Önismereti mese2

A hercegkisasszony egyszer egy nagyon furcsa álmot látott, és mivel szeretett verset írni, ébredés után rögtön leírta gondolatait.

Egyszer van, hol nem lesz
Egy elvarázsolt erdő,
Melyben a fák kőből vannak,
S a sziklák fából.
Hol nappal süt a Hold,
Éjjel ragyog a Nap.
A kis vakond az égben szárnyal,
A lepke az avarban vadászik,
S a farkas félősen bújik
Le, a föld alá.
Egy halacska ücsörög a gránit-lombon,
S pacsirta szól a piros rubint-folyóból.
Az opál folyó visszafele árad,
Így lesz a vízesésből vízemelkedő.
Néha úgy érzem, én is itt élnék,
Lelkem eldugott mesés táján,
S itt talán még boldog is lehetek,
Hisz itt semmi sem olyan, mint
Odakint, itt a rossz is jóvá válik,
S a kevés jó mi ér, csak annyi
Lesz a bánatom.
Fájdalom, de nem maradhatok,
Csak hálás lehetek az itteni
Csoda-élményekért, s visszaosonhatok
Szinte bármikor egy lopott
Ölelésért, csókért, boldogság-percért.

Címkék: