Születés és halál

Bár hasonlóan vélekedem, mint Eckhart Tolle, aki a következő gondolatokat vetette papírra: „A halál nem az élet ellentéte. A halál ellentéte a születés. Az élet örök”, mégis fontosnak vélem, hogy ráirányítsam a figyelmet a jelenlegi életünk törékenységére, hiszen csakis egyetlenegy dolog biztos: valamikor meghalunk!

Lehet, hogy egy új testben, valamikor új lehetőséget kapunk, de a születés és halál két végpontja, dátuma között mindenképpen érdemes arra törekednünk, hogy az utolsó pillanatokban lepergő „életfilmünknek” legyenek olyan szép, emlékezetes filmkockái is, amiket látva, az utolsó lélegzetvétellel egy időben, arra gondolhatunk: mégiscsak érdemes volt megszületni, élni.

Néhány híres magyar ember első és utolsó napjairól szól ez a bejegyzésem. Persze a történetekkel nem a halál elkerülhetetlenségét óhajtom bizonyítani, hiszen az tök felesleges volna, hanem azt, hogy a két végpont (a születés és a halál dátuma) közötti időszak életregényeinek tartalmi minőségéért mindig a „szerzők, az „írók” felelősek.

A híres emberek bizonyos értelemben halhatatlanok, de némelyikre – 30 vagy 40 év után- már a kutya sem emlékezne, ha nem tettek volna le az „asztalra” valami olyasmit, amire egyszerű halandóként mi képtelenek vagyunk. Ki emlegetné például a gyermektelen, utódok nélkül meghalt Adyt, ha nem lett volna híres költő? Valószínűleg senki…

Viszont azokat, akik egy szeretetteljes emberi közegben, családban élnek, jó emberként, a családi krónikák, illetve azon települések emlékezete, ahol valami értékeset tesznek a közért, akár 100 év múltán is emlegetik.

Először egy rövid személyes történetet adok közre.

Nagymamám egyedüli gyermeke volt a szüleinek. A dédim rendkívül nehezen esett teherbe, pedig még a csodatévő gyógyvizes kúrákat is becsülettel végigcsinálta, de méhében csupáncsak egyetlenegyszer fogant élet.

Amikor nagymamámat a „tepsin” betolták a halottas kocsiba, a fehér lepedő alól kilátszottak a csupasz lábfejei, talpai… és én akkor arra gondoltam, hogy 88 esztendővel korábban azok a picike, rugdalózó talpacskák bizonyára hatalmas örömet okoztak egy félig „meddő” asszonynak, aki akkor még véletlenül sem sejthette, hogy sok-sok évvel később az egyik ismeretlen dédunokája – vagyis én- fogom azokat utoljára látni.

Teljesen véletlen, hogy létezem, hiszen ha a dédim meddősége végérvényes marad, akkor én sem születek meg soha. A nagymamám egyszerű, mégis rendkívüli asszony volt, akinek neve mindaddig, amíg én élek, soha nem fog elhalványulni, hiszen rengeteg mindent köszönhetek neki.

Most pedig következzenek azok a hírességek, akik bár meghaltak, mégis halhatatlanok!

BABITS MIHÁLY ELSŐ ÉS UTOLSÓ NAPJAI

A költő életrajzából idézek:
„Anyám aznap, amelynek estéjén megszülettem, mustostököt evett, ezt nagyon megkívánta, s utána hosszú levelet írt egy barátnőjének. A levél olyan gyönyörű lett, hogy anyám azonnal föl is olvasta apámnak, s később szentül meg volt győződve, hogy költői pályámat ennek a levélnek kell tulajdonítani, hiszen akinek a születése előtt pár órával az édesanyja ilyen levelet fogalmaz, abból nyilván csak költő lehet. Mikor születtem, már késő november volt. A szüret már régen lezajlott, a pincékben csípős, szappanos mellékízű újbor forrt, mely karcolta és égette a torkot s már alig tűrte a «must» nevet”.

Babits saját halálát sorokba már nem szedhette, de talán jobb is, hiszen rendkívül megszenvedett érte. Az utolsó ismert fényképéről, melyet egy esztergomi fotóművész készített - halála előtt pár nappal - már „csak a csont és bőr és fájdalom” poétája néz vissza ránk. http://m.cdn.blog.hu/ko/konyves/image/1011/babits.jpg

Az esztergomi „zárófejezet” fájdalmas részleteiből csupáncsak néhány képet villantok fel.
A költőnek nem a nyelési, hanem a vizelési problémák okozták a legfőbb gondot, ugyanis a morfium és egyéb alkaloidák beadását követően hólyagürítési és székelési nehézségek léptek fel nála. Beszélni akkor már a gégeműtétei miatt nem tudott, ezért a „beszélő” füzetei segítségével, írásban kommunikált a külvilággal. A nővérkék abból a füzetből olvasták fel a telefonüzeneteit is, amik egyikéből most idézek: ” Kedves Főorvos úr, nagyon rosszul vagyok. Tegnap előtt este óta nem volt vizeletem, irtózatosan feszít, mit lehetne csinálni, hogy megkönnyebbüljek? A katéter, attól félek, megint nem sikerülne, mint ahogy a kórházban sem sikerült. Nagyon szomjas vagyok, ihatom? Attól is féllek, hogy a tegnap a vesekő elzárta a kivezető utat, lehet ezen segíteni?”

Babits nemcsak testileg, de pszichésen is sokat szenvedett. A gyakori gégekanül-cserék és egyéb beavatkozások felőrölték erőtartalékait, ezért orvosai, ápolói minden erőfeszítése ellenére is rohamosan romlott az állapota. Hozzátartozói és a körülötte lévők kimerültek, ezért szorgalmazták a fővárosba való visszaszállítását. Babits azonban tiltakozott: „Én szívesebben maradnék itt, Esztergomban” – írta, de augusztus 3-án, amikorra már teljesen magatehetetlenné vált, mentővel átszállították a budai Siesta Szanatóriumba, ahol másnap befejezte földi pályafutását. Utolsó útjára sokan elkísérték és övé maradt a költői halhatatlanság.
Babis temetése: http://jozsefvarosanno.ucoz.com/kerepesi/babits_tem.jpg

II. RÁKÓCZI FERENC ELSŐ ÉS UTOLSÓ NAPJAI

II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én született, a borsi kastélyban, két nevezetes család, a Rákócziak és a Zrínyiek sarjaként. Borsiból Munkácsra vitték, és ott belefektethették abba a szép, vörösrézből kivert, monogramokkal és képekkel díszített, selyemmel és strucctollakkal ékesített függő bölcsőbe, amely az Erdélyi Múzeum raktárában még ma is megvan. A bölcső eredetileg nem Ferencnek, hanem az elsőszülött Rákóczi Györgynek készült, akit elveszítettek a szülei. Az újszülöttet fejedelmi udvartartás, különleges gondoskodás és szeretet vette körül.

Visszaemlékezéseiben erről Rákóczi így vall:
„Zavarba jövök, és elpirulok, Uram, ha fölidézem születésedet és körülményeit, és ha az enyémre gondolok. Te, az Isten, teremtőm nekem és a mindenségnek, istállóban születtél, én pedig palotában; téged ökör és szamár között szegény pásztorok, engem – ki por és féreg vagyok a te színed előtt – udvari emberek nyüzsgő tömege vett körül.”

A fejedelmet március 25-én hideglelés kínozta, ami napokig nem csillapult. A szegény bujdosók nagy remegéssel gyűltek a betegágya köré, de a közeledő katasztrófát nem tudták feltartóztatni. 1735. április 8-án – II. Rákóczi fejedelem- éppen úgy befejezte a földi pályafutását, mint más halandók.

Mikes Kelemen leveléből ismeretesek halálának részletei: „Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivéve közülünk a mi édes urunkat és atyánkat, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyánkat” siratjuk.

Rákóczi holttestét mindjárt a halála után felboncolták és aprólékjait egy ládába tették, majd a rodostói görög templomba eltemették. Szívét, ahogyan kérte, Franciaországba küldték. Végül a bebalzsamozott testét Konstantinápolyba helyezték örök nyugalomra, amit később mégiscsak megháborgattak, de ez már egy másik történet.

Cifra bölcsőben kezdte … és szétszabdalva végezte, de nevét a magyar történelem örökre jegyzi. Úgy gondolom, hogy emléke előtt illik minden magyarnak fejet hajtani!

MÓRICZ ZSIGMOND ELSŐ ÉS UTOLSÓ NAPJAI

A szabolcsi író életrajzából származnak a következő sorok.

„Vasárnap reggel volt. Éppen egy héttel Péter-Pál után. A magyar aratási ünnep. Akkor születtem ugyanis; s rá egy héttel meg lehetett tartani a keresztelőt.

Még alig pitymallott, édesapám leugrott az ágyról. Én felsírtam a bölcsőben, s édesanyám magához vett...
Péter-Pál a reformátusoknál nem ünnep - a szenteket "bálványoknak" mondta édesanyám -, kivételt tett azonban Péter-Pál napjával, amely engem adott neki. Ennek az egy napnak megbocsátott, s hogy igazolja magát, egész pogány hitet alkotott, hogy Péter és Pál nem is voltak zsidók, ezek a mesékben a Jézus magyar kísérői voltak. Roppant büszke volt azért édesanyám, hogy a fia éppen egy ilyen neves napon lett a világra. Pláne, hogy ebben az évben Péter-Pál még vasárnapra is esett. Dupla ünnep s hozzá: délben tizenkét órakor lett meg a gyerek. Édesanyám mindenben szimbólumot látott, s el volt telve büszkeséggel, csak éppen azon sírt, versenyt a mindig síró kicsivel, hogy a fiát mindenki Péternek vagy Pálnak akarta keresztelni... Neki nem kell se Peti, se Palkó. S ebben benne volt az irtózás annak a világképnek legkisebb jelétől is, amit a férje hozott az életébe. Hiába szépítjük, hogy "finomult ízlése volt", ez a finomultság a paraszt ízléstől való távolságot jelentette.Micsoda szívós és lankadatlan harcot intonált ez az ő hajnali sírása, hogy neki nem kell se Peti, se Palkó. Abban az időben ez a két név túlkoptatott volt a falun. Anyám sírása azt jelentette, hogy neki nem kell se ásó, se kapa. Neki nem kell se kondás, se bíró. Neki nem kell se bocskor, se gatya. Se árvalányhaj, se falusi romantika.

- Mi lesz az újszülött neve? – kérdezték a keresztelőn.
Akkor megszólalt édesapám valahonnan hátulról, s mondta nagy hetykén:
- Zsig-mond!
Zsigmond?!... Soha ezt a nevet nem hallották... Az egész rokonságban, de az egész faluban sem volt egyetlenegy Zsigmond sem. Senki se tudta, hogy apám honnan vette ezt a nevet, de édesanyám oly rendkívüli módon megörült neki, hogy nem leszek hát se Peti, se Palkó, hogy hangosan felzokogott örömében. Csaknem megállott a keresztelésem szertartása, hogy mi történt vele?...De én túlsivítottam, azt mondják, mikor a hideg vizet a fejemre öntötték”

Móricz Zsigmond halálát állítólag egy örömhír okozta. 1942. augusztus 29-én arról értesítették telefonon, hogy egyik leánya, Gyöngyi gyermeket szült. Az író annyira elérzékenyült, hogy stroke-ot kapott és elesett. Egy héttel később, szeptember 5-én hajnali két órakor elhunyt agyvérzésben, a budapesti Korányi klinikán.

KOSSUTH LAJOS ELSŐ ÉS UTOLSÓ NAPJAI

A Kossuth-házaspár első szülött csecsemője meghalt, ezért Lajos, a második gyermek, aki 1802. szeptember 19-én látta meg a napvilágot bizonyára bearanyozta életüket. A keresztelőt az evangélikus anyaegyház templomában, Tállyán tartották az egyik szeptember végi napon. Mivel a tállyai egyházi anyakönyv egy tűzvészkor megsemmisült, Kossuth születésének pontos dátuma megkérdőjelezhető. Egy helyi legenda szerint: egy nagyon öreg Mihály bácsi kint ült a ház előtt, amikor a kis pólyás Kossuth Lajost levegőzni kihozta a dajkája. Mikor meglátta a csecsemőt, felállt a lócáról. Öregesen közelebb lépett, felhajtotta a baba terítőjét, és így szólt: „Ebből a gyermekből Magyarország vezérlő csillaga lesz.”

Élete, érdemei közismertek, de halának részletes körülményeiről már kevesebben tudnak. 1894. március 20-án halt meg Torinóban, 92 éves korában, természetes halállal. 1894 februárjában gyakran volt lázas. Március első napjaiban súlyos tüdőgyulladást kapott, melyhez csakhamar veseelégtelenség is járult. Fiait, Ferencet és Lajos Tódort sietve hívatták haza. Amikor Lajos Tódor, a kiváló vasútépítő-mérnök megérkezett, Kossuth már csak annyit tudott mondani: „Fiam, rosszul vagyok!” Parányi, öreg teste szívósan küzdött az elmúlás ellen, de 1894. március 20-án , este 10 óra 55 perckor mégiscsak lekaszálta a halál. A szenvedéstől eltorzult arcvonásai kisimultak és az orvos lezárta a fennakadt pilláit.

Látjátok, Őt sem a haza (nem Magyarország) sorsa érdekelte az utolsó óráiban, hanem a fiai.

ADY ENDRE ELSŐ ÉS UTOLSÓ NAPJAI

„Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22. napján Szilágy megye Érmindszent községében, a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában”. - írta kurtán az életrajzában.

Állítólag egyik kezén hat ujjal látta meg a napvilágot, mint a táltosok, de erre bizonyítékot nem találtam. Ady életrajzaiból, prózai és verses írásaiból kétségtelenül kiderül, hogy anyja, a „szent asszony” valóban szent volt előtte. A költő és anyja, egymással szemben tökéletesen be tudták tartani a szeretet törvényét. Egymáshoz való állandó figyelmességük, gyöngédségük örök-szép dokumentuma lesz mindig az emberi léleknek. Ady egyik írásában a következőket írja édesanyjáról: „Érmindszent nekem leges-legelőször is az édesanyámat jelenti, aki sóhajtani se mer, ha én netán alszom és álmodom”. De ugyanez az áhítatos szeretet nyilatkozott meg mindig az Édes (Pásztor Mária) szavaiból is, amikor „lelke Bandikájáról” beszélt.

Ady Lőrincnének, Pásztor Máriának három terhessége ismeretes. Az elsőből született egy leány, Ilona, aki korán meghalt. A második volt a sorban Endre, aki keresztlevele tanúsága alapján András.
Végül Lajos zárta a sort. Az Ady- család alacsony gyermekszáma hátterében valószínűleg Ady Lőrinc gyakori házon kívüli „nőügyei” álltak, de ez nem oszt, nem szoroz.

Sokszor bizonyítgatott közhely, hogy a költők anyjuktól öröklik költői képességüket és lelkületüket. Csokonairól, Petőfiről, Goethéről, Byronról, Heinéről és sok más nagy lírikusról egy csomó életrajzíró és esztétikus állapította meg újra és újra, mennyire anyjuk mivolta határozta meg az ő költői egyéniségüket. Ady és édesanyja temperamentuma, egész lelkisége szinte megdöbbentően emlékeztettek egymásra.

A beteg Adyt, a Veress Pálné utcai lakásukban felesége, Boncza Berta ápolja éjt nappallá téve. Ady 1919 januárjában többnyire már csak ágyban feküdt. Bár néha felkelt, de nem sokáig bírt talpon maradni, hiszen októbertől a végzetes januárig ötször esett át tüdőgyulladáson. Bertuka végül úgy döntött, hogy beutaltatja férjét a szanatóriumba.

„Csinszka, már Te sem tudod megfordítani a dolgokat” – mondta a költő és ez valóban így is lett.

Az agónia január 27-én hajnalában kezdődött el. Ady ágyánál ekkor csak egyetlen ápolónő, Papp Mariska tartózkodott. A költő halálának másnapján elmesélte, hogyan teltek a költő utolsó órái, percei. Elmondása szerint este Ady megvacsorázott, aztán elszenderedett. Az egész napos magas láz ekkorra alábbhagyott. Éjféltájt köhögni kezdett, de azután újra visszaaludt. Reggel nyolc körül nehezen lélegzett. Gyorsan kámforinjekciót kapott, de már nem segített rajta semmit. Reggel negyed kilenckor beállt nála a halál.

Teste több mint tizenkét órán át feküdt a halotti ágyon a Liget Szanatórium II. emeletének 30-as számú szobájában. A megboldogultnak azonban nem volt nyugta, mert hatalmas tolongás támadt körötte. Százak kerekedtek föl, hogy legalább egy pillantást vethessenek rá.

Ady a halottas ágyán: http://nyugat.oszk.hu/html/galeriak/fotok_album/pages/images2/021hub1_ar...

Az első, aki az ágynál megjelent, Móricz Zsigmond volt. Ő munkához is látott azonnal. A lebírhatatlan erejű barát mindig dolgozott ugyanis. Akkor is, ha temetett. Most is: jegyzettömböt vett elő, ceruzát, és a még ki sem hűlt, felkötött állú holttest felett nekilátott a riportnak, amely Ady Endre a halottas ágyon címmel jelenik meg majd a Nyugat Ady-emlékszámában. Kora délután Móricz elment, hogy intézze a temetést.

A rajzolók továbbra is ott tolonganak az ágya körül. ,,Nehéz fej - súgja az egyik - nehéz, de szép." Mire a másik: ,,Háromnegyedből a legjobb lerajzolni." ,,Háromnegyed nekem rossz - szól egy harmadik, aki fotósként felülnézetből próbálkozott megörökíteni a halott arcvonásait.

Ó, Istenem, mint a dögkeselyűk egy dög fölött, úgy keringtek az ágya körül! Később, a költő sötétszürke ruhájával karján visszatért Móricz, és kizavart mindenkit, majd az ápolónő segítségével felöltöztette a holtat.

Pásztor Máriának, a nagyobbik fia halála után gyakran az ajkára buggyant a „lelkem Bandikája” siránkozás. Halottak napján, a születési vagy halálozási évfordulón mindig meglátogatta fiát a kerepesi temetőben, 18 esztendőn keresztül. Legutoljára november 22-én, Ady hatvanadik születése napján. Ady Lőrincné, Pásztor Mária tizennyolc évvel élte túl költőt. Nagy ajándéka volt a Sorsnak ez a tizennyolc esztendő, ugyanis megérte sokat üldözött és sokszor megcsúfolt gyermeke lángelméjének, kivételes költői nagyságának teljes elismerését és világhírét.

**
Kedves olvasóim, mi még itt vagyunk … és sokunknak sem a történelem, sem az irodalom nem fogja jegyezni a nevét, amikor elmegyünk. Csakis családtagjainkra és azokra a tartalmas emberi kapcsolatainkra számíthatunk emlékőrzőként, akik jelenleg is körülöttünk vannak. Próbáljunk hát minél több jót cselekedni, a szűkebb és tágabb környezetünk örömére és megelégedésére, hogy amikor eljön az idő, ne üres „tarisznyával” induljunk útnak.

Abba a „tarisznyába” csakis mások tudnak „tenni” tiszteletet, megbecsülést és szeretetet, de csakis akkor, ha előbb mi adunk.

Egy olyan idézetcsokorral zárom a bejegyzésem, ami segíthet megtanulni nekünk ezt a „leckét”!

„Az élet tisztelete azt jelenti, hogy a születés és a halál végpontjai között úgy bánunk egymással, hogy érdemes legyen a világon élni”. (Popper Péter)

„Tégy jót, és mindig gondolj arra, hogy lehet, hogy az utolsó órádat éled”! (Talmud)

"Sírva jöttél világra, s körülötted mindenki mosolygott, Úgy menj el, hogy mosolyogj, és körülötted mindenki sírjon." (régi indián mondás)

Zen koan mondta: "Az egyetlen dolog, ami biztos, az a halál. A halál pillanata nem biztos. Hogyan éljek?" Ha minden pillanatban meghalhatok, és ha minden pillanatban mindenki, akit szeretek, meghalhat, akkor szerintem csak úgy érdemes élni, hogy részt vegyek, ott legyek minden élő pillanatban, hogy ne hagyjak semmit se holnapra, hogy élvezzem az együttlétünk minden édes cseppjét a legeslegutolsóbbig” (Feldmár András)

„Minden órának szakítsd le a virágát, találd meg minden percben a szépet, a kellemest, az örömet adót, s a többiről igyekezz elfeledkezni, vesd ki az agyadból a gondot, élvezd a percet, amíg élvezheted, hiszen ki tudja, mi vár rád holnap, s egyáltalán, megéred-e a holnaputánt?” (Szilvási Lajos)

„Élvezned kell az életet, mert két másodpercen belül véget érhet” (Kimi Raikkönen)

„Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van” (Wass Albert)

„Nem a halál az, amitől az embernek félnie kellene, hanem az, hogy soha nem kezd el élni.” (Marcus Aurelius)

„Sírni fogsz, amiért az idő túl gyorsan múlik, és amiért végül elveszítesz valakit, akit szeretsz. Készíts képeket, nevess sokat, és szeress úgy, mintha soha nem fájna semmi sem, mert minden hatvan másodperccel, amit szomorúsággal töltesz, egypercnyi boldogságot veszítesz el, amit sosem kapsz már vissza”! (Andy Biersack)

„Nem választhatjuk meg a halálunk módját. Az időpontját sem. Csak arról dönthetünk, hogyan élünk. Most.” (Joan Baez)

„A halál elkerülhetetlen, élj meg minden napot úgy, mintha az utolsó lenne”. (Justina Chen Headley)

„Ha vén halottnak a sírgödör szélén még egyszer megnyílhatna az ajka, valamennyi azt mondaná:
- Bolondul éltem!
Mert valamennyi úgy élt ezen a földön, mintha ez volna az örökkévalóság helye, s ő az elején érezte magát a végtelen időnek, úgy robotolt, verejtékezett, gyűjtött, rendezkedett, hogy az elején túl aztán jól élhessen. S egyszer csak, maga se tudja hogyan: ott fekszik a sírnál.
Tehát élt, de mégse élt. S erre nem eszmélkedett előbb.
Ha visszanézhetnénk a temető kapujából, bizony sokan elmondhatnánk: életünk idáig való útja nem volt egyéb, csak nyugtalanság a nyugalomért” (Gárdonyi Géza)

„Az elmúlt 33 év során minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: "Ha a mai lenne az életem utolsó napja, azzal szeretném vajon tölteni, amit ma csinálni fogok?" És valahányszor a válasz túl sok napon át volt "nem" egyhuzamban, tudtam, hogy valamin változtatnom kell... majdnem mindenen - a külvilággal szemben támasztott elvárásaimon, a büszkeségemen, a félelmeimen a szorult helyzetektől vagy a kudarctól - mindezek a dolgok egyszerűen szertefoszlanak, amikor a halállal nézünk farkasszemet, és csak az marad hátra, ami igazán lényeges. Nem ismerek jobb módszert azon gondolat csapdájának elkerülésére, hogy valami vesztenivalód van, mint emlékeztetni magad arra, hogy meg fogsz halni” (Steve Jobs)

„Most mondd meg, ha belenézhetnél egy kristálygömbbe, látnád a halálod, és tudnád, hogy holnap, vagy a jövő héten történik, mit tehetnél? Leülnél rágni a körmödet, átkoznád a világot és gyűlölnéd az életet? Vagy úgy élnéd le utolsó néhány órádat, mintha a halál nem számítana? Úgy értem, jobb életet élnél addig? Vagy inkább sajnálnád magad, el lennél keseredve és megátkoznád a napot, mikor világra jöttél?
Nyilvánvaló, hogy senki sem tudja, mikor fog meghalni. Nem is tudhatja. Nem is akarná tudni. Egyetlen dolga marad: bátor, teljes életet élni, minden egyes nap”. (Dan Schmidt)

„A SZÜLETÉS PILLANATÁBAN MINDEN JÖVŐ. A HALÁL PILLANATÁBAN MINDEN MÚLT. DE KÖZBEN? MI VAN KÖZBEN?”

No, éppen ez az, ami csakis rajtunk múlik, mert valamennyien „írók” vagyunk. életünk regényének írói!

-----------------

források: http://www.ekor-lap.hu/babits_utolso_hetei_esztergomban
Babits: CURRICULUM VITAE
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00623/19901.htm
http://home.hu.inter.net/kortars/0007/czeize.htm
http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00553/17282.htm
Veresegyháziné Kovács Jolán: Híres magyarok utolsó napjai

Hozzászólások



15 érdekes fotó halottakról

Vajon te észreveszed, hogy ki a "kakukktojás" (ki a halott) a fotókon?
https://www.youtube.com/watch?v=ncPXZEmFMAk



Élet a halál után - Vajon lehetséges? (14 perces válasz)

"Amióta az emberiség először magára eszmélt, azóta foglalkoztat mindenkit, hogy vajon mi is lehet a halál után. Erről a kérdésről filózok többféle szemszögből": https://www.youtube.com/watch?v=J8ATVB5GMmE

Nagyon sokan hozzászóltak a témához, amit szintén érdemes átolvasni a videó alatt.



Élet a halál után

Egy vallásos színezetű válasz: https://www.youtube.com/watch?v=-pXgK7ArLws



„Semmit nem tudok a születésemről”

Bodrogi Gyula ezzel a kijelentésével nyitja a visszaemlékezését, de aztán elmeséli, hogy az apja nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy 2 lány után végre fia született:
https://www.youtube.com/watch?v=dD6kGTkYRlQ



„Apám 50 szál rózsával fejezte ki örömét, amikor megszülettem”

Presser Gábor története: https://www.youtube.com/watch?v=46excwmobhA
Vajon véletlen, hogy a zongorákhoz közel született?



„Asszonyom, ébredjen, fia született”!

Kepes András édesanyjának erre a mondatra kipattantak a szemei.
https://www.youtube.com/watch?v=cJHabzQ0Uz8



Johann Sebastian Bach muzsikáját hallgatva…

emlékeztem arra, hogy a német barokk zeneszerző, orgonista, hegedűművész ezen a napon, 1685. március 21-én született.

Adagio - Johann Sebastian Bach: https://www.youtube.com/watch?v=-ywL_zokELE



Misztótfalusi Kis Miklós élete és tragédiája

Tótfalusi Kis Miklós nyomdász, aki 1685-ben Hollandiában újranyomtatta a Károli Bibliát 1702. március 20 hunyt el.

Ha nem hiteles okmányok tanúsítanák a nagy magyar nyomdásznak, Misztótfalusi Kis Miklósnak* csodálatos tündöklését és életének tragikusan szomorú befejezését, talán legendának tartanánk regényes pályafutását.
A híres nyomdász nemcsak jó és szép kiállítású, de hibátlan és tökéletes szövegű magyar bibliát akart létrehozni.

Kassáról, bibliáival megrakodva, Debrecennek vette útját. A debreceni vásáron azonban a bibliák árusításával kudarcot vallott, mert a népnek annyi pénze sem volt, hogy az olcsón kínált gyönyörű könyvekből vásárolni tudott volna.

A sikertelen vásár után Misztótfalusi újra becsomagolta könyveit, s továbbindult Erdélybe, Kolozsvár felé. Megérkezése után Teleki Mihályt látogatta meg először, aki szívesen fogadta és száz bibliát vásárolt tőle ötszáz forint értékben.

Misztótfalusi úgy érezte, hogy nyugodalmasabb korszak következik életében, családalapításra gondolt, s nőül vette Székely András leányát, Máriát.

Nemcsak nyomdász és kiadó volt, hanem kitűnő író, tudós és nyelvész is, aki a magyar helyesírás kialakítása terén nagy érdemeket szerzett. Könyveinek nem csupán külső alakjával törődött, hanem mindig nagy súlyt helyezett a szöveg szabatos nyelvére. Eredetileg papnak készült, a görög és a latin nyelvben teljesen jártas, a grammatika, helyesírás terén otthonos volt. Épp ezért nem tudta megállni, hogy a kolozsvári tanárok és tudósok kinyomtatandó kéziratainak stílusán ne javítson, a szövegen ne változtasson. A nevesebb tudósok, mint Pápai-Páriz, ezt jó néven is vették, de a jelentéktelen emberek hiúságukban és önérzetükben megbántva érezték magukat. Hitvány vasművesnek nevezték és tiltakoztak az ellen, hogy "egy közönséges nyomdászember" kéziratukba belejavítson.

Az asszonyok is beleszóltak a férfiak dolgaiba, állandó szóbeszéd tárgya volt, hogy Misztótfalusiné, a mesterember felesége szebben öltözködik, mint ők, a papok és tanárok asszonyai. Az aljas kisvárosi pletykák mindjobban elkeserítették a mestert, akit egyéb megaláztatások is értek. Mindez 1697-ben az Apologia Bibliorum című védőirat megírására késztette. Ebben önérzetesen visszautasítja az ellene hangoztatott vádakat, védi az igazságtalanul támadott bibliáját, és lefekteti a sokat kifogásolt helyesírási elveit.

Ez az irat többet ártott, mint használt Misztótfalusinak, mert akik addig csak sértegették, most már mindenképpen megalázására törekedtek. Gúnyolják a művelt világból hazatért, sok földet bejárt, tanult és a teremtő vágytól égő mestert.

A kíméletlen személyi üldözés Misztótfalusit lelki beteggé tette, és ettől kezdve élete már csak lassú halódás volt. Testét féloldali gutaütés érte, keze és lába béna lett, beszéde értelmetlenné vált. Napjait most már teljes visszavonultságban töltötte, s 1702-ben, ötvenkét éves korában meghalt.

forrás: http://www.mek.oszk.hu/01600/01650/html/fejez25.htm



Kossuth Lajos temetése

Kossuth 1894. március 20-án hunyt el.

A kilencvenedik születésnapját még az egész ország ünnepelte. Több település, sőt a főváros is díszpolgárává választotta. 1892 után egyre többet betegeskedett. 1894 márciusában meghűlt, tüdőgyulladást kapott. Ezzel a kórral már nem tudott megbirkózni, március 20-án este 10 óra 55 perckor elhunyt.

Koporsóját – felesége és Vilma leánya hamvaival együtt – külön gyászvonaton hozták haza Turinból (Torinóból). A temetést a főváros rendezte. A résztvevők sokasága jelenlétében Budapesten április 1-jén búcsúzott tőle az ország.

Utolsó fontos írásában kijelölte saját helyét a XIX. század magyar történelmében: „Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi; az én nevem óramutató; jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak föl jövőt a végzetek és annak a jövőnek: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek neve: állami függetlenség.”

(forrás: http://www.monok.hu)



" Szó szerint belehalt a szerelembe, illetve annak hiányába"

Szécsi Pál 1944. március 19-én született, és 1974-ben halt meg, mindössze 30 évesen. Szó szerint belehalt a szerelembe. Illetve annak hiányába. Egy ország rajongott érte, csodálta az állandóan mosolygó, magabiztosnak tűnő, sikert sikerre halmozó fiatal, sármos énekest, de a színfalak mögé csak nagyon kevesek láttak. Valójában egy hányattatott gyermekkorú, alkoholproblémákkal, pszichés gondokkal és szerelmi csalódásokkal küzdő ember volt, aki csak arra vágyott, hogy szeressék, máskülönben nem akart, és nem is tudott élni. Testvére szerint: „Ő ugyanaz a félénk kisfiú maradt, akinek indult.”

Élete legnagyobb szerelmével, Domján Edittel két évvel a halála előtt találkozott az énekes. Ekkor már alkoholproblémákkal küzdött, és a lángoló szerelem nem bírta el ezeket a kilengéseket. Bár először Domján Edit szakított Szécsi Pállal, a kapcsolatuk egy ideig mégis fent maradt, és végül Szécsi hagyta el a színésznőt. 10 hónapig voltak együtt, és bár a színésznő teherbe esett Szécsitől, nem tartotta meg a babát. Végleges szakításuk után Domján Edit öngyilkos lett, éppen 40. születésnapján, karácsonykor, amit Szécsi soha nem tudott feldolgozni, és élete végéig úgy gondolta, miatta szánta el magát erre a lépésre a szeretett nő.

A színésznő halálának hírére Szécsi annyira összezuhant, hogy a környezete komolyan féltette őt attól, hogy végzetes lépést tesz. Jól gondolták.

forrás: http://www.nlcafe.hu



„Hogy huhognak a temetői fák, nem rak reájuk fészket a madár”

Jékely Zoltán író, műfordító, József Attila-díjas költő 1982. március 19-én hunyt el. Ennek kapcsán adom közre „A halál fái” című versét.

Hogy huhognak a temetői fák!
Nem rak reájuk fészket a madár
s messze kerüli lombjuk a bogár,
mert rettegi virágaik szagát.

Ott lenn a mélyben beteg koponyák
csészéiből szürcsölnek szörnyű nedvet,
féllábra állnak, úgy lerészegednek
s huhognak a vén temetői fák.

forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00604/19105.htm



Rábukkantak Vetsera Mária búcsúleveleire

A mai napon, 1871. március 19-én született Vetsera Mária, osztrák bárókisasszony, Rudolf trónörökös szeretője.
A közös tragédiájukról már írtam, de eddig arról nem tudtam, hogy 2015-ben egy osztrák bank széfjében megtalálták Vetsera Mária bárónőnek, Rudolf osztrák trónörökös szerelmének búcsúleveleit, amelyekről eddig úgy hitték, hogy megsemmisültek.

Most őt idézem:

„Kedves Anyám! Bocsásd meg nekem, amit teszek! Nem tudtam ellenállni a szerelemnek. Vele egyetértésben azt szeretném, ha mellette temetnének el az allandi temetőben. A halálban boldogabb leszek, mint az életben”.

További részletek: http://mno.hu/grund/rabukkantak-vetsera-maria-bucsuleveleire-1298052



„Holt csontok között különbsége nem marad az embereknek”

Pázmány Péter esztergomi érsek, 1637. március 19-én hagyta itt e földi világot.

Az egyik prédikációjában igencsak szemléletesen írta le a halált.

„Akik a halál képét írták, formáját úgy rendelték, hogy abból megismértetnék mindnyájunk állapotja.

Szem nélkül írván a halált, azt példázták; hogy a halál méltóságra nem néz: személyválogatás nélkül pápát, császárt, ifjat, vént, szegényt, boldogot egyaránt elviszen.

Fül nélkül írván, ismértették; hogy senki könyörgését, supplicálását, sívását, rívását elő nem vészi: a bölcsek okoskodásit, az ékesen szólók hitetésit, a prókátorok mesterséges fogásit fülébe nem ereszti: senki óhajtása, senki jajgatása, senki könyörgő vagy hízelkedő szava nem fog rajta.

Mezítelen írván, jelentették; hogy semmi szépségen és gazdagságon nem kap: senki kincsét és ajándékát bé nem veszi.

Végezetre kezében egy nagy kaszát vágólan írván, és a mellé ilyen mondást függesztvén: Senkinek nem kedvezek; arra mutattak, hogy valamint a kaszás a füvekben válogatást nem tészen, hanem, noha egyik magasabb a másiknál, egyik szebb a másiknál, de egyaránt mind levágja, egy rakásba hányja: úgy a halál nem nézi, hogy emez hatalmasb vagy gazdagb, szebb vagy ifjabb, erősebb vagy bölcsebb: hanem egyenlőképpen lekaszál, földhöz vér, és oly egyarányúvá tészen mindeneket, hogy a holt csontok között megválogatható különbsége nem marad az embereknek”.

Forrás: http://mek.oszk.hu/06200/06223/html/pazmany0198/pazmany0198.html



Néha már későn nyúlnak valakiért a segítő kezek

Az Operettszínház művészei jótékonysági estet rendeztek ma estére Görög Hajnalka énekesnő javára, a fiatal művész azonban tegnap elhunyt.

Görög Hajnalka - Mit tehetnék érted:
https://www.youtube.com/watch?time_continue=38&v=iApAELIyrpY

(A http://www.life.hu portálon értesültem a haláláról)



*

Minden ember élete ugyanúgy ér véget. Csak hogy hogyan élt, és hogyan halt meg, az, ami megkülönbözteti egyik embert a másiktól. -- Ernest Hemingway



"... ameddig lehet, csillagként fényleni"!

Nem a halál ellen kell küzdenünk, hanem ameddig lehet, csillagként fényleni!--Szenti Tibor



Karinthy Frigyes néha meglep engem

Például roppant érdekes ez a gondolata.
„Aki öngyilkos lesz, túlbecsülte az életet. Reménytelenül szerelmes belé, nem bírja látni, elfut tőle”.



„Apának adtak oda engemet először”

Dobó Kata születése: https://www.youtube.com/watch?v=eO6qWJrFRsg
Mindenki születése különböző, ezért nincs azon mit csodálkozni, hogy az életünk is különböző!
*
Az anyámat mentő vitte be a városi kórházba, de egy olyan hideg januári napon, hogy állítólag még a mentőben mínuszokat mértek.



„Koraszülött vagyok”

meséli Molnár Ferenc „Caramel”:
https://www.youtube.com/watch?v=Elvd-NLYdsM



„Anyám veszélyeztetett terhes volt”

állítja Till Attila ebben a rövid videóban.
https://www.youtube.com/watch?v=PBVrj-1daCM
Okos gondolatokat fogalmazott meg…



Csák Máté, a felvidék kiskirálya sem volt halhatatlan

Trencsénben 1321. március 18-án halt meg. „Tizennégy megyét birtokolt, 50 kastélya és erődje volt a mai Szlovákia középső és nyugati területein. Saját sereggel rendelkezett, saját pénzt veretett, és udvartartásában ugyanazon rangokat használta, és ugyanazon előjogokkal élt, mint a magyar király”, mégsem tudott halhatatlanságot venni önmagának!

Ez az 1 igazság létezik a földön!



Rettegett Iván a Kaszással sakkozott…

1584. március 18-án, de ez balga dolog volt tőle, mert simán sakk-mattot kapott a fekete csuhástól.

Állítólag tényleg egy sakkjátszma közben – teljesen váratlanul – vesztette életét a vérengző cár. Kivel sakkozott az utolsó napján? A legenda szerint önmagával, de szerintem a Halállal.

A források azt állítják, hogy „utolsó hónapjaiban a cár teste feldagadt, ő maga pedig majdnem megőrült a fájdalomtól. Halálát különböző okoknak tulajdonították. Vérbajnak, vérmérgezésnek és mérgezésnek.
Négy évszázaddal a halála után felnyitották a sírját. Teteme mumifikálódott, de halálos adagban tartalmazott higanyt és arzént. Tehát az első orosz cár halálát tényleg mérgezés okozta.” (http://patacsipilvax.hu)



Boccaccio leírása a fekete halálról

Elmondom tehát, hogy az Isten Fia üdvösséges Megtestesülésének immár ezerháromszáznegyvennyolcadik esztendejét írták, midőn jeles Firenze városában, mely szépségével felülmúlja mind a többi itáliai városokat, kiütött a halálos pestis, melyet az égitestek hatalma vagy Istennek bűnös cselekedeteinken érzett igazságos haragja zúdított a halandókra, hogy észre térítsen bennünket; e pestis alig néhány esztendővel annak előtte bukkant fel a keleti országokban, s minekutána ottan rengeteg embert elpusztított, feltarthatatlanul harapódzott egy helyről a másra, s nyomorúságunkra a Nyugaton is elterjedt. És ellenében ugyan csütörtököt mondott minden okosság és emberi vigyázatosság, mellyel evégre rendelt városi biztosok a sok szennytől megtisztították a várost, megtiltották, hogy oda bárminémű beteg ember betegye a lábát, s bőven osztogatták a jó tanácsokat az egészség megóvására; nem volt foganatja a jámbor könyörgéseknek sem, melyeket újra meg újra, az elrendelt körmeneteken is, más módokon is intéztek Istenhez ájtatos emberek; körülbelül a mondott esztendő tavaszának elején kezdettek mutatkozni a pestis fájdalmas pusztításai, mégpedig elképesztő módon.

És nem olyképpen jelentkezett, mint Keleten, hol a kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele az volt, ha valakinek megeredt az orra vére; hanem a kezdetén: férfiaknál, nőknél egyaránt a lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás, vagyis voltak nagyobbak, voltak kisebbek, amelyeket a nép "búb"-nak nevezett. És a testnek ama fent mondott két részéből kezdett e mondott búb hamar idő múltán kiütni, és kibukkanni a testnek minden egyéb részén is egyformán; és ennek utána kezdett a mondott betegségnek minéműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél; némelyiknél nagyok voltak és ritkák, másoknál kicsinyek és sűrűk. És valamint kezdetben a búb volt és maradt biztos jele a bekövetkezendő halálnak, akként most e foltok voltak a jelei mindazoknál, akiket megleptek.

Úgy látszott, hogy ennek a betegségnek a gyógyításában sem orvosi tanács, sem semminémű orvosság ereje nem hat és nem használ; mármost akár azért, mert a betegség minéműsége nem adott módot rá, akár azért, mivelhogy a tudatlan kuruzslók (mert a tanult orvosokon felül ezeknek a száma fölöttébb meggyarapodott efféle nőkkel és férfiakkal, kik soha életökben nem tanulták a gyógyítás tudományát) nem ismerték fel a baj eredendő okát, és ennélfogva nem a kellő szereket alkalmazták ellene: nem csupán hogy kevesen gyógyultak meg, hanem úgyszólván valamennyien belehaltak a fent mondott jelek feltünedezése után harmadnapra, ki gyorsabban, ki lassabban, s a legtöbben mindennemű láz avagy egyéb tünet nélkül. És ennek a döghalálnak annál nagyobb volt ereje, mivelhogy azokról, akik megbetegedtek, az érintkezés révén átragadt az egészségesekre, éppen úgy, mint ahogy a tűz belekap a száraz vagy zsíros tárgyakba, mik tőszomszédságában vannak. De még nagyobb baj is volt ennél; mivelhogy nem csupán a betegekkel való beszélgetés vagy érintkezés származtatta át az egészségesekre a betegséget vagy a tömeghalál csíráját, hanem kiderült, hogy a ruháknak vagy bármely más tárgynak az érintése, mit ím ez betegek érintettek avagy használtak, ezzel a betegséggel fertőzi azt, aki hozzányúl.

Elképesztő hallani is, mit most el kell mondanom: és ha nem látták volna sokan, s nem láttam volna magam is tulajdon szememmel, szinte hinni sem merném, nemhogy leírni, ha mégolyan szavahihető embertől hallottam volna is.

Elmondom tehát, hogy a szóban forgó pestisnek az a tulajdonsága, hogy egyikről a másra átragad, oly fertőző erejű volt, hogy nem csupán emberről emberre terjedt, hanem - ami igen gyakran nyilván bebizonyosodott - ha a megbetegedett vagy a betegségben meghalt embernek valamijét megérintette valami más, nem emberfajta élőlény, azt nem csupán megfertőzte a betegség, hanem igen-igen rövid idő alatt meg is ölte.

Erről - mint kevéssel előbb említettem - egyebek közt egy napon tulajdon szememmel a következőképpen győződtem meg: Egyszer egy ilyen betegségben meghalt szegény embernek rongyait kidobták az utcára; odatévedt hozzájok két disznó, melyek szokások szerint előbb az orrukkal, aztán a fogaikkal összevissza turkáltak a rongyokban, s íme, alig egy óra múltán, mintha csak mérget ittak volna, egyet-kettőt vonaglott mind a kettő, s döglötten rogyott a földre a vesztükre megturkált rongyok fölött.

forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00334/html/01.htm#2



A fekete halál egyik híres áldozata

Marcus Aurelius (filozófuscsászár), akit Kr. u. 180-ban, annak március 17-ei napján ragadott magával a félelmetes dögvész.

Az ókori Róma nagy orvosi szaktekintélye is foglakozott a pestissel: Galénosz (Kr. u. 130–200 k.), aki Marcus Aurelius orvosa volt. Az Kr. u. 161–166-os parthus hadjárat fényes sikert hozott ugyan, de a visszatérő seregek 166-ban magukkal hazavitték a dögvészt is.
Galénosz a pestisjárvány elől Pergamonba menekült, onnan szólította maga mellé a filozófuscsászár.
Az uralkodótárs, Lucius Verus az ismét fellángoló pestisjárvány áldozata lett.

A pestis (más néven dögvész) a Yersinia pestis nevű baktérium által okozott fertőző betegség. Kórokozója főként a patkánybolháról kerülhet át emberre, de a kór cseppfertőzéssel is terjed. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezik, a bőr gyakran sötétkék színt kap (innen ered a "fekete halál" kifejezés).

forrás: világháló



Nézzétek ezt a csodaszép két kislányt!

http://duol.hu/data/cikk/164/7790/cikk_1647790/KVD_201501.jpg
Juci és Ági, akik jártak Mengele rendelőjében.

Havas Ágnes könyvet írt mindarról, amit ők ketten a testvérével Auschwitzban átéltek. A kötet alcímét Karinthy Frigyestől kölcsönözte: „Elmondom hát mindenkinek"... Nem véletlenül. A túlélők ritkán beszéltek, beszélnek a földi pokolról, az átélt szenvedésekről. Fájdalmasak az emlékek, hiszen rengetegen az egész családjukat elvesztették: áldozatul estek a módszeres gyilkolásnak. Havas Ágnes – az író–olvasó találkozó moderátora, Vankó Magdolna kérdéseire válaszolva – elmondta, ha kérdezték, korábban is beszélt mindarról, amit Auschwitzben átélt, de nem szerette azokat, akik valósággal hivalkodtak azzal, miféle szörnyűségeken mentek keresztül.

Az ikerség, Mengele „érdeklődése" privilégiumokkal járt: nem nyírták kopaszra őket, mint a többi foglyot, mert Mengele még arra is kíváncsi volt, hogyan nő a hajuk, egyforma helyen van-e a forgójuk – mesélte az esten Havas Ágnes a hallgatóságnak. Az előnyök közé tartozott az is, hogy a tábor területén kaptak munkát: a foglyoktól elvett cipőket kellett párba rakniuk, kipucolniuk. (Így mindig a közelben voltak, ha Mengele kérette őket.)

Az első találkozásnál meztelenül álltak a rendelőben az elegáns, SS-egyenruhás tiszt előtt, méréseket végeztek rajtuk, hiszen Mengele az egyformaság bizonyítékait kereste az ikreken. De tolmácsot is kért Mengele, hogy kikérdezhesse őket. Ági és Juci nagyszerűen beszéltek németül, ezért nem értették, miért ragaszkodik hozzá a – szintén fogoly – tolmács, hogy meg se mukkanjanak németül.

Aztán rövidesen minden világossá vált: óvni akarta őket. Tudta, mi a „jó" válasz, hogyan lehet elkerülni a bajt. (Volt-e a családban tbc-s beteg? Volt, válaszolták a lányok. Mire a tolmács: Soha senki nem volt tbc-s.)

forrás: http://duol.hu/hetvege/juci-es-agi-az-ikrek-mengele-rendelojeben-1647790



A Halál „angyala” volt, egy igazi emberszörnyeteg

Hihetetlen, de egy anya szülte Josef Mengele-t is!
Vajon tudta, hogy egy szörnyeteget hordozott a méhében?

„Josef Rudolf Mengele Karl Mengele és Walburga Hupfauer szigorúan vallásos katolikus szülők legidősebb fia volt, és Ő volt család kedvence. Ezen a napon, 1893. március 16- án látta meg a napvilágot.

Gyermekként többször a halál küszöbén állt betegségek vagy balesetek miatt. Hat évesen majdnem belefúlt egy hordó esővízbe, majd néhány év múlva súlyos vérmérgezést kapott. 1926-ban csontvelőgyulladásban szenvedett, azonban a betegségből gyorsan kigyógyult. ISTEN MEGMENTETTE!

Josef Mengele (német orvos, antropológus) később, a II. világháború időszakában emberek ezrein végzett embertelen kísérleteket.

Például tífuszbaktériummal fertőzte meg az ikreket, majd a betegség különböző stádiumaiban vért vett tőlük, amelyet elemzésre Berlinbe küldött. Ha egy ikerpár egyik tagja meghalt, Mengele megölette a másikat, hogy a boncolásnál összehasonlíthassa a szerveiket. Úgy becsülik, hogy a Mengele végzett gyilkos kísérletek következtében kb. 1500 ikerpárból mindössze 200 élte túl e kegyetlen tetteit. (forrás: világháló)



Puskás Tivadar csupáncsak 49 esztendőt élt

1893. március 16-án fejezte be kalandos életét Puskás Tivadar, a telefonközpont állítólagos, és a Telefonhírmondó vitathatatlan feltalálója. (fotója: http://erdely.ma/ujkepek/2013/03/nagy/2676791.jpg)

Puskás egy elszegényedett székely nemesi família gyermekeként, Pesten született, 1844 szeptemberében. Édesapja katonás fegyelemben nevelte, majd a gimnázium után a bécsi Theresianum jogi fakultására küldte fiát, a feltaláló azonban átiratkozott a pesti Műegyetemre, miután pedig a család tönkrement, – 21 esztendősen – a Festetics családhoz szegődött tanítónak. Puskás Tivadar szorgalmát és vállalkozó szellemét mutatja, hogy egy esztendőn belül kiválóan megtanult angolul, majd a szigetországba utazott, ahol egy vasútépítő cégnél szerzett munkát. Későbbi életét nem csak sikerek, hanem kudarcok is sűrűn szegélyezték.

A múltbéli csapások miatt pánikbetegségtől szenvedő feltaláló éppen egy üzleti utazás előtt, 1893. március 16-án - reggel fél kilenckor- vesztette életét a Hungária Szállóban.

Ironikus módon halálát először a Telefonhírmondó tudatta a világgal. (Szerző: Tarján M. Tamás)



Csak a negyedik csapása sikerült levágni a fejét

A 24 esztendős Hunyadi Lászlót, Nándorfehérvár főkapitányát 1457. március 16-án fejezték le.

A források egybehangzó tanúsága szerint mindez estefelé, a budai várban a Friss palota előtti Szent György téren történt. A hóhérnak csak negyedszerre sikerült elválasztania László fejét a testétől, amelyet később a budai Mária-Magdolna templom Krisztus-teste kápolnájában temettek el minden gyászpompa nélkül.

Koporsóját öccse, az ifjú Mátyás király 1458-ban átvitette a gyulafehérvári székesegyházba, ahol apja mellett találta meg végső sírhelyét. Ezt követően sorsa nem volt hangsúlyos eleme az országos politikai emlékezetnek több évszázadon keresztül. Hunyadi László történetét csak a 19. század „fedezte fel” ismét. (Szerző: Rácz György)



A „tábornok még megvárta Buda bevételének évfordulónapját”

Mivel Görgey (Görgei?) Artúr az 1848–49-es forradalom és szabadságharc honvédtábornoka és hadügyminisztere volt, úgy éreztem, hogy a mai napon érdemes a haláláról említést tennem.

Görgei Artúr a halottas ágyán: http://reformacio.mnl.gov.hu/sites/default/files/galeria/gorgei_artur_te...

A matuzsálemi kort megért hadvezért halála után néhány órával leemelték a halottas ágyról, átöltöztették fekete díszmagyar házikabátjába és ugyanabban a szobában a pamlagra fektették kezeit mellén összekulcsolva, testét fehér lepellel borítva be. A ravatalt a tavasz virágaival díszítették.

„Visegrád nagy remetéje” élete utolsó éveiben már sokat betegeskedett. Nemcsak látása és hallása gyengült meg nagyon, hanem évente legalább egyszer válságosra fordult az egészségi állapota is. A Budapesti Hírlap hasábjain meg is jegyezték: „Minden esztendőben, a mikor a tavasz kezdett zöldelleni a Duna fölött, megjelent a napilapok hasábjain a szinte konvenciós hit: Görgei Artúr nagy beteg.”

Utolsó éveiben ilyenkor többször is elterjedt a halálhíre, de erős szervezete végül mindig legyűrte a betegséget. 1916 januárjában egy komoly influenzát még túlélt, de a négy hónap múlva jelentkező hurutos tüdőgyulladás már végzetesnek bizonyult.

Görgei halála előtt kb. egy hónappal lázas beteg lett és emiatt fel is hozták Visegrádról Budapestre. Pesten a híres Korányi Sándor orvosprofesszor mellett még két orvos kezelte, a legsűrűbben dr. Bencze Gyula látogatta. Ő volt az, aki aztán a halál beálltát is megállapította.

Eleinte azonban még úgy tűnt, hogy Görgei megint kilábal a betegségből, végül aztán május 20-án reggelre nagyon rosszul lett és ekkor már látta Bencze doktor, hogy a gyenge szervezet már nem sokáig bírja a kór támadását. A Pesti Hirlapból tudjuk, hogy a rokonsággal ekkor közölte is, hogy „Artúr bácsijuk” menthetetlen, ezért a beteg ágyánál az említett nap éjszakáján, az utolsó órákban már ott volt családja számos tagja. A korabeli napilapok részletesen beszámoltak a halál körülményeiről, néhány a halál beálltának percre megadott időpontját – éjjeli 1 óra 18 percet – is közölte, így tehát azt teljesen pontosan tudjuk (pontosabban, mint a kiadott gyászjelentésekben leírták, azokban ugyanis szimplán 1 óra szerepel). Az Est című napilap apró részletekbe menő tudósításában azt is rögzítette, hogy a Görgei ágyánál virrasztók közül valaki meg is jegyezte, hogy halálával a „tábornok még megvárta Buda bevételének évforduló napját”.

(forrás: http://reformacio.mnl.gov.hu)



"Aludni megyek, most már jól aluszom, sokáig…" (Jókai halála)

Jókai a halottas ágyán:
https://lh6.googleusercontent.com/-daYnLe4XegI/UXUmURKrl9I/AAAAAAAAAOA/h...

„Gyász borult rád, édes, jó magyar nemzetünk. Legjobb munkásod, legnagyobb fiad, örök dicsőséged: Jókai Mór meghalt„ — így kezdi Eötvös Károly a Pesti Hirlapban gyászkeretes vezércikkét, amely Jókai halálát jelenti a nemzetnek. A költőkirály — ahogyan a nagy írót élete utolsó szakában nevezték — influenzában és tüdőgyulladásban szenvedett.
A 79 éves Jókai még alkotni vágyott halála napjának délelőttjén saját regényét, A lőcsei fehérasszonyt akarta olvasni, azonban már csak lapozgatni tudott a kötetben.

1904. május 5-én már reggel nyugtalankodni kezdett ágyában és friss levegőre szomjazva, kinyittatta az ablakot. A délelőtti konzílium megállapította, hogy a, tüdőgyulladás ugyan javult, de az influenza még tart és emiatt minden pillanatban komplikációtól kell tartani. Ez aztán este be is következett.

Délután félszender állapotában feküdt a nagybeteg iró, felesége és kezelőorvosa az ágya mellett tartózkodtak. Három óra tájban tejet kért és aztán derülten mondta hozzátartozóinak, hogy „jobban van”. Délután öt óra tájban a melléből feltörő hörgés egyre erősbödött, már a szomszédos szobákba is áthallatszott. A házbeliek ezt félremagyarázták és hangos sírásba törtek ki. Este hét óra tájban már az egész ház siratta a nagy irót, pedig akkor még nem lehetett tudni, hogy mi következik.

Dr. Stricker hét órakor újra megvizsgálta a beteget és a szobalány rendbe hozta a párnáit.

— No Mari, én most már megyek aludni — mondta Jókai.

A szobalány — aki nem értette jól az író szavait — megkérdezte:

— Mit parancsol a méltóságos úr?

— Aludni megyek, most már jól aluszom, sokáig…

A szobában állók szeme e szavak hallatára könnybe lábadt. Közben megérkezett Korányi professzor és megtartotta orvostársával az esti vizsgálatot. Mikor a tanár kiment a szobából, Jókai odaszólt orvosához:

— Most megyek aludni.

Az orvos aggódva kérdezte, hogy mit óhajt, mire az iró igy válaszolt:

— Nem akartam önnek egyszerűen hátat fordítani, azért mondtam, hogy megyek…

Később rohamosan növekvő szívverést észleltek az orvosok: a beteg utolsó óráját élte, bár ezt nem sejtette. Injekciókkal, mesterséges légzéssel, a végtagok melegítésével igyekeztek segíteni rajta, de hasztalan volt minden fáradozás. A haldokló ágyát ekkor körülállta az egész család. Feleségét a többi hozzátartozók kivezették a szobából, de csakhamar visszasietett férje ágyához.

— Fiam, édes fiam, hogy vagy? — kérdezte zokogva.
De Jókai ajkai már nem nyíltak szóra. Az orvos kijelentette, hogy meghalt.

forrás: https://nagyjainkhalala.wordpress.com/2013/04/22/jokai-halala/