Csendben

Ma jelentőséget adtam a csendnek. Begubóztam kisszobámba, lesötétítettem és csak hallgattam a ropogó tüzet. Se laptop, se tévé, se rádió se telefon. A csend és én.
Azon gondolkodtam, hogy mi az, ami az emberek számára a csendet kellemetlenné teszi? Miért érzik, hogy jobb, ha a levegőt szavak, zajok töltik ki?
Azt mondják: Nem vagy beszédes kedvedben... De kérdem én, mi a baj a csenddel?
Vajon, aki nem szereti a csendet békében van önmagával? Mi a válasza a következő kérdésre: Az vagyok, aki lenni akarok?
Hangom megtelik élettel és könyörülettel. Enyhén hozzám dörgölőzik a magány, és én megállapítom, hogy senki sem létezhet egyedül. S hogy ki marad időnként magára, azt nem mindig maga választja, ahogyan az éhség sem tesz különbséget civil és rendőr között.

Mindenki a fiatalságot imádja, ami már trenddé formálódott, de mi a baj a felnőtt bölcsességgel?

Kevesen szeretik, ha hozzáérnek, de mi a baj az öleléssel?

Szeretnék elmenni egy pszichológushoz fogadóórára. Megkérdezni, mi az a szeretet? Hát a szerelem?
Miért félünk görcsösen tőle? Ha eljött, eltaszítjuk, mert nincs itt az ideje. Pedig ha kapni akarunk, adni kéne.
Jól gondolod. Lehet ez egy siránkozás a sors miatt, mértékkel. Pedig milyen egyszerű vidámnak lenni!

Úgy érzem, elmém világító fáklya a gondolatok számára.