy jobb vagyok annál, aminek ő tart.
És amikor letettem a szakmunkás vizsgát, bizony kihúzhattam magamat! Mert igen, bebizonyítottam az én igazamat.
Hogy mit is? ! Azt hogy érek annyit, mint más, hogy én is ugyan olyan értéket képviselek az életben: vagyis hogy teljes értékű ember vagyok!


AZ ÉLET RÖGÖS ÚTJÁN…

Az utolsó olyan fejezet, amelyet saját életem történéseinek szánok. Itt gyakorlatilag már nem nagyon kívánok egyebet bemutatni. A további évek során sokszor szembesültem különféle dolgokkal, azonban már inkább több jó is volt, mint azelőtt, gyerekkoromban.
Katonaság után elmúlt az első szerelem, otthonról is elköltöztem albérletbe, és megtanultam saját magam lábán megállni. Azonban a múlt mégis rajtahagyta bélyegét még elég sokáig életemen, mert ismerkedni, új barátságokat kötni nehezemre esett.
De életem egyéb szempontból már belezökkent a helyes kerékvágásba, ha rosszul osztottam be a fizetésemet, bizony nem egyszer előfordult, hogy nagyon kevés jutott ennivalóra, de fokozatosan megtanultam az élet adta leckéket, és panaszra nem volt, és nincs okom.

Most, miután életem jelentős szakaszát megismertettem az olvasóval, következik az a rész, mely miatt gyakorlatilag az egész könyvet megírtam, illetve írom: megpróbálom boncolgatni azt, hogy vajon a sok rossz dolog mely történt a múltban, miért nem változtatott meg olyan módon, hogy viselkedésem a társadalom ellen irányult volna.
Persze nagyon sokan gyorsan rávághatnák, hogy ez természetes, de azért ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor nem foglalkoztatna a téma, és önök sem olvasnák a könyvet!
Azzal nem árulok el nagy titkot, hogy az emberi lélek nagyon bonyolult dolog, és annak a jövő béli fejlődését gyakorlatilag minden külső tényező igen csak komoly mértékben befolyásolja.
A lényegi kérdés nem egyetlen kérdés, és a rá adható válasz sem egyetlen jó válasz, sőt, kérdések és válaszok sokasága jelenik meg az itt felvetett kérdésre.
Ezzel nem akarok párhuzamot vonni a saját életem, és a mások élete között, azonban az esetleges hasonlóságok mégis lehetségesek, az érzések is azonosak lehetnek, azonban semmilyen olyan jellegű ok nem vezérelt a könyv írásakor, hogy saját magamat pszichológusnak tüntessem fel, vagy akár csak ilyen fényben tündököljek.
A következő oldalakon melyet majd olvashat az olvasó, pusztán elméleti síkon kezdek el gondolkozni a saját érzéseimet alapul véve, és lehetséges válaszokat is keresek, adok egy-egy ilyen kialakult Én (!) személyiség mintára.
A könyvet nem azzal a szándékkal írtam, hogy az olvasó magára ismerjen, vagy bármilyen párhuzamot vonva felismerni vélje egy-egy adott érzését, tulajdonságát. Nem szándékom továbbá az sem, hogy követendő példát mutassak a lelki gyógyulásra, mert nem vagyok semmilyen guru, meditátor vagy bármely ehhez hasonló képzettséggel bíró személy.
Pusztán saját gondolataimnak és érzéseimnek az elemezéséről van szó ebben a könyvben, mely alapján megtalálni vélem önmagamban táplált erőt, és ami tovább vitt mindig az úton.
Az úton, melyen bizony nagyon sokan eltévedhetnek, rossz irányba indulnak, és talán nincsen lehetőségük arra, hogy kijavítsák a múltban elkövetett hibáikat, de úgy gondolom, hogy nem is ez az igazán fontos, hanem hogy a jelenre figyelve tudjunk változtatni magunkon oly mértékben, hogy azzal el tudjuk fogadtatni önmagunkat a társadalomban.
Ahogy ezeket a sorokat is írom, a fejlődés bizony itt is folyamatos, felismerések, tévutak és téveszmék kaphatnak szárnyat, de ez természetes, hiszen az ember egyik legcsodálatosabb tulajdonsága maga a szellem, a gondolat, mely igen is képes megváltoztatni környezetét, és ez által az egész világot mássá tenni.
A szellem, ez a megfoghatatlan dolog, az, amely az ember igazi lénye, a lélek, mely tudjuk, hogy létezik mégsem látta soha senki!
Képes arra, hogy másoknak (átlag és nem átlag képességgel rendelkező embereknek) ajándékot adjon, melynek neve művészet!

Hozzászólások



Az ombudsman mindenre tudja a választ...

még a lentiekre is.

A köznevelési törvény 46. § (3) bekezdése szerint a gyermek, tanuló joga, hogy a nevelési és a nevelési-oktatási intézményben biztonságban és egészséges környezetben neveljék és oktassák, továbbá, hogy személyiségi jogait, így különösen személyiségének szabad kibontakoztatásához való jogát a nevelési-oktatási intézmény tiszteletben tartsa, e jogának gyakorlása azonban nem korlátozhat másokat ugyanezen jogainak érvényesítésében, továbbá nem veszélyeztetheti a saját és társai, a nevelési-oktatási intézmény alkalmazottai egészségét, testi épségét, valamint a művelődéshez való jog érvényesítéséhez szükséges feltételek megteremtését, fenntartását.

"A nevelési-oktatási intézményben előforduló gyermekek, tanulók közötti konfliktusok, bántalmazások esetén mindig felmerül az intézmény felügyeleti kötelezettségének kérdése". (ombudsmani vélemény)

Ó, ilyen egyszerű, hogy kik lehetnek csakis hibásak!? Nem az agresszív kölykök, nem a szülők, nem a gyermekvédelmisek, hanem csakis a tanárok! Láttatok már olyan túlkoros, díjbirkózó alkatú, habzó szájú kölyköt, aki nem ismer se Istent, sem embert? És képzeljétek el mellé egy 50 kilogrammos, finom lelkű tanárnőt, akinek csak a meggyőzés, kérés lehet a „fegyvere", mégis hatékonyan szétválasztja a verekedőket.



Egy kis pszichológia :)

A diagnózis olyan viselkedéseken alapul, mint pl.:
- az extrém mértékű harciasság,
- fenyegetés, emberekkel és állatokkal való kegyetlenkedés;
- a tulajdonnal (tárgyakkal) szembeni kihívó destrukció (rombolás); gyújtogatás, lopás, hazudozás,
- gyakori és súlyos indulatkitörések; szófogadatlanság.
- Csoportos garázdálkodás

Lefolyás, prognózis:
- A magatartászavaros gyerekeknek és fiataloknak csak kis része részesül pszichiátriai kezelésben. A viselkedésminta az esetek egy részében a kriminalitás, a deviáns életpálya felé sodorja az egyént; a zavarban szenvedők egyharmada felnőttként is súlyos alkalmazkodási zavarokat és pszichopatológiát mutat. Következményesen gyakori a szociális lecsúszás is.

Kezelési lehetőségek:
- többnyire komplex beavatkozás szükséges (pszichiátriai mellett jogi, szociális, gyermekvédelmi, intézményi / iskolai és családi).
- Lényege a biztonságos, megfelelő határokat szabó környezet kialakítása és tartós fenntartása.
- A feltáró egyéni terápia kevésbé jár haszonnal, mint a kognitív-viselkedésterápia, illetve a szociális tréning.

(Forrás: psycho.unideb.hu)

Mindent értek, csak azt nem, hogy a többieknek, akik szenvednek az ilyen kölyköktől: HOL VAN A JOGUK? (például a biztonságos környezethez való joguk)



Szél ellen nem lehet pisilni

Itt mindig megállok... tétován... töprengve... aztán ellapozok, mert egy fecske nem csinál nyarat, illetve szél ellen nem lehet pisilni!



Sokat vizsgálódom

megnézem, hogy mi újság más országokban, más kontinenseken, hogyan kezelik ugyanazt a problémát, vagyis nem vagyok szemellenzős, de utána rájövök, hogy tök felesleges kószálok a nagyvilágban, hiszen amiért a harangot félre szeretném verni, csak régiós probléma, de sokkal súlyosabb, mint ahogyan sejtik. Én nem értem, hogy miért teszünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben volna?



Szociográfia

"A szociográfia egy epikai műfaj, próza, mely a szakirodalom körébe tartozik. Egy-egy társadalmi réteg, csoport, település vagy tájegység életmódját mutatja be. Tényeken alapszik, de gyakran személyes élmények is megjelennek, és szépirodalmi eszközöket is használhat az író". Ezt a fogalmat gimis koromban bemagoltam és olvastam is 1-2 szociográfiát.

Néha eljátszok a gondolattal, hogy talán érdemes volna szociográfiát írnom, csak az fránya szépirodalmi kritérium megakadályoz benne! :)

Higgyétek el, hogy olyan dolgokat látok, tapasztalok, amikről sokaknak fogalma sincs! S néha szeretném félreverni a harangot, hogy felébredjenek azok, akiknek muszáj volna a tüzet oltani, amíg nem késő!



**

Léteznek olyan családok, apukák és anyukák, akik alkalmatlanok gyereknevelésre, de ezt senki sem akarja tudomásul venni. "A gyereknek a legjobb helye a családban van" hangzatos jelmondattal teljesen egyetértek, de léteznek olyan esetek, amikor a gyereknek bárhol jobb lenne, csak otthon nem!

Tudom, hogy mit beszélek ... és nem egy légből kapott gondolat.



...

"A szocializmusban (mely korban én is felnőttem…) még a családsegítő intézmények nem voltak felkészülve ... "

Most meg jobb, ha nem ecsetelem, hogy hogyan működik!

Sokkal többet lehetne tenni, és sokkal többet kellene tenni!
Ez a véleményem, ugyanis senki sem tehet arról, hogy hová született.



lelki terror

Kedves szerző!
Mélységesen együtt érzek veled.Sajnos a szocializmusban felnőtt gyermekek között sok az önbizalom hiányos,és az önérvényesítési gondokkal küzdők.Sokan nem tudnak köztük nemet mondani.Akkoriban sok mindenkit degradáltak. Most is divat lehúzni a gyerekeket közép-és általános iskolákban,de régen jellemzőbb volt.Szóval ez a lehúzás megjelent,és megjelenik sok helyen..A legszörnyűbb mikor a családban.
Nálam is hasonló volt a helyzet.Az én szüleim nem voltak alkoholisták.Nem püföltek,és anyagilag támogattak,de nagyon szerettek lehúzni féltés címszó alatt.Nem mondom,hogy nem szerettek,mert hazudnék.Talán pont a kudarcoktól féltettek,amitől nem kellett volna.Az irántam tanúsított alulértékelésük viszont mindenkinek szemet szúrt.Kishitűek voltak velem szemben.Egyébként én is kis súlyú újszülött voltam,és az idegrendszerem mindig is gyenge volt.A konfliktushelyzetek jobban megviseltek(pl.egy ordibálás),mint más embert.
Szerintem édesanyámnak sem lehetett magas az önbizalma,mert igaz az a mondás:mindenki magából indul ki.Jelszava:,,Ezt én nem tudom,így te sem tudhatod!",,,Nekem ehhez nincs érzékem,tehát biztos neked sincs.",,,A húgod jobban tud mindent!"Másik probléma:nem beszélgetett velem,pedig sok kellemetlen szitutól megszabadulhattam vagy nem is mentem volna bele.Sajnos így állított be engem más embereknek is az udvarlókat is beleértve.Iskolás éveim alatt is alakított:egyik iskolából ki,a másikba be,mert egyik sem nekem való,és nem elég szigorú.Egyszer csak beíratott engem egy olyan szakmunkásképzőbe,ahol nem volt egy ismerősöm se és az elejétől fogva kellőképpen megaláztak,és még jobban lehúztak,ami anyámnak nagyon tetszett.Ott úgy bántak velem:legyek mindenkivel kedves,de velem mindenki úgy beszélhet velem,mint a kapcával,amit a tanár is támogatott.Utóbbi években nem beszélnek így velem az emberek különösebb ok nélkül.Ha nagy ritkán okom lenne felemelni a hangom,akkor az ilyen sérelmek miatt nem teszem.Pedig volt a párom előtt egy másik férfi az életemben,aki elkezdett szóval bántani az anyjával ,és családjával együtt engem is,és a gyerekem.Semmit nem szóltam vissza nekik.Inkább leléptem.Örüljek,hogy megszabadultam tőlük.
Azóta javult a helyzetem,mióta lakóhelyet változtattam,ahol olyannak ítélnek meg,amilyen tényleg vagyok.A párom az ritka rendes,és az egész családja is.Teljesen el kellett szakadnom a múltamtól,ami az én esetemben előnyös volt.