Élmények az útról

Izgő-mozgó mivoltomat meg nem hazudtolva ismét útra keltem a magam módján. Természetesen vonattal. Meglepetésképpen jegyet is vettem a 13 perces útvonalra. Sok kilogramos kölcsönhátizsákkal a hátamon vonszoltam a seggem a hármas vágányra érkezett vonat mellé, remélve, hogy fel bírok mászni. Mindenki felszállt előttem, míg én szivélyesen üdvözöltem egy leszálló falubeli leányzót, majd felocsúdtam a sípszóra, mely szerint indulni kellene már. Nekifutamodtam az ajtónak és megtorpantam az iszonyat magas lépcsők előtt. Gyors öndícséret: Meg tudod csinálni! A hatvan centisre saccolt első lépetre majdnem lazán léptem fel, a következő lépcsőfok kissé inogva, de meglett. A harmadik és egyben utolsó lépeten bekövetkezett a tragikomédia. A lendületes kapaszkodást az ajtó nem bírta és elindult szembe velem. A másik kezem sem ragaszkodott elég erősen a rúdhoz, ezért hátraarcolni kezdtem, csak ezúttal a levegőben repülve. Volt időm elgondolkodni, hogy vajon a vonat indult-e el, vagy csak én száguldozok mellette. A választ akkor adtam meg magamnak, amikor kiestem a vonatból seggre érkezve. Cüvekegyenesen ültem aljfelemen és a súlyos hátizsák sem kívánt eldőlni, megmaradt 90 fokban a hátamon. Nem éreztem fájdalmat, hiszen 22 éve gyúrok arra, hogy ne legyen csontos fenekem, ezért gyorsan a táskám bal zsebében elhelyezett 16 tojásra gondoltam, amit édesanyám oly nagy szeretettel pakolt fel nekem. Egy gyors tapi, hogy éri-e a táska a földet, majd uccu talpra és lódulás neki még egyszer. Egy óbasszus hagyta csak el a számat és már fent is voltam a mozgó vonaton.
A látvány, ami fogadott az két halász fiú volt, akik visszafolytott röhögéssel tapadtak az ablaküvegre és egy koszos gyerekét szoptató roma nő, aki gyorsan az időről érdeklődött. Leplezett hányingerrel és az esés traumájával közöltem, hogy nyócóra tízperc. Gyors esemesezésbe kezdtem, hogy hozzám ne szóljon többször, mert valami nagyon természetes és hányinger elősegítő szag árad a szájából. Ő nem tágított és tovább kérdezett, hogy messze van-e még Gyergyószentmiklós. Válaszom ennyi volt: Messze van, még egy 11 perces 9 kilometernyi út. Talán érezte az iróniát, mert több kérdése nem volt és a csöcsét is elrakta a gyerek elől, majd a cigit is kinyomta.
Megérkezvén a városba vonatváltás várt rám. Okosan jegyet váltottam és elhatároztam, hogy benyomok egy kávét az állomás bodegájában. Magam után cibálva a még mindig nehéz táskámat érkeztem meg a kínosan büdös helységbe. Kávét kértem és tűrtem, hogy végig mérjen mindenki. Levaszkaltam magam egy asztalhoz a kis terem szélében és körülnéztem. Igen nagy érdeklődésnek örvendve kezdődött a várakozás. A mellettem levő asztalnál mindjárt hangot is adtak a rólam szóló gondolatoknak:
- Nézd meg te micsoda friss hús! – így az egyik.
- Menj már, te vén vagy ehhez, ne álmodozz. Egyből rá is gyújt. Biztosan gazdag, látszik, van pénze. Né milyen telefonja van, s milyen szőke haja. – szól a másik.
- Megnézni azért szabad te, az asszont úgyse zavarja, úgyé te??? – fordult az asszony felé. – ismét az egyik
Ekkor bájosan átmosolyogtam rájuk, lássák, hogy jók a füleim és tisztán hallok.
Felém vigyorgott hűséges dícsérőm és közölte, hogy ne is figyeljek rá, mert ő csak beszélget zöldségeket. Mire én:
- Hallom épp, folytasd csak nyugodtan, nem zavar.
Hangos röhögéssel dícsérve önmagukat újabb témába kezdtek. Ekkor vettem észre, hogy a szemben levő asztalnál egy idős illuminált állapotba esett férfi bámul nagyon feltűnően. Gyakorolni kezdtem a szemkontaktus hosszú őrzését és vissza bámultam, de lényegesen kevesebb érdeklődéssel. Elég kitartó voltam hozzá, hogy idős papa levegye a szemét rólam zavartságában. Nem volt szép látvány, úgyhogy bámulni kezdtem a telefonomat, amikor ismét eljutottak fülemig előző kommentátoraim sztorijai:
- Nézd ott a faszi, akit tegnap a sínek mellől cibáltam ki.
- Mit csinált ott he?
- Be volt oda esve, me’t leitta magát.
- S te mit kerestél ott?
- Én elrendeztem az állatokat, amikor indultam volna hezzád, s hallottam, hogy valaki azt kérdezgeti, „hol van? Hol van?”, de nem hallottam a választ, osztán odamentem. Oda össze volt hullva a szerencsétlen. Tudod-é hogy? Ment a sínek mellett, de nem egyenesen, hanem letért az ösvényre. S én ismerem azt az ösvényt, én is ott járok haza részegen, mert részegen nem tudod úgy tartani az egyensúlyt egyenesen. S na ő letért, s hallod-é ismered-e az utat ott béfelé?
- Ismerem hát. Én is szoktam oda béesni.
- Na oda bécsúszott maga alá s ott keresett valamit. Mondom neki, mit keresel koma? Aszondja a fűrészt. A vasvágó fűrészt elejtette valahol. De az nem akármilyen fűrész.Németből hozták, s olyan finoman vág, hogy azt kár lenne elhagyni. Az úgy vágja a vasat értetted-é, mintha vajat vágna. Na elindultam keressem meg ennek a fűrészét, mégiscsak nagy érték lehet, ha így aggódik érte. Megyek a bozótba érted-é s egyszercsak belébotlok valamibe s odavágom magam a fődhöz. Lábaim a levegőbe kerültek akkorát lepcsentem s össze-vissza kékültem a vasaktól.
- Milyen vasaktól?
- Hát ez a szerencsétlen biciklivel volt. Hát te, gyalog se lehet menni a sínek mellett, de ez biciklivel akart közlekedni. Na oda bé es közlekedett a tavaszi csihányok közé s onnan jajgatott ki. Összepucoltam magam a biciklikerekek s vázak közül, s mentem tovább keresni a vasvágó fürészét ennek a félnótásnak. De én nem voltam részeg, becsület szavamra, ugyé? – s oldalba bökte az asszonyt.
- Nem fiam, nem. Józanon jöttél haza.
- Na mentem-mentem a csihányba körbe-körbe míg rá nem léptem. Na boldog voltam, hogy megvan a fűrész, viszem oda neki, hogy né megvan. Az úgy örvendett értedé, hogy majdnem megcsókolt. Azóta is, ha meglátom örökké emlegetem, hogy na megvan-é a fűrészed komám? S mindig mondja, meg-meg, de ő tudja mé’ mondom nekije eztet.
Ekkor visszatért egy háromfogú hölgyemény az asztalhoz két kígyóuborkával. A teljes sztorizgató társaság minden figyelme az uborkákra irányult és már eredt is meg a szájuk az újabb sztorira.
- Jaj nézd meg te, nem is vagy elég már az asszonynak, mekkora uborkát vett, s ráadásul kettőt te. – így az egyik.
Ekkor ismét odapillantottam.
- Jaj milyen bolondok ezek a férfiak, ugyé? – kérdez engem.
- Igen-igen-igen. – présoltam ki vigyorgó számon a választ.
- Na de azért nehidd, hogy az uram nem elég nekem. Különben neki nincs ekkora, de pont ilyen vastag. S ráadásul játékos is. Netuddmeg te. Jaaj.
Néma csend a hallgatóság körében, majd az asszonyság folytatta a monológot ezúttal rám pillantva:
- Jaj be bolond vagyok én is he.
Helyeslően bólogattam és zsebre vágva az élményeket kiügettem a pályaudvarra várni a vonatot, de ott se estem teljes nyugalomba. Egy derekamig érő idős hölgy kezdett csiripelni fennhangon, hogy a bárban kellett volna maradnom, mert ott legalább járnak a policok s ügyelnek rám, mert mindjárt jönnek a cigányok járőrözni.
Képzelheted, milyen pofát vághattam neki, mikor elgondolkodtam, hogy a rendőrök a bárban tartózkodnak iszogatva, míg a roma nemzedék járőrözik a pályaudvaron. Szivélyesen megköszöntem a tájékoztatást a veszélyről és úgy döntöttem, mégis maradok. A járőrözés nem volt teljeskörű, hiszen csak a gyerekeket küldték ki egy kis vacsora után. Azok gondosan átnézve minden kukát, két söröz dobozzal a mellényük alatt indultak haza, én pedig batyummal a hátamon pattantam vonatra. Ahogy írom, pattantam, és ezúttal csak egyszer szálltam fel.
Jó utat nekem!