Egy újabb világ

A szakítás belekényszerít, hogy lemondj egy emberről, aki szíved része volt. Amíg ő ott volt, csodásan ragyogtak a napok, felhőtlenül boldog voltál, örültél az élet minden percének. Vidáman nevettél, mert érezted, hogy nem vagy egyedül és biztonságban vagy. Azért, mert szeretnek, azért mert te is szeretsz. Mennyire idilli ez így. A szakítás olyan, mint váratlan gomolyfelhő a napos égen.
Hirtelen elsötétül minden, eltűnik a napfény és mintha hidegebb lenne. Hidegebb, mint tegnap volt. Mosolyod már nem szívből jön. Mosolyogsz, és megpróbálod elrejteni a szívedbe markoló bánatot, fájdalmat, amit érzel. Hiszen minden úgy torténik, ahogy történnie kell. Hiszen ez is csak a te javadat szolgálja. Mégis fáj. Mosolyogsz, miközben összeszorul a torkod, gombócot érzel benne és próbálsz nyugodt maradni. Ezer meg ezer gondolat fut végig az agyadon, emlékek cikáznak szanaszét. Végülis, mi történik épp? Épp elbúcsúzik tőled veled szemben az, aki eddig okozta a napsütéses vidámságot. Aki miatt szebben teltek el napjaid. Akire gondoltál minden ébredéskor és aki álomba szenderített esténként gondolataidban. Aki kitöltötte minden napodat, és csodássá varázsolta azokat, csupán azzal, hogy része volt, hogy létezett. Aki nemcsak napjaid, hanem életed temészetes jelenlévőjévé vált. Ez az ember most itt áll előtted és éppen búcsúzik. Búcsúzik töled, mert így a jobb. Mindkettőtöknek. Mert a gátak vannak túl magasra felállítva, vagy ti nem vagytok eléggé edzettek és bevállalósak, hogy nekirugaszkodjatok? A költői kérdésre mivoltánál fogva válasz nem jár. A küzdelem abbamaradt, mielőtt a harc igazán elkezdődött volna. Ehelyett összecsomagolt, eléd állt és éppen közli, hogy távozik. A kikötőben már várja őt a hajó. Indulásra készen. Elhajózik a végtelen tengerén, a láthatatlan távolságba, egy másik bizonytalan jövőbe. Távolra tőled. Az az ember, akiről azt hitted, veled halad végig majd életed ösvényén, letér egy másik irányba. Elvágja a kötelet. Elvágja az eddigi mindennapokat. Elviszi magával még a napfényt is. Ez a helyes döntés. Mondja határozottan. Te pedig könnyekkel a szemedben bólogatsz, hirtelen meglepődésedben azt sem tudod mit válaszolj, hogyan reagálj. Dühöngj, vagy toporzékolj? Mi értelme lenne? Ő már döntött. Kettőtök érdekében döntött, kettőtök ellen. Te pedig viharos érzelmeidet próbálod leküzdeni egy szelíd mosollyal és még jót is kívánsz neki az útra, csak mert az eszed azt sugallja, ne veszítsd el őt. Ne veszítsd el az eszedet, ha már őt elveszíted. Hidd el, ez a helyes döntés. Mintha ez hangzana mindenfelől. Még a gomolyfelhők is ezt súgnák, ha beszélni tudnának. S te próbálod elhinni, hogy tényleg ez a legmegfelelőbb döntés, miközben a szíved sajog, mert tudod, hogy talán most látod őt utoljára. Elmegy, mert eldöntötte. Ezzel egyutt azt is vállalja, hogy már többé sosem találkoztok. Elmegy, s talán tényleg nem látod ot viszont többé. Olyan mintha meghalna. Vele együtt meghal minden, ami eddig volt. Elérkeztél a romantikus regény utolsó oldalához, ahol nincs további folytatás. Nincsenek következő fejezetek, csak a zárórész. Becsukod a könyvet és marad a sivár üresség. Hiányolod szívedben kettőtök történetét. Hiányolod a mosolyát, a tekintetét, a közelségét és egyáltalán a létét. Mert ő még tegnap itt volt és róla szólt a regény, amit épp visszahelyezel a polcra.
Talán idővel a nyomtatott szöveg elhalványul, de a sorok örökre megmaradnak. Te pedig állsz a parton, szomorú mosollyal, próbálsz nem belezuhanni a tengerbe. Igyekszel erőt meríteni abból a gondolatból, hogy a sorsok, életek kiszámíthatatlanok. Ez így volt papírra vetve, a történet nem érhetett másként véget. Az élet készíti, írja a következő regényt számodra. Új napok jönnek, új szereplők, sosem látott történetek. Lassan lebbenő papírlapon fogalmazódnak változó fejezetek, ahogy a hajó ringatózik a tengeren távolabb, egyre el, a távoli messzeségbe.