Amikor az Univerzum jobban tudja...

Természetesen szülni - ez volt minden vágyam. Eufóriát akartam, megkönnyebbülést és mosolyt az arcomon. Nem császárt altatásban, seblázat és kétségbeesést. Kilenc hónapom volt, hogy a kellemetlen emlékeket felülírjam magamban, és olyan valóságot vonzzak be, ami boldoggá tesz.
Az orvosom azt mondta, az előzmények tekintetében nagyobb az esélyem egy újabb műtétre, de készüljünk természetes szülésre, aztán majd meglátjuk. És én készültem...
A baba pedig olyan jól érezte magát odabenn, hogy kénytelen voltam beköltözni a kórházba amikor lejárt a terminus. Vittem magammal mindent, amiben hittem: a Titok könyvet, Joe Vitale tisztító audióját és a Holosync meditációt. Ezek arra voltak hivatva, hogy megnyugtassanak, amikor rám törne a kétségbeesés. A fejemben folyamatosan mantráztam a ho'oponopono-t, még akkor is, amikor a nagyvizit után a főorvos megvizsgált egy kisebb csapat orvos előtt. Nem tetszett, amit a szemében láttam. Neki pedig nem tetszhetett, amit a kórlapomon lát, illetve az állapotom.
- Asszonyom, holnap reggel császár - közölte. Nem hiszem, hogy bárki más szólított volna ezelőtt asszonyomnak.
Higgadtan és meglepően könnyen fogadtam a hírt. Azt hittem, majd akkor borulok ki, ha visszaérek a szobába. De ott csak ültem az ágyon, és nyoma sem volt a kétségbeesésnek. Az orvosom utánam jött, elmagyarázta, pontosan miért is döntöttek így, és hozzátette még: holnap ilyenkor már a karjaiban tarthatja a babáját. Ez hatott. Mosolyogva feküdtem le és egyre csak hallgattam a tisztító audiót, fejemben a képpel, ahogy elönt az eufória, amikor meglátom a babámat, és utána könnyedén mozgok.
Hajnalban már nem tudtam aludni, egyre keményedett a hasam, habár fájdalmat nem éreztem. Aztán csordogálni kezdett a magzatvíz. Öt órakor a szülésznő tanácstalanul nézte az nst gépet, és az ügyeletes orvos sem mondott semmi konkrétumot. Előkészítettek a műtétre, és csak vártak. A katéter fájt, a vénámat nem találták, és miután a kézfejemen mellészúrtak, végül a csuklómon, a csont mellé bökték a tűt. Fáradt voltam és kimerült a nem alvástól, egyre kétségbeesettebb a bizonytalanságtól. Miközben a kötést szorítottam a vérző kezemre, tudtam, hogy nem jó ez így. Lassan újra mantrázni kezdtem magamban: szeretlek, sajnálom, kérlek, bocsáss meg, köszönöm. Percek múlva, amikor már magam sem tudtam, mi lenne a jó nekem, közöltem az univerzummal, legyen, ahogy akarja. Nem ellenkezek, elfogadom, ami rám vár, csak ez az állapot érjen véget. És akkor megjelent az orvosom. Megvizsgált, aztán megállapította, hogy a baba feje nagyon magasan van, és az egész helyzet kísértetiesen hasonlít a négy évvel ezelőttihez, úgyhogy induljunk inkább a műtőbe, és essünk túl a dolgon. És így lett.
Amikor hatodszor szúrták meg a gerincemet, hogy elérzéstelenítsenek, még volt némi kétségem, hogy talán az univerzum nem tudja, mit is csinál. De csak kitartóan mantráztam magamban, és egy egészen rövid idő múlva, amikor meghallottam azt az édes kis nyöszörgést, végre helyreállt a rend a világban. Ott és akkor olyan megkönnyebbülést éreztem, mint soha még azelőtt, és nem váratott magára sokat a hőn áhított eufória sem. A könnyeim patakokban folytak, amikor odahozták a csöppséget, hogy megpusziljam. A műtősfiú elérzékenyülve simogatta meg a homlokom, én pedig egyre csak azt rebegtem magamban: köszönöm. A műtét hosszabbik része most következett, de már nem számított. Az orvosok poénkodtak, és én rengeteget nevettem.
Másnap, megszabadulva a katétertől és a hasamban lévő csőtől, a körülményekhez képest könnyen mozogtam, karomban a kisbabámmal. Hangosan és magamban is köszönetet mondtam mindenkinek, aki a segítségemre volt, és úgy tűnt, minél többet köszönök meg, annál több jó dolog történik velem.
A természetes szülést nem élhettem át. Viszont átéltem mindazt, ami igazán fontos volt és amire valóban vágytam. Második kisbabám születésének élménye elmosta mindazt a keserűséget, amit négy éve hordoztam magamban, észrevétlenül.
Most is hálás vagyok minden pillanatáért. Őszintén.

Hozzászólások



Sokat segítettél

A 8. hónap vége felé derült ki, hogy császáros leszek, addig mindenféle módon és ezerrel készültem a hüvelyi szülésre. Spirituálisan is szerettem volna megélni, és a 8. hónapra úgy éreztem, kész vagyok lelkileg. Akkor jött a hír, hogy császár. Néhány napig nagyon csalódott voltam, aztán egyre jobban elfogadtam, de a félelem a műtéttől megmaradt bennem. Jövő héten lesz a nagy nap.
Az élménybeszámolód sokat segített pozitívabban látni egy ilyen műtétet. Meghatódtam, köszönöm.



Milyen szép, érzékletes az írásod élményedről:)))

Csodálatommal adózok bátorságodért! Anikó
És gratula szép családodért!



nagyszerűen csináltad

Nagyon ügyes vagy és bátor! Nagyon jól csináltad!

Gratulálok és nagyon sok boldogságok kívánok Nektek!
Örüljetek nagyon egymásnak és értékeljétek az élet minden pillanatát, azt kívánok tiszta szívvel, szeretettel: M.