A virágszedés lélektana

"A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer."

"Ha majd életem végén a Halál Angyala elé jutok, azt hiszem, lázadás nélkül fogom tudni követni az ismeretlenbe. Elmulasztottál valamit? Azt válaszolom: Nem hiszem. De ha majd így szól: Sajnálsz itt hagyni valamit? Azt fogom mondani: A virágokat. Szívesen és könnyen lemondok arról, ami a földön él, de a virágok, a virágok!

.............................................................................

Most azt kérdezem: meg tudom állni, hogy ne szakítsam le? Nem. És van ebben valami, ami magától értetődik. Tudom, hogy helytelen, ha az ember állatot öl és megeszi. Helytelen, ha fát kivág, épít belőle, vagy eltüzeli. Helytelen, ha élőlényeket létüktől megfoszt, csak azért, hogy jóllakjon, vagy kényelemben éljen. Csak egyetlen kivétel van: a virágszedés. Nem helytelen, ha letépem, hazaviszem, vázába teszem, és félóránként megnézem, hogy milyen gyönyörű.

Egészen természetes, hogy az ember a virágot letépi, koszorút fon belőle, gomblyukába vagy kalapja mellé tűzi. Miért? Nem tudom. Az ilyen egészen egyszerű tényben, hogy az ember virágot tép, van a legtöbb titok. Gyermekek gondtalanul szakítják, leányok bolondulnak érte, kirándulók nagy csokrokat szednek, a kertekből bokrétákat vágnak, s mindez így a lehető legnagyobb rendben van és így kell lennie. A virág is élőlény, s a virágszedés ölés. De szabad. Senki sem állja meg, hogy ne szedjen ibolyát az erdő szélén áprilisban.

Olyan misztérium ez, amely előtt tehetetlenül állok, és értetlen csodálkozással nézem.

.................................................................................

Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé.

....................................................................................

Hogy a virág lénye mi, nem tudom, és nem fogom megtudni talán soha. De amikor virágot szedek, tudom, hogy virággá változom és ez olyan, mintha lelkem felszívná testemet, anyagtalan illattá és szépséggé válnék, mint az Anima, s ezt gomblyukamba tűzött, egyetlen szál kicsiny ibolya is idézi. Virágot szedni annyi, mint virágozni; s ez annyi, mint átmenni egy kapun az ismeretlenbe.

Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok."

/Hamvas Béla/

Virágterápia:

"Nézzétek a virágokat!"
"Legyetek gyermekek újra!"

Hozzászólások



Egy másik oldalon volt szó

Egy másik oldalon volt szó hasonlóról, csak orr orgona szedéssel kapcsolatban volt ez...

"Nem helytelen, ha letépem, hazaviszem, vázába teszem, és félóránként megnézem, hogy milyen gyönyörű." --> és ott volt egy olyasmi mondat, mire nem emlékszem, de a lényege a következő volt és illik erre a mondatodra:

Szóval, letéped, hazaviszed és csodálod, de vajon nem önzőség ez? Mert mások nem csodálhatnák úgy, ahogy az ott van?

Nem az én gondolatom... viszont, megfogott! :)