A tündérek könnyei

A tündérek könnyei
Adorján Balázs - 2008.04.14 08:09

Mese a szerelemről, varázslatról és arról, hogy miért van mindig tél a Kárpátok magasán...

Valaha réges-régen, a Kárpátok vadregényes hegyei közt egy csodaszép vár állott. Büszkén magasló tornyai egészen a felhőkig értek, és aranyból kirakott tetői szivárvánnyá törték a nap sugarait. A vár utcái gyémántkövekkel voltak kirakva, és a fák sehol nem voltak olyan zöldek, sehol nem ontottak annyi virágot és gyümölcsöt, mint a vár kertjeiben. Nem is csoda, hiszen ebben az országban örökké nyár volt. Ez a vár volt a Tündérkirály vára, aki a tündérek országának uralkodója volt!
A király alattvalói nagyon szerették uralkodójukat, mert bölcs volt és jóságos. Szerte az országban mindenütt boldogság honolt. Akkoriban azonban az a szokás járta, hogy a királyok ötszáz esztendei uralkodás után átadják a trónt a gyermeküknek és elköltöznek az égbe. Így történt ez a jóságos Tündérkirállyal is. Mikor ideje lejárt, az utolsó nap estéjén maga elé hívatta fiát, a Kárpátok hercegét.
- Édes fiam. Lejárt immár uralkodásom utolsó éve is. Eljött az ideje, hogy átvedd a helyemet a trónon. Sokat tanultál tőlem az évek alatt, remélem, hogy jó királya leszel országomnak. – mondta a Tündérkirály. – Én felköltözöm az egekbe elődeimhez, és onnan tekintek le reád a csillagok szemén keresztül.
Ahogy ezt kimondta, a vár harangja elütötte az éjfélt, és kéken szikrázó holdsugár nyúlt be az ablakon. A király átadta koronáját fiának és csókolt lehelt a homlokára.
- Ég veled, atyám! – mondta a Kárpátok hercege.
- Ég veled, fiam! – mondta a Tündérkirály, és a holdsugáron lassan lépdelve megindult az ég felé. Alant a földön úgy látszott, mintha Tündérországban sok ezer csillag gyúlt volna, hogy elbúcsúztassa a királyt. Tündérország minden lakója egy-egy gyertyát gyújtott szeretett királyának búcsúztatására. S a gyertyák úgy csillogtak a sötét éjben, mintha a menny a földre költözött volna.
Csupán egyvalaki örült annak, hogy a Tündérkirály az egekbe ment. Lent, a végtelen mocsarak sűrűjében, egy omladozó ház falai között a Hollókirálynő örömtáncát járta a tűz körül. Már régóta irigykedett a tündérek gazdagságára és boldog életére, s most elérkezettnek látta az időt, hogy megfossza őket mindentől, ami kedves nekik.
Ablakában gyönyörű rózsabokor nyílott. Kiválasztotta hát a legékesebb virágát és leszakította, majd a tűzhöz lépett. Belenyúlt a forróságba, kimarkolt belőle egy fehérlő lángocskát és varázsigét mormolt:

„Rózsából és tűzből teremtlek,
Néked kell lenned a legszebbnek!
De életed csak addig tarthat,
Míg a rózsa el nem hervad,
Míg a tüzed el nem hamvad!”

Azzal hatalmas fényesség támadt és a fényből egy csodaszép leány lépett elő. Haja sötét volt, mint az éjszaka, arca hamvas, mint a rózsa, s aki tündöklő szemébe nézett, annak szívében lángra lobbant a szerelem.
A Hollókirálynő elégedett volt művével. Már csak a ruha volt hátra. Maga köré gyűjtötte a mocsarak sok ezer pókját, s pókfonálból szövetett a leánynak ruhát. Gombjait harmatcseppekből rakta ki ő maga, s cipellőjét és koronáját jégből faragták a hollói.
Mikor mindennel elkészültek, száz hollót fogatott be hintaja elé, és az égbe emelkedve megindultak a Tündérvár irányába.
Másnap az ifjú király hatalmas estélyt adott. Meghívta az ország minden tündérleányát, hogy menyasszonyt találjon magának - és királynét az országnak. Bizony a tündérek messze földön híresek voltak varázslatos szépségükről. Egyikük ragyogóbb volt, mint a másik! Nem csoda hát, hogy az ifjú királynak nehéz dolga akadt. Minden leánnyal eljárt egy táncot, mindnek megcsodálta bájait, választani azonban mégsem tudott.
A bál vége már lassan közeledett, mikor egyszer csak kitárult az ajtó, és megjelent a Hollókirálynő, oldalán a világszép leánnyal. Az egész bálterem elhalkult a csodálkozástól, mert azelőtt még senki nem látott ilyen szépet. Az ifjú király mozdulni sem tudott a látványtól. Végül a Hollókirálynő szavai törték meg a csendet:
- Íme, a leányom: Rózsa. – mondta.
A herceg mélyen meghajolt a leány előtt, és táncra kérte. Újra fölzengtek a tündérhárfák, ők pedig ketten a parkett közepére libbentek. Minden szem rájuk szegeződött, és a tündérleányok már tudták, hogy a király megtalálta szíve választottját. Így is lett. Ahogy a király a leány szemébe nézett, lángra lobbant szívében a szerelem. A tánc végén aztán a Hollókirálynőhöz lépett:
- Hollók Királynője, kérlek, add nekem a leányod kezét! Hadd, legyen Rózsa a legféltettebb kincse szívemnek, s legragyogóbb gyémántja országomnak! – mondta.
- Adnám én, adnám én, ifjú király. Csakhogy nekem is Ő minden kincsem. Számomra csak ő van a világon. – válaszolta a fondorlatos Királynő.
- Kívánj hát bármit tőlem, megadok mindent Rózsa kezéért!
- Rendben van! – mondta a Hollókirálynő gonoszul elmosolyodva. – Mindenemért mindenedet! Legyen enyém az országod és minden vagyonod!
- Legyen úgy! – egyezett bele az ifjú király, aki már nem látott mást a világon, csak Rózsa szemeit.
A Hollókirálynő pedig csettintett egyet és gonoszul felkacagott. Ekkor hatalmas szél támadt és a mocsarak felől fekete felhő látszott közeledni, mely lassan eltakarta az egész égboltot és elnyelte a csillagokat. De nem felhő volt az és nem szél. Ahogy a vár fölé ért, már lehetett látni, hogy a Királynő hollói sötétlenek az égen, és a szárnycsapásukkal vihart kavarnak.
Hirtelen alászálltak az egekből, felkapták a tetők aranycserepeit, az utak gyémántköveit. Még az ablakokon is berepültek és a tündérek minden ékszerét, minden kincsét elkapkodták. És így tettek szerte az országban: mindent elvittek, ami kedves volt nekik!
A tündérek megijedtek és elmenekültek. Azt mondják, azóta bujdosva élnek erdők sűrűjében, tavak és tengerek mélyén, és senkinek nem mutatkoznak többé.
Az ifjú király mindkét kezével szorosan ölelte magához Rózsát, hogy megvédje a hollóktól. De mikor elcsitultak a szárnycsapások, már csak egy pislákoló lángocskát tartott az egyik kezében és egy hervadó rózsaszálat a másikban. Lába előtt pedig ott hevert a pókfonálból font ruhácska, a pár jégcipellő és a jégkorona.
A Hollókirálynő még egyszer felkacagott, hollóvá változott, és elrepült messze-messze. Néha még ma is hallani a kacagását a mocsarak vidékén.
Az ifjú király már nem volt király többé. Országának minden kincsét széthordták a hollók. A rengeteg aranyat és gyémántot a föld alá rejtették szerte a világban, hogy a tündérek soha többé ne találhassanak rá.
A múlt Tündérkirályai olyan szomorúak lettek az égben, hogy jeges hókönnyeikkel beborították a Kárpátok égbe nyúló bérceit és a hajdani Tündérvárat. Azóta sosincs nyár a hegyek magasán, mert a tündérek hókönnyei sosem száradnak föl.
Az ifjú királyt azóta sem látta senki. De a vastag hókönnyek alatt, a hajdani Tündérvár báltermében két rózsaszál virágzik az idők végezetéig.

Adorján Balázs rovata (adorjanbalazs.virtus.hu)

Címkék: