Pillanatképek a szerelemről

Nem sokkal később, amikor a fiú elment mellettem, mondta is, hogy "de szép vagy!" Naná, hogy majd' elolvadtam! :)

A rendezvény után zene és tánc is volt, afféle "tini disco", amilyen az ilyen táborokban lenni szokott. Félénk kislányként sokáig csak szégyenlősen ültünk a székeken, több szám is lement, mire táncolni kezdtünk... e g y m á s s a l. :D Bár a fiúk próbálkoztak felkérni minket, de sorra kosarat kaptak. Aztán én az egyik sráccal mégiscsak elmentem táncolni. Na nem mintha tetszett volna, dehogy! Csak imponálni szerettem volna a kiszemeltnek. :) Ez is eléggé sikeres akció lehetett, mivel egyedüli jelöltként innentől kezdve minden fiú velem szeretett volna táncolni. Ám közben vége lett a bulinak, a tanárnő lekapcsolta a magnót és felgyulladtak a fények. A társaság nagy része csalódottan elindult aludni, néhányan azonban maradtak az étkezőben takarítani. Ő is. Lassan én is indultam volna, ám a srác megkért, hogy segítsek én is rendet rakni, így persze maradtam. Ahogy a tanárnő kiment, hamarosan mi is elindultunk a sráccal, és a többiekre bíztuk a befejezést. Akkor még nem láttam át, hogy ez terv szerint történik.

A sötét lépcsőhöz érve csaknem utolértük a tanárnőt, így megálltunk egy kicsit, és csak akkor indultunk tovább, mikor tiszta lett a levegő. Az amúgy is lámpa nélküli lépcsősor legsötétebb sarkában (jujj, de izgi!), a fiú hirtelen elém állt és annyit mondott: "Gyere!" Átkarolt, és a szája lassan közeledett felém.
- Te jó ég, ez meg akar csókolni! - ötlött az eszembe. Aztán már másra nem is igen tudtam gondolni, mert a nyelvét becsúsztatta a számba és elkezdtünk csókolózni. Hát én, 12 évesen eddig még csak filmen láttam ilyet, de közben az jutott eszembe, hogy ez őrülten jó. :) Aztán meg az, hogy vajon jól csinálom? Aztán egyszer csak vége lett, és ahogy kinyitottam a szemem, éreztem, hogy szédülök kicsit. Aztán Ő megölelt és adott az arcomra egy puszit.
Tovább mentünk a lépcsőn, de ekkor már átkaroltuk egymást. A társalgóba érve aztán elbúcsúztunk, ám a csókja ízét még sokáig éreztem.

A régi történethez egy kis korhű music is dukál:

https://www.youtube.com/watch?v=AezWH_tlvDY

ROMÁNC ANGOLUL

A társkeresők számos buktatóinak egyike pl. az, hogy a jelölt még nagy vonalakban sem hasonlít az általa küldött fényképen lévő srácra. És hát a csalódás a legritkább esetben pozitív. Így jártam én is, és csalódottságomban bementem a közeli bevásárló központba csak úgy, gondolkodni. Gondolkodtam azon, hogy milyen magányos és szerencsétlen vagyok.
Ahogy üldögéltem a szökőkútnál magamba roskadva és figyeltem a körülöttem elsiető, vagy a szomszédos padokon megpihenő embereket, megakadt a szemem egy jóképű srácon, aki éppen telefonált. Nem csak a helyes arc, a nagy, barna szemek, és a vonzó külső keltette fel az érdeklődésem, hanem az is, hogy észrevettem, lopva engem néz. Félrefordítottam a fejem, de nem bírtam megállni, hogy újra és újra rá ne pillantsak. Olyankor viszonozta a pillantásomat, és mintha elfojtott volna egy mosolyt, miközben tovább telefonált. Aztán egyszer csak felállt és felém indult. A mellettem lévő üres helyre ült át, de még mindig a fülén tartotta a telefonját. Csak ekkor vettem észre, hogy angolul beszél. Mivel én nem beszéltem angolul (az iskolában is mindig németet tanultam), csak néhány alapszót tudtam, amit a munkámból kifolyólag felszedtem, kezdtem újra elkeseredni. Aztán hirtelen felém nyújtotta a telefont és mondott valamit, amit nem értettem. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, de azért belehallóztam a mobilba.
Mint kiderült, egy barátja volt a vonalban, aki tudott magyarul. Mint elmondta, hogy a mellettem ülő srác kérte meg, hogy tolmácsolja, hogy nagyon tetszem neki, és ha ez kölcsönös, akkor szívesen megismerkedne velem. Természetesen kölcsönös volt. :) Miután letette a telefont, és tolmács nélkül maradtunk, kissé döcögősen indult a társalgás. Azért valahogy csak megértettük egymást. Megtudtam a nevét, a korát és hogy tanulni jött Budapestre. Jóllehet, ez nem túl sok minden, de emellett láttam a kedves mosolyát, hallottam a kellemes hangját, éreztem férfiasan édeskés parfümjének illatát, s mindez nekem akkor és ott több mint elég volt. Szinte azonnal elcsavarta a fejem. Amikor haza indultam, ő is jött, és kiderült, hogy egy darabig egy felé visz az utunk. Út közben egy hirtelen ötlettől vezérelve lefényképezett. A képet át is küldte MMS-ben. Egy csillogó szemű lány nézett vissza felhőtlen mosollyal.

Még aznap este küldött egy üzit. Azt írta, nagyon tetszem neki, és alig várja, hogy újra találkozzunk. Aztán szép álmokat kívánt. Abban pedig nem is volt hiba, hiszen neki köszönhetően már nyitott szemmel is szép álmaim voltak. :p

Pár napra rá egy kellemes pub teraszán találkoztunk újra. Egy-két ital mellett beszélgettünk - mivel hogy készült, fordítógép segítségével! :D Minél több időt töltöttem vele, annál jobban tetszett nekem ez a srác. Kedves volt, intelligens, jó humorú és türelmes. Figyeltem a szemét, a száját, a kezét, mellyel a poharát fogta, és olyan hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen jó pasit érdekelhetek. De boldog voltam, hogy így van, és nem töprengtem a miérteken. Úriemberként hazakísért, és mivel még jóval sötétedés után is langyos meleg volt, sétáltunk egyet. Menet közben ujjai magától értetődően kulcsolódtak ujjaim köré, és az is olyan természetesnek tűnt, ahogy átkarolta a derekam. A házunk elé érve eljött a búcsú ideje, és én nagyon sajnáltam, hogy nem lakom messzebb. Ő szorosan átölelt, és megcsókolt, én pedig örömmel omlottam a karjaiba. Az ajka puha volt és forró, a nyelvének íze pedig narancslé és mentol izgalmas keveréke. Teljesen elaléltam attól a csóktól, és amikor újra kinyitottam a szemem, a tekintetétől még jobban átforrósodott a testem. Miután végül nagy nehezen mégis sikerült elszakadnunk egymástól, boldog mosollyal az arcomon siettem fel a lépcsőn.

AZ A BIZONYOS KÖTÖTT PULCSI

A villamoson láttam meg először. Pont velem szemben ült le a másik oldalon, ezért szemezni kezdtünk. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi fogott meg benne annyira, csak azt tudom, hogy helyes volt és nekem nagyon tetszett. De aztán a második megállóban ő is, én is leszálltunk, és sajnos nem egy irányba vitt az utunk. Az ezt követő hetekben még láttam egyszer-kétszer, de aztán jó ideig nem futottunk össze és ki is ment a fejemből. Hiszen még a nevét sem tudtam.

Aztán egy este, szokásunkhoz híven kutyát sétáltattunk a barátnőmmel, amikor ő jött velünk szemben. Mivel a néhány futó találkozás alkalmával már párszor rám köszönt, nem lepett meg, hogy ezúttal is üdvözölt, amikor a közelünkbe ért. Az viszont annál inkább, hogy ezúttal beszédbe is elegyedtünk.
- Rég láttalak! - kezdte ő.
- Én is téged – feleltem.
Ezután még pár mondatot váltottunk. Kiderült, hogy nem is lakik messze tőlem, mindössze néhány háznyira. Célozgatott rá, hogy ebben az időben gyakran jár erre, pl. holnap is itt fog hazafelé menni. Ezt persze én egyből készpénznek vettem, és epekedve vártam az esti kutyasétáltatásokat, amikor is ugyanabban az időben ugyanott sétáltunk végig a barátnőmmel teljesen hiába. Végül a harmadik napon, amikor már szinte nem is bíztam benne, hogy eljön megszólalt a barátnőm:
- Ott jön az embered!
Mivel már kb. a tizedik szembejövőre mondta ugyanezt, nekem voltak effelől kétségeim, de - láss csodát! - végre igazat mondott. Ő most is megállt, amikor megismert, és megint beszélgettünk egy kicsit. Rövid idő elteltével vettem a bátorságot, és megkérdeztem, nincs-e kedve sétálni velünk egyet a közeli parkban. Volt kedve. A séta alkalmával nagyon jól elbeszélgettünk, és miután a barátnőm nem sokára hazaindult, rövid utunkat hazafelé már kettesben folytathattuk. A kapunk előtt a búcsú túl rövidre sikerült. Azt mondta, majd hív, de nem mondott semmi konkrétat, ráadásul ezt követően elég gyorsan elköszönt és lelépett. Hát nem volt valami biztató....

Ezek után az elkövetkező napok nem hoztak túl sok újat a kapcsolat kialakulása szempontjából. Néhányszor valóban felhívott, de soha nem akkor, amikor ígérte. Sokat, 15-20 perceket beszélgettünk telefonon, de nem beszéltünk meg újabb találkozót. És mégis! Rá kellett jönnöm, hogy egyre jobban kezdek ebbe a pasiba belezúgni.
Végül úgy 4-5 nappal később egy telefonbeszélgetés alkalmával megemlítettem neki, hogy aznap este nem fog tudni felhívni, mert nem leszek itthon. Persze egyből tudni akarta, hogy hol leszek. Mondtam, hogy találkozóm lesz, ő pedig tovább kíváncsiskodott, és szóba került, hogy hímnemű vagy nőnemű egyed az, aki engem este várni fog. Nem adtam neki egyértelmű választ, szánt szándékkal ködösítettem, és nagyon elégedett voltam, hogy sikerült összezavarnom. Aznap este a találka miatt (melyet nem csak kitaláltam) egy fél órával előbb vittem le a kutyát, így esett, hogy akkor értem haza, mikor még csak indulnom kellett volna. Nos a házhoz érve mit látok? Ott állt a kapum előtt és éppen telefonált. Éppen akkor fejezte be, amikor odaértem hozzá.
- Hát te meg kire vársz? - kérdeztem.
- Senkire, csak éppen telefonáltam – válaszolta.
Hát én úgy gondolom, hogy a mobil attól mobil, hogy lehet vele sétálni, és egyébként is rendkívül gyanús, hogy pont akkor áll a házam elé, amikor le szoktam vinni a kutyát... Az is nagyon gyanús volt, hogy ismét aktívan kezdett érdeklődni az aznap esti találkám iránt. :p Aztán megbeszéltük, hogy inkább vele menjek el valahova. (Nem nagyon kellett rábeszélnie...) Szóval feljött velem, hogy átöltözhessek.

Eléggé zavarban voltam, mikor beengedtem, mert a szabadidő ruhámban nem éreztem magam túlzottan vonzónak, és a lakásban sem uralkodott túl nagy rend. Ráadásul, mivel nem tudtuk eldönteni, hogy hová is menjünk, az átöltözés is elmaradt. Helyette megint beszélgetni kezdtünk és megnézte a fényképeimet. Nem sokára ő fáradtságra hivatkozva végignyúlt az ágyon, én pedig mellette ültem az ágy szélén. A fizikai közeledése jó ideig kimerült abban, hogy szórakozottan birizgálta a pulóveremet, majd rajta felejtette a kezét a derekamon. Akkor tört meg a jég, amikor végül én is mellédőltem. Ő átkarolt volna, de annyit fészkelődtem, hogy ő sem igazán tudott normálisan elhelyezkedni. Szóval nem nagyon voltunk összehangolva, és egy ideig bénáztunk. Aztán én egyszer csak közelebb húzódtam hozzá, ő pedig végre megcsókolt és hosszas csókolózásba kezdtünk. Innentől kezdve már minden ment magától. Ő hamarosan fölém került és simogatni kezdtük egymást.
- Lassú vagyok, mi? - kérdezte.
Nem válaszoltam, csak megvontam a vállam. Inkább a jelenlegi helyzetre akartam koncentrálni. Arcom a kötött pulóverébe fúrtam, és beszívtam az illatát. Közben a kezeim lejjebb vándoroltak, át a hátára, és a pulcsija alá. A meleg anyag alatt simogattam a bőrét, majd körmömet finoman a hátába vájtam. Tetszhetett neki, mert ő meg gyengéden elkezdte harapdálni a fülcimpámat.
- Leharaphatom a füledet? – kérdezte.
- Miért? Ízlik? - kérdeztem vissza kacéran.
- Nagyon! - mormolta.
- Akkor igen! - mondtam.
Ilyen és ehhez hasonló incselkedő párbeszédeket folytattunk, miközben gyengéd puszikat adott, én meg a nyakát harapdáltam. Közben pedig újra és újra beleszagoltam a kötött pulcsijába, mert egyszerűen imádtam az illatát.
- Látom, nagyon tetszik neked ez a kötött pulcsi – jegyezte meg mosolyogva.
- Igen, beismerem, csak a kötött pulóvered miatt jöttem össze veled! - feleltem viccelődve.
Aztán még sokáig folytattuk az izgalmas játékot.

Nem, nem feküdtem le vele. (Legalábbis akkor...) De amíg együtt voltunk, sokszor emlegettük azt a bizonyos kötött pulcsit. :)

IGAZÁBÓL SZERELEM

"Szeretni nem azt jelenti, hogy a másikat szófogadóvá, hozzánk hasonlóvá, számunkra kényelmessé tesszük, szeretni azt jelenti, hogy a másikat szabadnak hagyjuk, ha kell elengedjük, és hagyjuk önmagává válni."

Anonim

Már jó ideje, hetek, sőt talán hónapok óta gyötrődtem. Nem azért, mert nem szerettem. Ha nem szerettem volna, nem okozott volna ilyen belső vívódást. Tehát nem arról volt szó, hogy nem szerettem, csak valahogy éreztem, hogy ez nem az igazi. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy az egészet átlássam, de azért tudtam, hogy ez így nem jó. Nem jó, hogy hiányzik a szenvedély, az izgalom a kapcsolatunkból. Hogy mióta vele vagyok, nem olyan mintha együtt lennék valakivel, hanem olyan mintha azóta lennék egyedül. Hogy amikor a közös jövőnket tervezgeti csak bólogatok bambán, de valójában nem érzem ugyanazt a lelkesedést. Hogy folyamatosan az előnyeit tartom szem előtt, hogy milyen kedves, milyen odaadó, mennyi mindent megtesz értem, mennyire szeret...
Pedig ekkor már régóta együtt voltunk. Több éves együttlét és együttélés során már ismertük egymás összes jó és rossz tulajdonságát. Átéltünk már örömöt és bánatot, túl voltunk már hatalmas veszekedéseken és még nagyobb szakításokon. És túl voltunk már az eljegyzésen is.

Annak ellenére, hogy visszás érzelmeim és belső konfliktusaim egyre nyomasztóbbakká váltak, nem vetettem véget a kapcsolatnak, és nem is beszéltem neki a kételyeimről. Minden annyira jól el volt rendezve és olyan magától értetődőnek tűnt. Ő tényleg annyira odaadó, eszményi társ volt, jobbat nem is kívánhattam volna. Volt közös érdeklődési körünk és jókat tudtunk beszélgetni. A közös programjainkon is mindig jól éreztem magam. De hiába győzködtem magam, a megszokás és a kényelmi szempontok egyre kevesebbnek bizonyultak. Biztosan látszott rajtam, hogy mi játszódik le bennem, mert egyre többször kérdezte, hogy mi a baj. Én meg persze mondtam, amit egy nő ilyenkor mondani szokott: "semmi". Ez mehetett így egy ideig, de persze nem örökké. Egyszer eljött a nap, amikor végül kiborult a bili.

Sétáltunk, és egyszerűen nem hagyott békén, hogy mondjam el végre, mi a bajom vele. Hiszen ő mindent megtesz, amit csak tud, de ha nem tudja, mit csinál rosszul, hogyan változtasson?! Ez volt az egészben a legborzasztóbb, hogy ő tényleg mindent megtett, hogy ez az egész működjön. Ma már tudom, hogy ha nem szeretünk valakit, bármit megtehet é r t ü n k, akkor sem tudjuk megszeretni. Ha pedig szeretünk valakit, bármit megtehet e l l e n ü n k, akkor sem tudjuk nem szeretni.
Akkor azonban csak annyit tudtam, hogy ez annyira igazságtalan. És végül kibukott belőlem minden. Minden érzelem, minden kétely, minden gyötrődés, az addigi időszak minden elkeseredése. Mondtam neki, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ő az igazi. Hogy nem érzem vele azt a boldogságot, amit szerintem kellene. Kérdezte, hogy akkor miért nem hagytam el eddig? Olyan mély, megrendítő szomorúság volt a hangjában, amitől az én szívem is még jobban összeszorult. Sírtam. Azt mondtam, hogy nem tudom. Jól érzem magam vele, de félek, hogy miatta elszalasztom az igazi boldogságot. De nem akarom őt sem elszalasztani. Megértő volt, és ő is sírt. Azt mondta, hogy akkor ne szakítsunk. Csak váljunk szét egy időre. Legyen mondjuk egy év. Addig ismerkedjek, keresgéljek, hátha megtalálom az igazit. Ha pedig mégsem találom meg, akkor egy év múlva, keressem meg újra. Ő ott lesz, és várni fog rám.

"...szeretni azt jelenti, hogy a másikat szabadnak hagyjuk, ha kell elengedjük, és hagyjuk önmagává válni."
Ez az igazi szerelem.

EGY VICCES ÉJSZAKA TÖRTÉNETE

Nem vagyok az egy éjszakás kapcsolatok híve. Aki ismer, az tudja. De azt gondolom, sokunk életében volt egy-két ilyen élmény, és nem feltétlenül rosszak. Most egy ilyen élményemet szeretném megosztani veletek.

Egy népszerű társkereső oldalon találtunk egymásra. Még aznap néhány SMS üzenetet követően felhívott, és kérte, hogy találkozzunk este, üljünk be valahová egy italra. Nem árult zsákbamacskát, már akkor felvetette, hogy az italozást követően máshol folytathatnánk az ismerkedést. Kinevettem, hisz tudtam, hogy nem vagyok olyan lány. Persze neki csak annyit mondtam: „Majd meglátjuk!”

Nagy gonddal készülődtem az estére, hisz a magabiztos kijelentései és saját elmondása alapján nagyon jól kellett kinéznie. Képet nem küldött, ezért nem voltam biztos benne, hogy a megérzésem helyes és nem lódított, ennek ellenére ki akartam tenni magamért. Inkább öltözzem ki feleslegesen a semmiért, mint nézzek ki rosszul az álompasi mellett... Tehát előkerült a miniszoknya, a feszes felső és nagy gonddal végeztem a sminkelést is. Szerencsére az igyekezetem nem volt hiábavaló: valóban egy 10-es skálán 10 pontos pasi várt rám a Nyugatinál. :) Mindamellett kedves volt, udvarias és előzékeny is. Majdhogynem tökéletes!

A megbeszéltek szerint beültünk a közeli pub-ba. Iszogattunk és beszélgettünk. Számos jó tulajdonsága mellett a srác intelligenciája is nagyon hamar megnyilvánult. Egyetemista volt egyébként, arra már nem emlékszem, hogy mit tanult. Először csak meséltünk magunkról, hogy jobban megismerhessük egymást, de hamarosan már úgy beszélgettünk, mint két régi jó barát. Legjobban a humorát szerettem. Hihetetlenül szellemes dolgokat mondott. Nyilván rátett a kiürült poharak számának növekedése is, de az enyhén spicces állapot önmagában kevés lett volna ahhoz az asztalcsapkodós, könnypatakzós, hangosan hahotázós röhögéshez, amit egy fél óra múlva mindketten produkáltunk. Annyira vicces volt, hogy nem is tudom, mikor nevettem ennyire jó ízűt utoljára. Akkor még nem volt stand up comedy nálunk, de ahhoz tudnám hasonlítani, amikor Kiss Ádám egy hatalmasat stand up-ol... Simán volt olyan humora. Mindössze annyi volt a különbség, hogy itt párbeszédben folyt a stand up. Summa summárum, olyan gyorsan eltelt az a megbeszélt 3-4 óra, mintha csupán percek lettek volna. És elérkezett az az időpont, amikor közölte, hogy neki lassan indul az utolsó vonata haza, és mennie kell. És persze szerette volna, ha vele megyek... Eljött a döntés pillanata. Szóval én tényleg nem vagyok egy olyan lány... DE! Van az a pasi, van az a szempár, van az a személyiség, van az a viselkedés, van a körülményeknek az az együttállása, amikor a „nem olyan lányok” is IGEN-t mondanak. Ez volt az a pillanat. Így hát elmentem vele...

A vonatút kb. 20-30 percig tartott. Végigröhögtük. :D Aztán azonban volt egy kb 15-20 perces séta az állomástól a lakásig. Na, ott kezdtem beparázni. Egymást kergették a fejemben a különböző képtelenségek, melyek ott és akkor a váci éjszakában a kihalt utcákon bandukolva nagyon is reálisnak tűntek. Pl. mi van ha a srác egy pszichopata gyilkos, és így szedi fel az áldozatait? Mi van, ha a lakásban egy csomó haverja vár minket, akik meg akarnak majd erőszakolni? Vagy mi van, ha bedrogoz, és elad valami lánykereskedőnek? Na jó, ezek a félelmek talán tényleg túlzások voltak, de a séta közben valahogy kezdett elszállni a jókedvem. A lakásban azonban nem várt senki és drog helyett is csupán egy pohár üdítőt kaptam. Megmutatta, hol a fürdőszoba, ahol lezuhanyozhattam, mialatt ő tiszta ágyneműt is húzott nekem. Egy szóval tökéletesen lovagias volt a továbbiakban is. Azért a légkör kissé még feszült volt, miután a tőle kölcsön kapott pólóban bementem a szobába. A pub-ban elfogyasztott alkohol hatása már múlóban volt, és a kivilágított szoba a frissen vetett ággyal eléggé feszélyezetté tett. Miután ágyba bújtunk ő persze egyből bepróbálkozott, de én annyira zavarban voltam és olyan idegen volt számomra a helyzet, hogy inkább visszakoztam. Ő nagyon megértően viselkedett, és javasolta, hogy akkor csak beszélgessünk. Így aztán a sötét szobában halkan beszélgetni kezdtünk, ki-ki elmesélte a másiknak ilyen-olyan élményeit, vagy egymást faggattuk különböző témákról. A meghitt beszélgetés keretein belül voltak nagy filozofálgatások, kedves, megható történetek, érdekes eszmecserék... Nagyon jó volt egy ilyen értelmes, széles látókörű, jól informált fiúval beszélgetni. Emlékszem, hogy akkor gondoltam először arra, hogy jól tettem, hogy eljöttem vele. Már ezért a meghitt éjszakai beszélgetésért megérte. Aztán valahogy a meghittség helyét újra hatalmas derültség vette át, amikor az egyék történetemet roppant vicces beszólásokkal kommentálta. A vége persze újfent az lett, hogy elkapott minket a röhögés. Helyzetünkből adódóan az a „fetrengős” fajta. Emlékszem, hogy a sötét szobában percekig csak a hangos hahotázásunkat lehetett hallani. Én részemről már a párnába temettem a fejem, annyira nevettem, s közben egyfolytában a könnyeimet törölgettem. Hogy ő mit csinált, azt nem láttam pontosan, de hallottam, hogy levegőért küzd: szó szerint fuldoklott a röhögéstől. Nagyon sokáig újra felhőtlen volt a hangulat. Aztán végül, úgy hajnali 3-4 óra felé lassan kezdtek lecsillapodni a kedélyek. Kezdtek kifogyni a poénok, meg talán már kezdtünk elfáradni is. Na, ekkor jött el a pillanat, amikor ő fölém hajolt, mélyen a szemembe nézett, majd csókolózni kezdtünk. Biztosan úgy gondolta, már eleget stand up-olt azért, hogy végre kapjon is valamit cserébe... :) Majdnem olyan jól csókolt, amilyen a humora is volt, úgyhogy innentől kezdve nem volt nehéz dolga. Tehát megtörtént, aminek meg kellett, és az is nagyon jó volt vele, remek szeretőnek bizonyult. Mégsem a történet erotikus része miatt maradt meg bennem ez az emlék, és nem azért mondom a mai napig azt, hogy akkor is megérte, ha nem volt folytatás.

HOL VAGY NAGY SZERELEM?

Előhang

Ahogy a fentiekből kiderült, volt néhány kapcsolatom, mire betöltöttem a 23. életévemet. Voltak hosszabb és rövidebb próbálkozások, voltak könnyed kalandok, de olyan is, hogy azt hittem, örökre szól. Akár így, akár úgy, mint a legtöbb nő, végső soron én is mindenkiben a nagy Ő-t kerestem, és vártam hogy rám találjon a herceg azon a bizonyos fehér paripán. De nem jött. Pedig annyi mindent elterveztem már.  Annyiszor elképzeltem, milyen lesz majd (persze a külső sem mellékes, de főleg a belső tulajdonságait). Kedves lesz és lovagias.  Intelligens lesz,  és tetszeni fog a humora. Nyilván rengeteg közös lesz bennünk.  Hasonló lesz az érdeklődési körünk, és a hobbijaink is. Mindenről jókat tudunk majd beszélgetni, a mindennapi apróságoktól a nagy filozófiai kérdésekig. És a neve biztos ugyanazzal a betűvel fog kezdődni, mint az enyém. Hülyeség, de én hittem benne, hogy erről fogom majd megismerni. :)
Szóval nagyon pontosan és határozottan tudtam, hogy kit keresek, de az a valaki csak nem akart jönni. Aki volt már hosszabb ideje egyedül, aki érezte már igazán magányosnak magát miközben felnézett a csillagos éjszakai égre, annak biztos nem kell magyarázni, milyen átéléssel tudtam énekelni a "Hol vagy nagy szerelem? " c. dalt. Hát így éreztem magam abban az időszakban.
Egy nyári estén épp egy szabadtéri koncerten voltam. Hát igen, egyedül...  Több fellépő volt, és jó pár szám lement, de az utolsó volt az ami valamiért nagyon szíven talált.

" S ha úgy érzed hogy nincs tovább
a szíved nagyon fáj ( szíved nagyon fáj)
Ne add fel és ne engedj
csak bátran menj tovább

Mert a szerelem keresi a szerelmet
Hidd el téged is valaki úgy szerethet
Ahogy szeretnéd hogy szeressen
Egy lány vagy épp egy srác."

Ez a dal ott a koncerten, ahol egyedül csápoltam az első sorban, nagyon sokat jelentett számomra. Erőt és hitet adott. Erőt a további várakozáshoz és hitet abban, hogy ez a várakozás nem lesz hiábavaló. És amikor közvetlenül ez után egy csodaszép tűzijátékot is rendeztek, melyet égi jelként néztem végig, már biztosan tudtam, hogy hamarosan rám talál az akire várok.
Ám ő még több mint két hónapig váratott magára...

http://youtu.be/_J6-lRUTrQY

1.

Bár tényleg erőt adott az a koncert, ahogy a nyarat felváltotta az ősz, és teltek a hónapok, egyre jobban fogyott a türelmem és kezdtem feladni. Pedig az élet többi területén jól egész jól alakult minden, lassan egyenesbe jöttek a dolgok. A munkámat, melyet nemrég szereztem, egyre jobban szerettem, a közösségbe a kezdeti problémák után remekül beilleszkedtem, és nem csak jól kijöttem a munkatársaimmal,de még új barátokat is szereztem. Anyagilag is összeszedtem magam pár hónap alatt, és visszaköltözésemet követően a régi szobámban is újra otthon éreztem magam. Így hát nem nagyon lehetett okom panaszra, csak hát az a fránya szerelem nem akart megérkezni.
Végül már annyira elegem lett a várakozásból, hogy csináltam egy szerelmi mágiát a nagy Ő bevonzására. A mágia sikeressége érdekében addig kellett egy kék csillagot a homlokomon viselnem, míg be nem teljesedik a varázslat. Meglehetősen idétlenül festettem, de nem érdekelt. A cél szentesíti az eszközt, én pedig nagyon szerettem volna már elérni a célt. De aztán ezt is feladtam. Egy-két hét után lemostam a csillagot, és kezdtem beletörődni, hogy egyedül maradok. Na, ekkor következett be a várva várt fordulat!

Aznap este is, mint mindig, a szokásos időben vittem le a kutyát a közeli parkba. Noha nem volt még késő, már teljes volt a sötétség, hiszen november utolsó napjaiban jártunk. A szokásos kört sétáltam végig, és már majdnem kiértem a parkból,amikor pár száz méterre előttem egy kisebb csoportra lettem figyelmes. Láttam, hogy mellettük vezet majd el az utam, ezért néztem meg őket jobban. 3-4 lány társaságában 2-3 fiú álldogált és beszélgettek. Közelebb érve azt is észre vettem, hogy az egyik lányt látásból ismerem. Neki is volt ugyanis kutyája. A többiekkel annyira nem foglalkoztam. De volt köztük egy srác, aki már messziről szemet szúrt, merthogy nagyon helyes volt. Persze ennél többet vele sem foglalkoztam, csak szép csendben el akartam menni mellettük. Amikor melléjük értem, magától értetődően köszöntem annak a lánynak, akit a kutya révén ismertem, és udvariasságból a többieknek is. Azt hiszem egy percre meg is álltam, hogy megsímogassam a kutyáját. Ekkor lépett oda az a helyes fiú, akit már messziről kiszúrtam. Kedvesen érdeklődött a kutyámról, hogy hívják, mennyi idős, stb., aztán beszélgetni kezdtünk. Be is mutatkozott, és amikor a nevét megtudtam, majdnem kiugrottam a bőrömből. Mint kiderült, ugyanazzal a betűvel kezdődött a neve, mint az enyém! Sőt, nem csak az első, hanem a második betű is ugyanaz volt. Egyből az ugrott be: ez nem lehet véletlen!
Jó pár percig leragadtam a társaságnál a fiúval beszélgetve, pedig tudtam, hogy időre kellene haza érnem. Végül rászántam magam az indulásra (nem volt könnyű). Ő azonnal felajánlotta,hogy hazakísér. Örömmel elfogadtam az ajánlatát. Hazafelé egy érdekes párbeszéd zajlott le közöttünk:
- És merre laksz? - kérdezte ő.
Elárultam, hogy melyik utcában.
- És melyik házban? Csak nem az 59-ben?-kérdezősködött tovább.
Erre viszont nagyon meglepődtem. Honnan tudja?! De nem árulta el, azt mondta, csak tippelt. Persze!
Ezután fordult a kocka.
- És te hol laksz? - kérdeztem vissza.
Ő is elmondta az utcanevet.
- Hányas szám? Csak nem a 8?
Most rajta volt a meglepődés sora. Pedig én tényleg csak tippeltem.
Sajnos túl hamar értünk a házunk elé. A kapuban rám már várt valaki, egy nagyon kedves barátom.
- Azt hiszem, hogy az a srác rám vár - álltam meg egy picit távolabb.
- A barátod? - kérdezte.
- Nem, dehogy! - lehet, hogy túl hevesen tiltakoztam.
- Akkor én visszafordulok - mondta.
- Jól van. Köszönöm, hogy elkísértél!
- Szívesen!
Vettem a bátorságot:
- Ha gondolod, én holnap is leviszem a kutyát ilyen tájban...
- Igen? Jó, lent leszek.
Aztán sarkon fordult, és elment. Velem pedig madarat lehetett fogatni . Mondta is az ismerősöm, hogy látszik rajtam, mennyire fel vagyok dobva. Ez a kedves barátom volt az, akivel ha a sors úgy hozta, és nem volt pasim, olykor plátói barátságnál kicsit több is volt köztünk. De az új találkozás hatására aznap nem volt már köztünk semmi. És azóta sem. Viszont nagyon türelmetlenül vártam a másnap estét!

2.

Lassan eljött a másnap este, és én csalódottan láttam, hogy esik az eső. Ha tényleg látni akar, a rossz idő nem lehet akadály, de azért azt is meg lehet érteni, ha valaki egy romantikus séta kedvéért nem szívesen ázik ronggyá... Egy szóval nagyon izgultam, hogy vajon tényleg eljön-e.
Ahogy kiértem a parkba, a szememmel azonnal a sötétet fürkésztem. Nem volt nehéz dolgom, ugyanis a tér eléggé kihalt volt. Amikor nem láttam, egyre jobban eluralkodott rajtam a kétségbe esés. Tétován elindultam abba az irányba, ahonnan az érkezését sejtettem. Pár lépés után egy esernyős alakot pillantottam meg. Noha a távolság miatt csak a körvonalait tudtam kivenni, azonnal biztos voltam benne, hogy ő az! Megszaporáztam hát a lépteimet,és amikor észre vett, ő is határozott léptekkel indult felém. Amikor félúton összetalálkoztunk, mindketten kissé félszegen álltunk meg. (Most visszagondolva majdnem ott álltunk, ahol előző nap először láttam meg, de akkor ez eszembe sem jutott.  Annyira a torkomban dobogott a szívem, és annyira izgultam, hogy nagyon!)
Tehát a kölcsönös üdvözlés után mindketten kicsit zavartan álldogáltunk, ezért javasoltam, hogy sétáljunk ebben a "remek" időben, ha van kedve. Volt kedve. Sőt, még az esernyőt is fölém tartotta végig, hogy én se ázzak meg. Lassan oldódott a hangulat. Kértem, hogy meséljen magáról, és ő elmondta, hogy mennyi idős, hol tanul és hol dolgozik.Sok mindent elmondott magáról séta közben, bennem mégis két dolog hagyott nagyon mély nyomott. Az egyik, hogy bár már elsőre is látszott, hogy fiatalabb mint én, arra azért nem gondoltam, hogy 4 év korkülönbség van köztünk. Rögtön arra gondoltam, hogy ez nem lesz hosszú távú kapcsolat, hiszen én 23 évesen már szerettem volna megállapodni, viszont ez a jóképű, kedves fiú akkor még 20 sem volt! Ennek ellenére annyira vonzott, hogy így is nagyon szerettem volna jobban megismerni.
A másik ami megragadott, hogy november vége miatt szóba került a karácsony. Azt mondta, hogy szereti az ünnepet, de a magányosan eltöltött karácsonyokat már nagyon megutálta. Persze sok minden más is szóba került. Csak úgy repült az idő, amíg együtt voltunk. És egyszer csak azt vettem észre, hogy már megint a házunk előtt állunk, és újra eljött a búcsú ideje. De mintha mindketten szerettük volna még húzni kicsit az időt, a kapu előtt állva még hosszú percekig beszélgettünk. Látván, hogy ő sem nagyon akar még indulni, meg nyilván én is vágytam rá, hogy történjen köztünk valami, ismét én voltam a kezdeményezőbb. Korántsem arról volt szó, hogy ennyire felbátorodtam. Sokkal inkább arról, hogy az utóbbi hónapok randizgatásait követő csalódások türelmetlenné és valmerővé tettek.  Úgy voltam vele, hogy vagy legyen valami, vagy inkább derüljön ki az elején, ha ebből sem lesz semmi. Nem akartam megint hiú ábrándokat kergetni, ez volt az igazság. Tehát amikor egy kis csend állt be a beszélgetésben, vettem egy mély levegőt.
- Volna egy merész ötletem - szólaltam meg, miközben kacéran rápillantottam.
- És mi az?  - kérdezte mosolyogva.
- Csókolj meg! - böktem ki a választ.
- Most?
- Igen.
Nem kellett neki többször mondani. Beleszédültem, annyira jó volt.  És ezután már a búcsú is sokkal könnyebb volt,persze csak miután újabb randit beszéltünk meg.
Miközben boldogan szaladtam fel a lépcsőn, arra gondoltam:
"Ha rajtam múlik, idén karácsonykor nem leszel magányos". Pedig akkor még nem is sejtettem, mit hoz majd az idei karácsony.

3.

Eljött a karácsony napja. Mivel ezt az ünnepet a családdal illik tölteni, délutánra beszéltünk meg találkozót, hogy átadjuk egymásnak az ajándékokat. Úgy is lett. Én tőle egy bögrét kaptam és egy díszpárnát, mindkettő feliratos volt. A bögrén az állt, hogy "TE VAGY A LEGFONTOSABB", míg a párnára öt nyelven volt ráírva a bűvös szó. :) Nagyon boldog voltam. Persze a tárgyaknak is örültem, de sokkal többet jelentett az üzenet, amit hordoztak. Este, bár már nem voltunk együtt, egyfolytában csak ő járt a fejemben, ezért majdnem olyan volt, mintha a karácsonyt együtt ünnepeltük volna.
Már elég késő lehetett, talán 10 óra is elmúlt, amikor megszólalt a kaputelefon. Ő volt az, és kérte, hogy menjek le hozzá pár percre. Hiába mondtam, hogy késő van, nagyon erősködött, így hát persze, lementem. Azonnal láttam rajta, hogy ivott. Nem volt részeg, de a szeme csillogása és kipirult arca elárulta, hogy kellemes hangulatban ünnepli a karácsonyt... :p Talán az a néhány pohárka kellett hozzá, hogy bátorságot gyűjtsön. Ugyanis ott a kapu előtt a sötét, néptelen utcán, karácsony este 10 órakor szerelmet vallott nekem! Életem egyik legszebb és legmeghatóbb élménye volt! Ekkor kezdtem én is sejteni, hogy ez sokkal több lesz, mint egy kaland. Persze azt nem tudhattam, hogy egy örök szerelem kezdete volt.

Egyre többet találkoztunk, és komoly kapcsolat kezdett alakulni közöttünk. Mióta tudtam, hogy nálam jóval fiatalabb, próbáltam óvatosságra inteni magam, de az érzelmeknek nem lehet parancsolni: menthetetlenül kezdtem egyre jobban beleszeretni a srácba.
Pedig már a kapcsolatunk indulása sem volt zökkenőmentes. Mivel elkönyveltem magamban, hogy ilyen fiatal fiú úgysem marad majd sokáig velem, minden szava, mellyel az őszinte érzéseit szerette volna kifejezni, falsnak, üresnek hangzott, és én mindig igyekeztem elviccelni a témát, ha komolyabbra fordult a beszélgetés. Szavahihetőségén az sem javított, hogy eleinte igyekezett jobb színben feltüntetni magát, és nem mondta el, hogy mit dolgozik, inkább azt mondta, vezető beosztásban van. Persze ez elég hihetetlen volt, és hamarosan be is vallotta, hogy nem mondott igazat, de néhány ilyen miatt még inkább hajlamossá váltam rá, hogy kételkedjek benne.
Emellett szexuális téren is kissé döcögősen indult a kapcsolat. Eleinte én nem akartam vele lefeküdni, hiszen már az első pillanatban sokkal többet éreztem iránta, mint pusztán fizikai vonzalmat. Ezért, hogy ne tartson könnyen kaphatónak, elhatároztam, hogy az első 1-2 hónapban nem adom oda magam neki. Legalábbis nem teljesen... Olyan erős vonzalom, olyan lángoló szenvedély volt köztünk már az elején, hogy - bár a lényeg valóban jó ideig nem történt meg - azért sok minden történt köztünk, miközben egymás testével ismerkedtünk. Amikor 3-5 randit követően felinvitáltam, már első alkalommal belefeledkeztünk a szexuális izgalmakba, olyannyira, hogy majdnem sikerült is elvesztenem a fejem, de szerencsére időben észbe kaptam. Később náluk is elég messze jutottunk a galéria meghitt homályában, de akkor meg apja hazatérése zavart meg minket (épp jókor). Volt még néhány ilyen alkalom, és már akkor is bizsergés járta át testemet, amikor csak visszagondoltam meghitt együttléteinkre. Iszonyúan vágytam rá!
Mindketten nagyon élveztük azokat a forró pillanatokat, melyek során kölcsönösen felfedeztük egymást, viszont ennek hátrányaként többször is sikerült őt a végsőkig felhúznom. Emiatt pedig mikor végre eldöntöttük, hogy már eleget vártunk, a korábbi kielégületlenség megbosszulta magát, nem tudott a magáévá tenni. Még egy régi, évek óta tartó kapcsolatban is nagy törést okoz, ha egy pár férfi tagja kudarcot vall az ágyban, nem hogy az elején, mindössze 1-2 hónapos járás után. De szerencsére minden kezdeti nehézséget könnyűszerrel leküzdöttünk, és kettőnk kapcsolatából egy csodálatos szerelem bontakozott ki.

4.

Minden úgy alakult vele, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Nem emlékszem már pontosan minden találkozásunkra, de azt tudom, hogy csodálatos élményeket éltünk át együtt. Emlékszem például, hogy amikor megkapta az első autóját (öregebb volt, mint ő, mondtam is neki, hogy jó lesz, ha csókolommal köszön a kocsijának! :D), akkor elvitt a citadellához, ahol találtunk egy kihalt részt a hegyoldalban, ahová be tudott állni úgy, hogy csodálatos panoráma tárult elénk a szélvédőn keresztül. Csak ültünk csendes sötétségben az autóban, gyönyörködtünk a város ezernyi fénypöttyében és a felette elterülő csillagos égboltban, miközben ő átöltelt én pedig boldogan hozzásimultam.
Arra is emlékszem, amikor elvitt a munkahelyemhez autóval. Jó negyed órával előbb érkeztünk, ezért nem mentem be rögtön dolgozni, hanem még üldögéltem vele egy kicsit a kocsiban. Az ölébe hajtottam a fejem, mert még álmos voltam ő pedig simogatta a hajam. Így maradtunk jó ideig, miközben halkan beszélgettünk, és nagyon rossz volt tőle elválni, mikor végül be kellett mennem dolgozni.
De a munkahelyemen is csak rá tudtam gondolni. Nem egyszer előfordult, hogy felhívott még reggel, amikor még munka előtti kávészünetet tartottunk, és 20-40 perceket beszéltünk telefonon. (Szerencsére nem volt gond, akkoriban elég laza volt a főnökségünk... :p) Szóval hallgattam a hangját, miközben az iroda konyhájában kinéztem az ablakon, és egész lelkemben szétáradt a határtalan szerelem.
Emlékszem azonban kevésbé jó dolgokra is. Volt egy lány, egy közös ismerősünk, aki szintén gyakran jött le a parkba kutyát sétáltatni. Sokszor összefutottunk vele, és tudtam, hogy nem tetszik neki, hogy mi együtt vagyunk, hisz neki is tetszett a srác. Szép lány volt, ráadásul korban is hozzáillő, ezért mindig kisebbségi komplexusom volt a jelenlétében. Szóval egy nap, pár hónapra rá, hogy összejöttünk, összefutottam a csajjal és beszélgettünk egy kicsit. Persze kérdezett a kapcsolatunkról, én meg, bosszantásképpen meg őszinteségből is, nem győztem ecsetelni, hogy milyen jól megvagyunk a párommal. Látszott rajta, hogy nem szívesen hallja ezt, de aztán a beszélgetésünk végén tett egy olyan megjegyzést, ami elgondolkodtatott: "Tudod, megszerezni könnyű egy pasit, de megtartani nehéz!" A mondat elevenembe talált. Akkoriban még amúgy is erős kétségek gyötörtek, hogy nem való hozzám. Túl jó pasi volt és ami a fontosabb, túl fiatal, hogyan is gondolhattam, hogy hosszú távra lehet vele tervezni?! Minek ringassam magam hiú ábrándokba, mit várhatok egy fiútól, aki még 20 éves sincs, s aki előtt még ott van az élet?! Rájöttem, hogy ez nonszensz, ebből nem jöhetek ki jól, jobb lenne befejezni még mielőtt még nagyobb fájdalmat okoz. Ezért mikor délután feljött, meg is mondtam neki, hogy szerintem hagyjuk az egészet. Láttam, hogy rosszul érintik a szavaim. Szomorúságot és értetlenséget láttam a tekintetében, miközben azt kérdezte, miért. Én pedig próbáltam megmagyarázni, mondtam az érveimet, hogy egyszerűen nem lehet közös jövőnk, értse meg, közben minden porcikám tiltakozott ellene, de én csak mondtam, miközben egész lényemmel ragaszkodtam hozzá, és összeszorult a szívem. A szemem könnybe lábadt, a hangom elcsuklott, és odamentem az ablakoz, háttal neki, hogy ne lássa, hogy sírok. És ő odajött, és hátulról átölelt, én pedig próbáltam magamról lefejteni a karjait, de annyira szorosan tartott, és én nem bírtam. De ekkor már hangosan zokogtam, és elmeséltem neki a lányt, és kiabáltam, hogy ha az kell neki, menjen ő hozzá, úgyis összeillenek, engem meg hagyjon békén! Nem akarom, hogy bántson, szenvedtem már épp eleget, nem akarok többet szenvedni. És csak sírtam, sírtam, és ő tartott hátulról, két karja ölelt, szorított, és nem engedett el. Sem akkor, sem pedig ezután. Hosszú évekig nem engedett el.

FOLYT. KÖV.!

Hozzászólások



A maga világának közepébe...

Mindnyájan vágyunk arra, hogy felfigyeljenek ránk, megértsenek és dédelgessenek bennünket. Mindannyian különlegesnek és egyedinek érezzük magunkat, és sóvárgunk, hogy legyen valaki, aki hozzánk hasonlóan különleges, akivel kölcsönösen megbecsülhetjük egymást. Azt akarjuk, hogy legyen valaki, aki kiválaszt bennünket, és a maga világának közepébe helyez. Romantikát akarunk, hogy elevennek, szükségesnek és pótolhatatlannak érezhessük magunkat. --- Shmuley Boteach

A maga világának közepébe...vágyának nem lenne szabad a romantikus képzelgés szintjén maradnia, de valakiknek csak ez jut.



Pipacsvirág!

Ezt nagyon szépen mondtad! :)



A romantika zászlaját

sohasem szabad letenni, még akkor sem, ha orkánerejű szél tépi az ember kezéből, mert romantika nélkül az élet fekete-fehér!



Igyekszem! :)

Bár néha már túlzásnak érzem, hogy ennyire romantikus típus vagyok. Úgy látszik, ezt már sosem fogom kinőni, pedig kaptam már pofonokat, elég sokat. :/



A szerelem "lángját" mindig vinnie kell valakinek!

A lángon témák értek, s te ezt remekül csinálod!



Drága Pipacsvirág!

Kedves vagy még mindig!

Te is nekem! :*



Ó, kár ilyesmiért elnézést kérned...

bár nekem hiányoztál!



Bocsánat!

Elnézést kérek mindenkitől, aki olvassa, amiért ilyen döcögősen haladok az írással. Ez egyrészt időhiány, másrészt a kitartás hiánya miatt van, de előbb-utóbb, részletekben le fogom írni az egészt.

Köszönöm mindenkinek, aki időt szán rá, hogy elolvassa, és köszönöm a pozitív visszajelzéseiteket!

Szép napot, szép hétvégét!

Connie



Connie :)

Egyre izgisebb :P



Szerelmes tavaszt

mindenkinek, aki már régóta várja a rügyek kipattanását a szívében!

https://encrypted-tbn2.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcSGrCHaYm_c6THbMwkG...
( ... és azoknak is, akik boldog párkapcsolatban élnek)



Jaj, de kedves vagy!

Köszönöm! :)



:)

Connie minden történeted megérne egy-egy külön blogot :)



Az Erő legyen velünk!

Az Edda Művek zenéjét szeretem, mert erő van benne! Az Erő legyen mivelünk is!



Mindenképpen!



"Győzni fogunk!"

Hajrá, én úgyis tudom, hogy győzni fogunk, kedves Connie!
https://www.youtube.com/watch?v=FvqPlFob22A

Mert mindez a gondolati dolgokra is igaz!
Szép éjszakát!



:)

Neked is szép estét!



Hajrá! :)

Ezen vagyok én is. Csak elhatározás, akaraterő és kitartás kérdése. És itt jön fel a kérdés a filmből: mennyire akarod?



Szia Connie!

Legyen csodaszép estéd!



Válaszok

„ … ki dönti el az elején, hogy az legyen?” Gondolom, hogy ÉN.

„ Kinek az elhatározása, kitartása, küzdelme árán válik azzá?”.
Az enyém (az ÉN) elhatározásom által válik azzá. (Persze ez mindenkire egyformán vonatkozik, nemcsak rám!)

Mit gondolok?
Azt, hogy megpróbálom kivitelezni mindezt a gyakorlatban, a valóéletben is!



Mit gondolok?

Majd kifejtem egy picikét később, kedves Connie!
Köszönöm a ma reggeli soraidat is! Szia!



Ha elgondolkodtatott, amit írtam, akkor már megérte! :)

Még néhány szó a SZÁNDÉK-ról:

- Mivel nem szeretnék más tollával ékeskedni, elárulom, hogy az okfejtést egy tréningen hallottam. De mivel igaznak éreztem, könnyedén a magamévá tettem.

- Valóban csak utólag derül ki, hogy SZÁNDÉK volt, de ki dönti el az elején, hogy az legyen? :) Kinek az elhatározása, kitartása, küzdelme árán válik azzá? :) Érdekes nem?

- És végül: egy akarat akkor elég erős ahhoz, hogy SZÁNDÉK -ká váljon, ha hajlandó vagy érte olyan dolgokat is megtenni, amit más nem. Pláne, ha gondolkodás nélkül...

Mit gondolsz?



Nagyon köszönöm, hogy időt, fáradságot, figyelmet szántál rám!

„Az akarat mögött nincs igazi erő, ezért az a legkisebb akadály előtt szétfoszlik, semmivé lesz”. –írtad.

Azt mondják mások, s magam is azt gondolom, hogy a kitartásom emberfölötti. Mindezt sok –sok mögöttem lévő szituáció, élethelyzet bizonyítja. Akaraterőnek sem vagyok híján, mert a végtelenségig ki tudok, ki bírok tartani olyasmi mellett, ami mellett elkötelezve érzem magam, s csak nagyon-nagyon sok pofon térít le arról az útról, amit konok módon magam választok, s olyankor nem törődök még a sebes lábaimmal sem, csak megyek, megyek előre.
Ennek csak egyetlen szépséghibája van. Az, hogy az életnek nem mindegyik területén tudom hasonló intenzitással kivitelezni.

Érdekes dolgokat fogalmaztál meg az AKARAT és a SZÁNDÉK különbségéről. Viszont az elég nagy probléma, hogy csak akkor ismerem fel az igazi SZÁNDÉKOT, amikor már sikerült megvalósítanom azt, amit akartam. Ha a SZÁNDÉK külső erő, mégis honnan származik? Megvallom neked őszintén, hogy nem teljesen értem, de ez nem a Te hibád!

Ezzel azonban tökéletesen tisztában vagyok!
„Ennél fogva a "mostani életed karámjai" közül semmiféle tanfolyam vagy mester nem fog tudni kiszabadítani. Erre egyedül csak Te magad lennél képes. De nem akarattal, hanem SZÁNDÉKKAL”.

Kedves Connie, nagyon köszönöm, hogy időt, fáradságot, figyelmet szántál rám! Hidd el, sokat jelent ez most nekem!
Az AKARAT és a SZÁNDÉK kettősét pedig még forgatom a fejemben, hátha leesik az a bizonyos 20 filléres!

Szépet!



"Ó, ez olyan sokszor hangzik itt el, hogy szinte már elhiszem!"

De csak szinte. :)

Gondolom, hogy sokszor hallottad már, és éppen ezért nem szeretnélek ezzel untatni még én is. Nem is szeretnélek meggyőzni vagy állást foglalni sem, mindössze a saját tapasztalataimat osztom meg veled, ha megengeded.

Én először kb. 6-7 évvel ezelőtt láttam, és kezdtem el alkalmazni a Titkot. Nem mondhatom, hogy megváltozott az életem. Viszont! Amikor használtam, akkor sikerült bevonzanom néhány egészen klassz dolgot, sőt, olyanokat is, amikről azelőtt álmodni sem mertem. Ezekről a tapasztalatokról akkoriban írtam is bejegyzéseket az oldalra. Sikerült néhány kellemetlenségtől is megszabadulnom és javítanom dolgokon, melyek megkeseríthették volna az életem. Szóval annak ellenére, hogy érdemi változás nem történt, határozottan pozitívan alakult az életem. Igen, ez vitathatatlan így visszatekintve. De ami a legfontosabb, hogy a Titok alapelvét követve mindig igyekeztem jól érezni magam, és ehhez tényleg hozzá lehet szokni. Ahogy telt az idő, egyre könnyebben és tartósabban ment, végül szokásommá vált. Egy új, örökké jó kedvű, mosolygós, kedves, optimista Connie született, aki a titok találkozókon és a hétköznapokban egyaránt képes volt rendkívül magas rezgésszintre kerülni. Ha nem is minden nap, de 10 napból 9-et biztosan "na, ez is egy remek nap volt" mondattal tudtam nyugtázni.

Aztán valahogy elmúlt mindez. Észre sem vettem, hogyan. Csak egy idő után egyre kevésbé foglalkoztam vele. már nem jártam többet a találkozókra, egyre kevésbé figyeltem oda, hogy hogyan érzem magam, egyre ritkábban gondoltam rá, hogy mit vonzok. Ez akkoriban történt, mikor végre megismerkedtem valakivel, akivel tartós kapcsolatot tudtam kialakítani. Mivel legfőbb vágyam volt ez, talán úgy gondoltam, már nincs a Titokra szükségem. Őt az egész nem érdekelte, nem tudtam vele megosztani, így aztán szép lassan én is leszoktam róla. Persze értek azóta is kisebb sikerek, és kudarcok is bőven(semmi túl extra és semmi túl tragikus), de már nem volt többé tudatos, hogy mi miért történik, hagytam, hogy (el)vigyen az élet.

Azért találtam ennyi idő után vissza ide, mert az immár 8 éves kislányomnak megmutattam a filmet. És miközben néztük, rájöttem, hogy újra erre van szükségem. Véletlenek nincsenek, új céljaim viszont igen, ezért úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy megvalósítsam őket. Emellett pedig megint olyan jól akarom érezni magam a bőrömben, mint régen. Ez egy nagyon kellemes mellékhatása ennek az egésznek. :)

A hozzászólásodból kiderül, hogy céljaid neked is vannak. Ez jó, ez az első lépés. Amíg vannak céljaid, addig így vagy úgy, haladsz - vagy legalábbis nézel - előre. Ahhoz, hogy elérd a céljaidat SZÁNDÉK kell. A SZÁNDÉK a megvalósult AKARAT. Akkor jössz rá, hogy valami SZÁNDÉK volt és nem AKARAT, amikor sikerült megvalósítanod. Amíg nem valósult meg, addig csak AKARAT. És a kettő között mi a különbség? Az Erő. Az akarat mögött nincs igazi erő, ezért az a legkisebb akadály előtt szétfoszlik, semmivé lesz. A szándék azonban minden akadályt legyőz. Miért? Mert minden test megtartja nyugalmi állapotát, míg egy rá ható külső erő ennek megváltoztatására nem kényszeríti. Az akadályok nyugalmi állapotban lévő, tehetetlen dolgok. Nem mozognak, nem csinálnak semmit, csak vannak. És az egyetlen rájuk ható külső erő, mely el tudja őket mozdítani, a SZÁNDÉK.

Ennél fogva a "mostani életed karámjai" közül semmiféle tanfolyam vagy mester nem fog tudni kiszabadítani. Erre egyedül csak Te magad lennél képes. De nem akarattal, hanem SZÁNDÉKKAL. A Titok pedig csak egy eszköz ahhoz, hogy az akaratodat SZÁNDÉK-ká változtasd.

Ez most kicsit több volt, mint elég, de remélem, azért tudtam valami újat és hasznosat is mondani... :p



Hogy mi a karmám, azt nem tudom!?

„Te döntöd el, mit vonzol az életedbe. Ha pénz kell, akkor azt, ha egészség, akkor azt, ha szerelem, akkor pedig azt”.

Ó, ez olyan sokszor hangzik itt el, hogy szinte már elhiszem!

Éppen az előbb gondoltam arra, hogy milyen nagyszerű lenne, ha egyszer egy feng shui tanfolyamra beülhetnék, vagy a Lélekpillangósok ezerféle programjainak egyikére, hiszen annyi minden érdekel engem, nemcsak a szerelem, de évek óta minden mozdulatlan körülöttem és csendes, egyedül pedig képtelen vagyok kitörni a mostani életem karámjai közül!

Hogy mi a karmám, azt nem tudom!?
S azt sem, milyen „forgatókönyvet”, milyen szerződést írtam alá másokkal a csillagok között, … viszont azt érzem, hogy szeretnék olyan apróságokat, mint például egy cukrászdában süteményt enni egy jó humorú, intelligens pasival, akinek hasonló az érdeklődése, mint az enyém, s azt sem lenne gond, ha nem szerelem lenne közöttünk, hanem csak barátságféle!

"Aminek meg kell történnie, az megtörténik. Akivel találkoznod kell, azzal találkozol. Akinek észre kell vennie, az észrevesz”. - mondja a bölcs idézet.

Legyen ez a mai estém zárszava! Köszönöm, hogy írtál!
A történeteidet pedig várom! Jó éjt!



Ne mondj ilyet!

Te döntöd el, mit vonzol az életedbe. Ha pénz kell, akkor azt, ha egészség, akkor azt, ha szerelem, akkor pedig azt. Persze beleszólhat a történetbe a karma, meg a sors, hogy milyen utat kell bejárnod a lelki fejlődésed érdekében. De azért annak elég kicsi az esélye, hogy a lelki fejlődésedhez az kell, hogy egyedül éld le életed hátra lévő részét, nem? :)

A fenti történetek, ahogy látod, nekem is a múltat jelentik, és a felidézésükkel egyik célom, hogy sok hasonlóval gazdagodjak még a jövőben. Igaz, mindezt már csak egy valakivel szeretném megélni.



Van segítőm, aki mindig mellettem áll

ebben a zord világban. Lecsuktam a szemem, amikor az előbbi mondatot leírtam, mert éreztem, hogy a hála átjárja a szívemet.

Kedves Connie, úgy érzem, hogy Isten nem feledkezett meg rólam, a többi meg majd kialakul!
Könnyen előfordulhat, hogy olyan szerelmi történetet - ami a valóságból gyökerezik - én már nem fogok írni, ... mert nem lesz miről, ... de a szívem nem kérgesedett meg, s ezért örömmel olvasom mások élményeit!



Köszönöm!

Később még írok, de most főzök!



Nem tűnik képzelgésnek.

És nem is az. Valaki vagy valami minden pillanatban igyekszik támogatni minket, segíteni nekünk az általunk választott életút bejárásában és életfeladataink teljesítésében. Nevezhetjük tudatalattinak, felsőbb énnek, őrangyalnak, istennek vagy univerzumnak, nem számít. A lényeg, hogy ez a segítő pontosan ilyen módokon tud üzenni nekünk. És van aki meghallja, van aki nem. Vajon kinek lesz könnyebb? :)



Égi jelet én is kaptam

de az nem egy hús-vér pasit ígért! Aztán telt múlt az idő, s ha hiszed, ha nem, megérkezett az angyalom. Kérlek, ne nézz bolondnak, de tényleg a sötétedő égboltra írt (rajzolt) előtte nekem egy jelet! Hú, tudom, hogy ez meredeken hangzik, még ilyen körökben is, de a beszámíthatóságom felől ne legyenek kétségeid!

Állandóan keresem, kutatom a magaméhoz hasonló történeteket, hogy azok segítségével összerakjam az enyémet, de használható információkra ezidáig még nem bukkantam!

Vajon mások nem merik leírni, közreadni?
Vagy én vagyok az egyetlen, :) akivel ilyen sztorik történnek?

Kedves Connie, várom a folytatást, a fentiekkel meg ne is törődj, mert tudom, hogy úgyis képzelgésnek tűnik!



Igen, én is hajlamos vagyok jelentőséget tulajdonítani nekik.

Sőt, az ilyen furcsaságokat gyakran égi jelként értékelem. De hát végülis miért ne? Hiszen véletlenek nincsenek! :)

Én pedig köszönöm a visszajelzést! Jön majd a folytatás, amint időm engedi. (Elnézést, hogy ilyen döcögősen megy...)