Egyedül vagyok

Nagyon szeretek aludni. Most főleg szükségem van rá. Olyankor megszűnök egy kicsit létezni, vagy máshova kerülök. Talán meghalok picit. Olyankor nem fáj semmi. Bár vannak szörnyű álmaim, de mivel azokból bármikor felébredhetek, azért nem tűnnek szörnyűnek, talán csak abban a pillanatban.

Nem múlik a fájdalmam. Haragszom a világra, haragszom magamra, haragszom mindenkire.

Fáj ébren lenni, fáj az élet. De miért?
Nem múlik a fájdalom a gyomrom tájáról napok óta. Pedig nem szervi fájdalom, tudom. Fáj, hogy azt érzem nem vagyok szeretve. Azt hiszem kisgyerek maradtam. Aki azt akarja, hogy csak rá figyeljenek, hogy érte legyen a mindenség és mindenki. De nem ezt tapasztalom, holott valahol mégis értem van. Értünk van. Mert igen, egyek vagyunk. Az agyammal fel tudom ezt fogni, de egyáltalán nem érzem. És én az érzéseimen keresztül ismerem meg, térképezem fel a világot. Lehet az érzések nem túl jó tanácsadók, néha el kéne dobni az érzéseimet, de egyszerűen nem megy. A jó dolgokon, a jó érzéseken hamar túl vagyok. De egy apró pici bánat, fájdalom ér, már olyanokat élek meg, mintha kiirtották volna a családomat, vagy levágták volna a lábamat. Persze hülyeség ehhez hasonlítanom, hiszen egyik sem történt velem, így nem tudom milyen lehet átélni ilyen szörnyűségeket.

Volt valaki az életembe, akire mindig számíthattam, aki mindig itt volt velem. És most már nincs. Azaz velünk van még, csak a szeretetét másnak adja. Rettentően féltékeny és dühös vagyok. Mint egy gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Bevágom a durcát és kész... De nem vagyok gyerek, és tudom, hogy ettől nem lesz jobb, mégis szükségem van arra, hogy padlón legyek. Szégyellem, hogy ilyen vagyok, de már nem tudok menekülni magam elől.

Napok óta szinta csak alszom. Nincs munkám. Mindenki zaklat, hogy dolgozzak, keressek munkát. Minek...Semmit sem szeretek csinálni. Azt sem tudom már, hogy minek kezdtem el írni... Ez sem megy már...