Transz-szörf - színház

Ez egy másik megközelítése a variációtérnek és az ő szektorainak.

Képzelj el egy óriási várost, ahol nincs semmi más, csak színházak (vagy filmstúdiók, tiszta Hollywood :))) ). Mindegyikben végtelenített színdarabok mennek, ahol Te vagy a főhős. Ugyanúgy a szomszédos színházakban a forgatókönyv és a szereplők, a jellemek csak egy-egy valamiban különböznek. Minél távolabbi színházat látogatsz meg, annál nagyobb a különbség. Előfordulhat olyan is, hogy a Zrínyi utcai színházban jóban vagy az apáddal, gyerekeddel, feleségeddel, a József körútiban meg nem. Mondjuk a Kisfaludy tériben boldog házasságban élsz, a Béke utcaiban meg megcsal az a ... És olyan is előfordulhat, hogy a St. Johanna körúton a Józsi bácsi egyszerűen nincs is!

Egyik színházból a másikba eljutni idő, minél messzebb van, annál több. Amikor bemész a színházba, leülsz a nézőtérre, és figyeled a darabot. Megnézed magadnak, hogy milyen. Ez azért is jó, mert ha valamiről elfeledkeztél volna a célkitűzésnél, azzal itt jól szembesülsz :). Akkor igazítasz kicsit a megfogalmazáson, és indulsz tovább. Amikor majd megtalálod a "végső"-t, akkor felmész a színpadra, és elfoglalod a helyed.

Azért (is) szeretem ezt a megközelítést, mert tudom a folyamatot élvezni. Tudod, az "útközben"-t. Hiszen minden szektor egyre jobban, egyre több elemében hasonlít ahhoz a helyhez, ahová tartok. Az elején, a régi beidegződések idején még gyakran volt, hogy fájdalmas módokat teremtettem a változáshoz. Mert az volt a hitem. Hogy előbb valamit el kell veszítsek, vagy meg kell szenvedjek, hogy megtapasztalhassam az újat. De aztán erről az életvonalról hamar eligyekeztem :) Most már csak ritkán fordul elő ilyen, és hamar észreveszem. Általában az van, hogy a változások pozitívak, mindig van minek örülni.

Egy példa:
Soksok éve mindig olyan helyeken dolgozom, ahol teljesítményelvárás van. Sok vagy kevés, nézőpont kérdése. És sok éven keresztül éltem folyamatos félelemben. Hónap elején volt pár nyugodt nap, aztán elkezdődött a stressz, hogy meglesz vagy sem. Persze nem nagyon volt meg. Vagy az utolsó napokban iszonyú sokat dolgoztam, hogy meglegyen, de általában inkább nem volt rá "erőm", megvettem a hiányzó forgalmat magam azzal, hogy mostmár mindegy, de majd a jövő hónaptól... (sok év)
A következő életvonalon az volt a különbség, hogy tudtam már hónap közben is rendszeresen dolgozni, de a félelem még ott volt. Minden rendben alakult, de az utolsó pillanatban mintha összeesküdtek volna ellenem, az utolsó pici (mondjuk 5 %), sehogy se ért be. (Csak itt már tudtam, hogy "nincs semmi baj, nem lehet azonnal, ez is egy fokozat", és nem befordultam a "hát már sose lesz ennek vége?" érzésbe). (két hónap)
Aztán jött olyan életvonal, ahol minden hónapban épp azzal az öt százalékkal túlteljesítettem ( és jó ideje élvezem a munkámat!). (két hónap)
Most pedig a hónap 6. napja van, és megvan a teljesítmény.

Kíváncsian várom a folytatást :)

Hozzászólások



Végül is mind egyek vagyunk,

nem igaz, Ragyogás? ;)

Igen, ÉN, ez a párhuzamos valóság megfogalmazás sántít, hiszen egy Föld van, minden szektor "földrajzilag" ugyanitt van. Ugyanúgy másik dimenzió, mint pl az angyalok vagy az ittragadt lelkek, akiket nem látunk (általában), de itt vannak. Az egymás mellett-alatt-fölött elképzelt szektorok csak a könnyebb megértés kedvéért kellenek. Nekem, aki newtoni fizikán nevelkedtem, segít, ha úgy képzelem el magam, mint egy király a sakktáblán, akármerre mehetek, de mindig csak egyet :)

És persze ez is csak az én mostani világomban, életvonalamon van így, mert ezt választottam, ezt fogadom el számomra igaznak.

Sajnos nem vagyok nagy Bibliaforgató, de úgy emlékszem, van valahol benne egy ilyen mondat, hogy "legyen nektek hitetek szerint"...



Gratulésön :)

Mariann, arról írsz komolyan amit én élek meg. Nem vagy Te ÉN?



És a valóságnak nevezett

És a valóságnak nevezett jelenlegi teret tekintve sincs ez másként amit én csak virtuális, vagy holografikus világnak nevezek. Igazából minden csak díszlet, mindenki egy szereplő, és te lehetsz néző vagy, szereplő, aki jelenleg azonosult ezekkel a szereplőkkel és díszletekkel és valóságosnak, magától függetlennek hiszi ebben szokott meghúzódni a szenvedések oka. A csúszás csakis olyan térben jöhet létre, ami nem korlátozódik a fizikainak nevezett anyagi világra. Tehát mint esetünkben, folyamatosan változtatgatjuk ezt a színházat, mint valami virtuális programot, átírjuk itt ott, és megpróbáljuk élvezni. Amikor tudatossá válik a "csúszás", más néven az érzékelés akkor érti meg az ember, hogy miről is van szó.

Értem én ezt a Transz-szörf megközelítést, mivel teljesen ugyan azt mondja, mint ahogyan én érzékelem a világot, a magam szemszögéből.
Van aki így, van aki másként mondja, de ugyan arról szól. Tetszik. :)
Gyakorlatilag azt gondolom, hogy nem párhuzamos valóságokról van itt szó, hanem egy olyan térről, ahol egyszerre van jelen minden, és mi kiválasztjuk a döntéseinkkel a lehetőségeket. Egyszerre egy időben minden egybe van itt és most.
A korlátozottság oka az, hogy a döntéseink vannak lebutítva és befolyásolva.