A napfénnyel érkezni, és a holdsugárral távozni....

Gyönyörű volt, de csak egy ábránd, egy álom maradt nekem belőle.
Elengedtelek, hisz már nem is engedted, hogy öleljelek, elengedtelek, mert már nem akartál itt lenni többé velem.
Tegnap azt mondtad, hogy igazán sosem akartál, csak a szíved szárnyalt egy kicsit tovább, mint kellett volna, velem, s magaddal.
De most a szemedben én csak egy rosszul összerakott magyarázatot, fájdalmat, és vágyat látok.
De mégis, hiszek neked.
Elhittem veled mindent. Értelmetlen volt, elsöprő, ismerős, és káprázatos. De élő.
De sosem akartál igazán, engem nem akartál. Már megtaláltad. Őt. Magadnak. Neked.
Rajtam csak segíteni akartál, segíteni, hogy éljek, hogy a szívem is éljen végre. És tényleg éltem.
Rövid ideig, de éreztem. Éreztem mindent. A meleget, a fényt, a szót, a szíved, a szívem.
Egy volt a szívünk, még ha rövid pillanatokra is, de eggyé vált velünk, általunk.
Azt mondtad, szerelmes vagy az égbe, a világba, ez az, amihez nagyon értesz, ez, ami éltet, ami mozgat.
Én tudtam ezt, éreztem. Mégsem féltem. Melletted nem.
A szeretet angyala lehetsz, s így sugárzod szét a szívedet.
De engem még sem szerettél, az egyetlen embert, ki a lelkedben létezett igazán.
Pedig benned voltam, tudom, sikerült bejutnom a szíved legmélyébe, és kinyitnom rajta a kiskaput.
És láttam a ragyogást, odabent megleltem mindent, amire vágysz.
Otthon voltam, igazán békében, társra leltem, ott igazán, mélyen.
Most mégis mást ölelsz. Most már nem rám figyelsz, most nem véd engem két karod. Nem vagy többé nekem itt. Velem.
Nem keresem a választ erre, már nem tehetem.
Lefoglal a magányom, a sötétség pereme.
Csak próbálok lélegezni, a könnyeimet nyelni.
A napfénnyel érkezni, és a holdsugárral távozni.
Valahol megnyugvást találni……