Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...

Gondoltam elkezdem leírogatni lelkem kietlen, sivatagos, önsajnálatos, mostanában borzasztó és dühös gondolatait. Gyűlölöm a kritikákat, így remélem lesznek. Gyűlölöm a rossz kritikákat, remélem azok is lesznek.

Talán ha kiírom magamból a fájdalmat, akkor elmúlik. Bár most azt tanulom, hogy meg kell élni mindent. De mit is jelent ez pontosan? Szép dolgokat, örömöt hozó történéseket meg lehet élni, hiszen csak belesüppedsz a kellemes érzésbe és már meg is van, érzed, egy vagy az örömmel... De mi van a másik oldallal? Mi van a haraggal, a dühvel, a kiszolgáltatottsággal a gyávasággal, és a többi dologgal, amiket át kell élnünk? Azt hogyan? Hogyan éljem meg? Amióta elkezdtem a rossz dolgokat megélni, -vagy legalábbis azt hiszem, hogy megélem- azóta csak rossz, fájdalmas dolgok történnek velem. Miért lehet ez?

Olyan lelki fájdalmaim vannak, hogy jajgatva sírok. Aztán történik az élet, múlik az idő. Néha jobb egy kicsit, de igazából a fájdalom, az űr, a nehézség a gyomromban, és a tüdőmön van, nem múlik.

Pedig egészséges vagyok, tűrhetően nézek ki, és nincsenek hatalmas, meg nem oldható problémáim... akkor meg mi van velem?

Nem tetszik a lét. Nem tetszik az élet. És utálom amiért így érzek, mert nincs jogom hozzá. Vannak emberek, akiknek borzasztó sorsot adott az élet, nekik lenne okuk panaszra. Akkor miért én panaszkodom?

Tele vagyok fájdalommal, önsajnálattal. Pedig az élet elvileg szép. Egyszerűen lusta vagyok élni. Elvesztettem valamit. Valami nagyon fontosat. Az örömre való képességemet. Vajon azt el lehet veszíteni? Miért van szükségem erre a sok fájdalomra? Tanulnom kell ezekből valamit? Elvileg igen. De mi van, ha engem ez az egész szaros élet nem érdekel?

Öngyilkosság. Gondolkodtam rajta. De nem hiszem, hogy megoldás. Ha van reinkarnáció, akkor jöhetek vissza újra átélni a dolgokat. Ha nincs, akkor meg a halálom után kell megoldanom amitől menekülök. Egyáltalán miért menekülök az élettől?

Magányos vagyok. Egyedül maradtam. És magamnak nem vagyok elég jó. Hiszen utálom magamat. Elégedetlen vagyok magammal. Nem ezt az életet akarom élni, de tenni meg gyűlölök a dolgokért. Egyszerűbb a depresszióba menekülni, jobb aludni egész nap és leinni magam. Persze nem jó, csak most úgy gondolom, hogy nincs más választásom. Jajj élet, be gyöngy élet... :-(

Kuszák a gondolataim. Szeretném megfejteni, megérteni, hogy miért is vagyok itt. Szeretnék boldog lenni, szeretnék örömöt vinni az életembe. Olyan örömöt, ami mindig ott lesz nekem, bármi történjék is. Kell egy kapaszkodó, egy központ, ami mindig itt legyen nekem, ami segít, ha bármi baj történik velem. Mint a kisgyermeknek a macija, vagy a kis rongyocskája. Amit megszorongathat, magához ölelhet, ha apró kis lelkét sérelem éri. És attól megnyugszik.

Nem vagyok már gyerek, de nekem is kell egy biztonságot adó "rongyocska", ami mindig kéznél lehet. Hol van az én "rongyocskám"? Eddig lehet, hogy egy ember volt az én biztos pontom... Aki nagyon közel állt hozzám. De most már nincs. Nem meghalt, csak átalakult :-). Meghittséget, szeretetet, meghallgatást, odaadást tőle kaptam. De most elkötelezte a szívét valakinek. És ő most boldog. És ez fáj nekem. Gyűlöletet, haragot érzek iránta. Borzasztó érzés. Valakit akit szeretsz, vagy szerettél hirtelen meg is tudnád ölni...Félelmetes. Borzasztó ez az önzőség. És mennyi ereje van az önző érzelmeknek. Bárcsak tudnám hogyan oldjam föl.

Annyi kérdésem van. Vajon életem során mindegyikre megkapom a választ? Fontosak egyáltalán a válaszok? Gőzöm sincs. Talán ha mindet felteszem szép sorjában, akkor egyszer csak megjönnek a válaszok. Bízom benne. Ha van egy felsőbb énem, isteni énem, vagy isten, vagy központom -ki hogyan hívja- akkor azzal vajon mi a célja, hogy nekem egyáltalán nem tetszik amit nekem alkotott? Nem tetszenek a feladatok, amiket meg kell élnem. Nem tetszik az út. Fel akarok ébredni. Nem akarom tovább álmodni a filmem. Túl komollyá, rideggé, zorddá kezd válni, nem tetszik.

Boldogságra, szeretetre, meghittségre, pihe-puha, pöttyös bögrés, meleg teás, pokrócba burkolós, ölelős, szeretgetős élményekre vágyom. Persze néha kicsi izgalomra, huncutságra, aktívkodásra is. Fájdalmas elhagyatottságra, magányra, egyedül érzetre nem vágyom. Miért kell megélnem? Miért leszek ezektől több? Egyszerűen nem értem. Talán ha a rossz, a számomra rossz élményeket megélem, átélem, megtörténnek velem, utána jönnek a pihe-puha párnácskás hangulatú részek a filmemben, amiben én vagyok a főszereplő?

Visszanézve életem eddigi képkockáiban mindig voltak keserű hangulatok, de ilyenek, amik most történnek, ilyenek sosem. Vagyis nem ilyen intenzitásúak. Miért most kell ezeket átélnem? És ez talán még csak a kezdet? Lehet most értem meg a kínok átélésére, és ez csak bevezető a pokol bugyraiba? Miért van szükség rossz dolgokra, fájdalomra? Igen, tudjuk, hallottuk már....ha nem lennének rossz dolgok, akkor honnan tudnánk, hogy mi a jó. A fekete is a fehér mellett a legfeketébb, a fehér pedig a fekete mellett a legfehérebb. Ennyi lenne a magyarázat. Csak ennyi??? Nem elég. Nem tudom elfogadni. És mi van, ha engem a színek egyáltalán nem is érdekelnek. Ha véget akarok vetni a játéknak. Nincs választásom? Végig kell élnem, szenvednem a sorsomat??? Azt ami van? Nem hangzik jól... Félek!!!

http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=VIyq4wQD1rU

Hozzászólások



Kedves Homokszemcse!:))

Tudod, nekem szerencsém van, mert a felmenőim között annyi iszákos volt, van, hogy két választásom volt. Vagy alkesz leszek, vagy belátom, hogy nem megoldás az semmire. Utóbbit választottam, mert szükségem van az agyamra, ugyanis imádok gondolkodni, válaszokat és megoldásokat keresni.

Nem állítom, hogy sosem iszom, régebben szinte minden hétvégén buliztunk a szokott társasággal, és ittunk is persze, de szép lassan tudod, mit vettem észre? Előbb csak azt, hogy egyáltalán nem hat rám az alkohol. Mostanában meg már nem is esik jól. Tudod, az alkohol gyakorlatilag fellazítja az egót, az elmét, ezért van, hogy az ittas ember sokkal inkább önmaga. Felnyílnak az elme sorompói. De amióta próbálom ezeket készakarva felnyitni, már az ital sem a régi.

Miben vagyok ellenpont?
Hát, anyámék azt hiszik, az orvos maga az isten, szentírás minden szava. Én nem veszek be egyetlen szem gyógyszert sem, legfeljebb egy szem fájdalomcsillapítót ha már három napja fáj a fejem, és inkább a homeopátia, meg a GNM. Ők persze nevetnek rajtam.
Itt a városban mindenki úgymond fejlődni akar, városiasodni, én azt mondom, inkább vissza kéne állítani a téeszeket, összefogni, és élelmet termelni. Úgy a sok munkanélküli sem unatkozna, és enniük is lenne mit. Azt mondják, az visszafelé fejlődés. Hát, biztos így van, nem tudom.
Anyámék betegre dolgozták magukat, nem szegények, de éppenséggel nem is gazdagok, annyi munka árán dúskálniuk kéne. Én azt mondom, az ember nem igavonó baromnak született.
Mindenki a pénzt hajszolja, az anyák bevágják a gyerekeiket bölcsibe, oviba, mert dolgozni kell, én azt mondom, egy anyának egyetlen feladata van, ami a hivatása is, felnevelni szeretetben a gyerekeit. Azt mondják meg kell adni a gyereknek minden, s ahhoz sok pénz kell, én azt mondom, a szeretet, a törődés nem kerül pénzbe, de azt a mai gyerekek nemigen kapnak.

Ez csak néhány példa, ezerszám tudnám sorolni.
Eddig zavart, hogy annyira más vagyok, és talán összesúgnak a hátam mögött, de most, hogy megértettem a lényeget, már nem zavar. El kell engednem az elvárásaimat, elfogadni, hogy az emberek ilyenek, a világ ilyen, és máris megszűnök ellenpontnak lenni. S ha megszűnik az ellenpont, akkor az ellenpont ellenpontja sem lesz többé. Ugye érted??:)))

Kos vagyok.
Ha kicsit is értesz hozzá, pontosan tudod, milyen nekem hideg fejjel gondolkodni.:))))) Aszcendensem a szűz, és mára inkább jellemző rám ez utóbbi, de néha azért felüti fejét a bolond kos, és fel is öklel egyeseket.

A gyűlöleted abból fakad, hogy mások nem úgy viselkednek, nem úgy tesznek, ahogyan elvárnád. De amint belátjuk, hogy másoknak nem kötelessége ugyanúgy gondolkodni, ahogyan mi, a gyűlölet alábbhagy. Nincs jogom előírnisenkinek, hogy miről mit gondoljon, mikor mit tegyen.

És ami a lényeg!

Bárhogyan viselkedik is valaki, az biztos, hogy mindig az ellenpontja hívta őt életre. Vagyis egy másik valaki energiemezejében olyan energia van, ami ELVÁRJA, hogy amaz úgy viselkedjék, ahogyan.
Érthetőbben:
Mi magyarok igen kemény elvárásokkal rendelkezünk úgy általában az emberi nemmel, az ember viselkedésével kapcsolatban. Az elvárásaink pedig gyönyörűen megteremtik a maguk ellenkezőjét. Tudod, felénk mi a legnagyobb bűn? Ha valaki nem dolgozza halálra magát. Nnna, most aztán itt a temérdek munkanélküli, és a romák se véletlenül leptek ám el bennünket. Ők ellenpontjai annak a felfogásnak, amit a magyarság olyan konokul képvisel, és ez még nem lenne akkora baj, de szentül hiszi, hogy mindenkinek kötelessége úgy élni, ahogyan a magyarok jónak látják. Abszurd, nem?

A magyarság szociálisan igen érzékeny. Szerinte a kormánynak kötelessége ugyanilyennek lenni. Még szép, hogy az ellenkezője lesz igaz. Az a sok gyűlölet, utálkozás, ítélkezés aztán megbetegíti az embereket.

De van ám itt még valami.
A magyarok szentül hiszik azt is, hogy aki sokat dolgozik, az megérdemli a jólétet, jár neki, aki nem dolgozik, az meg ugye ne is egyék. És mi történik a világban? Hát épp az ellenkezője. Miért? Azért, mert ha valamit állítasz, akkor annak ellenkezőjét KIZÁROD, és amit kizársz, az fog a fizikai világban manifesztálódni. Ilyen egyszerű.

Miért csúf szörny az ego???
Nézz csak szét a világban. Nem csak az embereket, a világot is az emberi ego irányítja, a képzelt én, a kígyó én. Amit most látsz, az a világ kígyó énje. Persze az emberek generálják. Minden, amit az emberek kizárnak, elutasítanak, lehetetlennek, szörnyűnek gondolnak, hisznek, az mind megjelenik a világban. Vagyis az emberek nem rosszak, mert ők épp az ellenkezőjét szeretnék annak, ami visszaköszön a valóságban, épp csak arra nem jöttek még rá, hogy ezt akkor is ők maguk idézik elő, a konok tagadásukkal.

Amikor majd Sophia kimegy a hídra - híd = kapcsolat a látható fizikai, és a nem látható világ között -, azaz az emberek agyában megnyílik a láthatatlan világok felé vezető utat lezáró sorompó -, találkozik torz gyermekével - azaz a spirituális elme és az egos elme harmóniába kerül, és megtanul összedolgozni -, az emberiség az ELEM negatív oldaláról visszacsúszik a töltés nélküli középbe - azaz nem ítélkezik, nem vár el, hagyja a dolgokat olyannak lenni, amilyenek, és csak elfogad -, akkor fog történni végre valami változás, ami a fizikai világban is hagyja érvényesülni azt a mesevilágot, amiben titkon minden ember élni szeretne.

A fájdalom nem egyéb, mint megfagyott energia. Mozdulatlan, s mozdulatlansága okozza a fájdalomérzeted. De ha megnyitot Magad előtte, elméd és szíved kitárod, már nem lesz mozdulatlan, megindul Benned, és körülötted. Az energia áramlása pedig a testben igen kellemes érzeteket kelt, nagyon jó érzés. Vagyis a fájdalom tényleg csak addig fájdalom, míg el nem fogadod, áramolni nem hagyod, míg mozdulatlan, mert egódhoz, elmédhez kötődve őrizgeted.:))

Remélem, nem fáj nagyon a fejed:))

Szép napot Neked:)



"A lét határozza meg a

"A lét határozza meg a tudatot. Ha megiszod a lét, a tudat elszáll":)))))))

Iszom a "lét", csak már kicsit hányingerem van...
Én szeretem állandóan elengedni magam...legalábbis szeretném.

"de amit egyszer teszel, azt sosem felejtik el:))) Ez van! "
ezzel egyetértek. úgyhogy igyál többször... :-)

Kösz a viccet. Nekem is van, bár nem olyan frappáns, mint a Tiéd:
Két homokszem találkozik a sivatagban.
Megszólal az egyik: Hé Te!
Erre a másik: Miért pont én?

...

Azt írod, hogy arra vágytál, hogy elvegyülj. Én meg mindig arra vágytam, hogy különc legyek. Híres énekesnő, vagy egyszerűen csak híres akartam lenni. Hogy szeressenek, hogy én lehessek a központban.
Egyébként meg ha a központba kerülök akkor rettentően kényelmetlenül érzem magam... Tehát vágyom valamire, amit néha megkapok, és amikor megkapom egyáltalán nem tudom kezelni.

Milyen dolgokban érzed magad ellenpontnak? Fontos, élettel kapcsolatos kérdésekben, vagy hétköznapi dolgokban? És ez nagyon zavar, vagy pont, hogy jó érzés, hogy tök mást képviselhetsz, mint az átlag?

"Rádöbbentem, hogy minden ellenérzésem, kételyem ellenére épp ott vagyok, ahová való vagyok:))))"
Örülök a rádöbbenésednek!

Nem olvastam még Lőrinc L. László-t. Nincs is most kedvem hozzá. Talán majd egyszer.

Miért torz, csúf alak - az EGO?

Írtál dolgokról, hogy gyűlölsz vitatkozni, és mégis ilyesmikbe keveredsz.
Olyan furcsa, hogy én meg a napokban azzal találkoztam, hogy pl. valakit nagyon szerettem, jobban, mint a saját életemet, és aztán "elhagyott", vagy nekem nem megfelelően cselekedett és egyből gyűlöletet éreztem iránta. Aztán meg itt van a tévé. Sokszor gyűlölöm. Persze nézem, mert magával ragad, stb. De azt mondtam, hogy gyűlölöm. És az elmúlt napokban olyan egyedül voltam, hogy annyira örültem, hogy van tévé, hogy szinte imákba foglaltam a műsorokat, a távirányítót, a hülyébbnél hülyébb műsorokat, mert jó volt kicsit ezekbe merülni, stb.
Tehát teljesen a saját hangulatom szerint szerettem, vagy épp gyűlöltem valamit, vagy valakit abban a pillanatban.

Eléggé a hangulatok és a szélsőségek embere vagyok. Rák a horoszkópom, aki elég szeszélyes, és mindent az érzelmi szűrőjén értékel, "kóstol" meg, ismer meg a világból.
Néha örülök, hogy mély-érzésű vagyok, de hogy minden napomat az aktuális hangulatom határozza meg, és nem tudok úrrá lenni rajta ez kicsit idegesítő. Minden napom egy érzelmi hullámvasút. Pedig utálom a hullámvasutat.

Neked mi a csillagjegyed?

Írtál a fájdalomról is.
A Te megközelítésed is azt mondja, hogy meg kell szeretni, el kell fogadni, vissza kell hozni az egységbe. Rohadt félelmetes, és nagyon bátor emberek kellenek ehhez, hogy bevállalják, hogy társukká fogadják a fájdalmat, mert ha jól értelmezem amit Te írsz, és amit én is néha érzek, hogy ez lenne a teendő. Elfogadni, együtt járni az utunkat, az életünkbe fogadni a fájdalmat, és megszeretni, vagy át-transzponálni, újra vissza kell vezetni az egységbe. Kemény dolog -ha belegondolsz- a fájdalomra igent mondani. Nem is tudom ép elmével hogy lehet. Sehogy. Tudom. Nem az elméddel kell igent mondani rá. Ugye? Vagyishogy azzal is, de előbb talán a szívedben születik meg erről a döntés.

Neked is vannak harcaid magaddal és magaddal! Úgyhogy hajrá Neked és Neked! :-)



Kedves Homokszemcse!:)))

Köszönöm szépen a dalokat:)) Az első kettőt szeretem, a másik kettő nagyon tetszett:))

Legelőször egy mondás jutott eszembe, ahogy olvastalak.

"A lét határozza meg a tudatot. Ha megiszod a lét, a tudat elszáll":)))))))
Jó néha elngedni magát az embernek. Én az ilyesmit is nyíltan teszem, ahogyan minden mást, úgyhogy ha nem iszom egy évig egy kortyot sem, akkor is van, hogy apám a képembe vágja, már megint borozol, mert amit sokszor nem teszel, azt sosem veszik észre, de amit egyszer teszel, azt sosem felejtik el:))) Ez van!

Váljék egészségedre!

A másik, ami eszembe jutott, egy vicc.

Két homokszem száll a sivatag felett. Azt mondja az egyik:
- Te! Leszállunk?
Mire a másik:
- Hülye vagy? Ekkora tömegben???

Bennem olyan erős vágy volt mindig is, hogy elvegyüljek, és olyan legyek, mint mások, hogy talán épp ettől lettem különc. Ma már nem törekszem egyikre sem, de különc maradtam. Nem azért, mert nem kedvelem az embereket, hanem mert egyszerűen nem értjük meg egymást ők és én. Rájöttem, hogy teljesen ellentétesen működök, mint az átlag.
Sokszor tettem fel magamnak a kérdést - még régente -, hogy mi a fenét keresek én ezen a bolygón, és ebben a városban meg, ahol élek, végképp mit, hiszen mindenki épp ellenkezőjét képviseli annak, amit én. Aztán rájöttem a dolog nyitjára. Ellenpont vagyok, de legalábbis voltam. Remélem, már nem annyira. Ez is az elme szintje, az a jelenség, amikor mindent, amit mások helyesnek, célravezetőnek és hasznosnak tartanak, tagadunk. Na, hát ez voltam én, és vagyok is még talán:)))

Ezzel az a gond, hogy gyakorlatilag az ellenpont hívja életre azt, aminek ő az ellenpontja. Ha azt mondom, nem szabadna gyerekeknek éhezni, akkor életre hívok egy rakás szegény gyereket. Ha azt mondom, nem szabadna erőszakosnak, és intoleránsnak lennünk, akkor életre hívok egy rakás őrjöngő vadembert - és így tovább, és így tovább. Talán máris érted, miért olyan szegény és szerencsétlen a magyarság, mint amilyen. Mi magyarok, de legalábbis jó nagy részünk, a nyugati világ ellenpontja vagyunk, és csodálkozunk, hoyg nem jövünk ki velük:))))
Tehát mindazt, amit mások képviselnek, én tagadtam, tagadom, de ettől nem vagyok jobb, különb, más, ugyanaz vagyok, csak a bot másik végén. Erre döbbentem éppen ma rá:)))) Úgyhogy megtaláltam végre a helyem a világban, és ez elég nagy szó, tekintettel arra, hogy egész életemben úgy járkáltam itt a Föld nevű bolygón mint egy amnéziás a Holdon. Rádöbbentem, hogy minden ellenérzésem, kételyem ellenére épp ott vagyok, ahová való vagyok:))))

Sophia!
Ha végiggondolod, Sophia a TUDATOSSÁG, ami előbb létezett minden másnál. Az emberi elme eleinte nem beszélt, nem gondolkodott szavakban, csak tudatos volt, az a fajta tudatosság, amiről Tolle beszél. Éber, mindenre tudatos, mindenre figyelő, de nem elválasztó. A neandervölgyi ember, akiről nekünk jó sok hülyeséget hordtak össze, agya másfélszer akkora volt, mint a miénk, és nem tudott beszélni, nem voltak hangképző szervei. Ha szereted Lőrinc L. László könyveit, talán olvastad az erről szóló trilógiáját. Szerintem sok igazság lehet benne, Lórinc vagy ráhibázott, vagy tud valamit:))

Szóval ebből a megfigyelő, tudatos, de nem szétválasztó elméből vált ki a torz, csúf alak - az EGO. Visszaváltozni akkor fog, ha anyja elfogadja, és szereti - amikor képesek leszünk a szavak, gondolatok nélküli tudatosság állapotában hosszan elidőzni, és egonkat visszailleszteni a maga eredeti helyére.

A fájdalom.
Igen, ő valóban egy tőled független lény, aki Belőled él. A fájdalom az elmédhez kapcsolódó energia, ami elhiteti Veled, hogy ő Te vagy - így lesz belőle képzelt én, kígyó én, azaz ego. Egyfajta megszálló. De amint tudatos leszel rá - és már az vagy -, képes vagy megálljt parancsolni neki, és attól fogva nem ő irányít. Ez az első, a legfontosabb lépés, a többi már jön magától. A kígyó én a legtalálóbb megnevezés rá, mert elvarázsol, hipnotizál, megbűvöl, és egyvégtében sugdos Neked. Amit előzőleg írtam, hogy ő az, aki elkülönült, aki magányosnak és nem szeretettnek érzi magát, nos ő az is, akinek halálvágya van. Tehát igenis meg akar szűnni, vissza akar térni az egységbe, csak egyelőre ehhez nincsenek meg a feltételek. Hiába akar, nem tud, míg az ember, akihez kapcsolódik meg nem nyitja elméjének lezárt felét.

Persze, én teremtem, hogy belém kössenek, mert gyűlölök veszekedni, vitatkozni. Ha szó nélkül hagyom, a kis kígyó énem azonnal megdicsér, "Hogy te mekkora ökör vagy, drága barátom"!, gyávának, erélytelennek, és szolgalelkűnek nevez, ha vitába szállok, akkor meg azt vágja a fejemhez, hogy agresszív állat vagyok, aki megbántott egy ártatlan embert, és lelkifurdalást kelt. De azért jól elvagyunk én és ÉN:))))))))

Írj csak bátran, amiről kedved tartja, s ha időm engedi, szívesen válaszolok is:))

Szép estét:)



Hello Keisla! Yuhúúúú! De

Hello Keisla! Yuhúúúú!

De jó, hogy írtál. Kicsit részeg vagyok. Ilyenkor minden szebb egy kicsit.
Szeretek nagyon részegnek lenni. Imádom ezt az érzést.

Ma olyan egyedül voltam amúgy, hogy megsimogattam a saját kis arcomat, megölelgettem magam, megpusziltam a saját kis vállamat, és azt mondtam magamnak, hogy nagyon szeretlek.
Klinikai eset vagyok, lehet.

http://www.youtube.com/watch?v=Vbg7YoXiKn0&feature=mr_meh&list=PLABA6EBD...
Ezt a dalt küldöm Neked.

Jajj meg ezt is:
http://www.youtube.com/watch?v=tIdIqbv7SPo&list=PLABA6EBDD67D654DC&index...

Megnézegettem néhány írásod, beszólásod. Hát igen...

"Tudod, van bennem egy energiamező, ami azt vonzza, hogy ha megszólalok, szinte azonnal belém köt valaki valami indokkal. Tudom, nem ez a helyes megoldás, de már nemigen szeretek megszólalni, sokszor még akkor sem, ha kérdeznek. Akar a fene tudálékoskodó okostojás képében feltűnni, csak segíteni szeretnék, mert azt vallom, hogy ha valamit meg lehet tanulni más kárán, az okos megteszi. Úgyhogy ami fontos felismerés, azt szeretem közkinccsé tenni, hátha lesz csak egy is, akinek épp erre van szüksége, s a segítségem által nem egyet, hanem kettőt, hármat is léphet előre. Ki tudja, talán onnan nyúl majd vissza értem:)))"

Szerintem Te teremted, vagy a felsőbb éned, hogy az legyen körülötted, ami van, hogy tudd megélni ezeket a dolgokat.
És én is tudom sok dologról, hogy nem helyesek. És amire azt gondolom, hogy nem helyes, azzal ugyebár mit akarok tenni. Hát azt, hogy ne legyen. Nehogymár részem legyen valami olyan, ami nem helyes. Az nem is lehetek én, Jesszusom dehogyis, az csak egy rossz érzelem, nem is én vagyok, ódzkodok tőle.
De nem????? Ezt tesszük olyan dolgokkal, amit nem szeretünk. Kihányjuk. Már bocsi, hogy ilyen naturálisan közelítem meg. El akarjuk távolítani. Homokba dugjuk a fejünket. Néhány ember esetében meg is öljük. Durva. De meg is öljük azt aki valami olyasmit képvisel ami nekünk rossz, ami nekünk kellemetlen. Tudom, szélsőségekről beszélek. Nehéz is. Sosem próbáltam azonosulni azzal a sokmindennel ami én vagyok. Ez lehetetlen, ez nem igaz, hogy én vagyok. Hiszen én csak jót akarok, csak szépet, csak boldogságot. És akkor jön egy csomó minden amivel szembetalálkozok, idegesítő dolgok. Néha a családom, a szerelmem, egy másik ember, akitől a falra tudnék mászni. És persze én sosem szállok vitába, hiszen én jó vagyok, én a jóra törekszem. Én meg sem engedhetem magamnak, hogy bárkit elítéljek. Ha meg mégis, akkor meg azt gondolom, hogy úristen, hogy lehetek ilyen szemét, ilyen gyarló, ilyen önző. És erről írhatnék órákat, és basszus jól is esik. Jól esik gyűlölködni. pedig az eddigi életem nem erről szólt. Azaz bárkit megkérdezel a környezetemben azt fogják mondani, hogy hát igen, ez a lány, ez olyan kedves, mindig a legjobbat akarta, mindig kedves volt, mindig meghallgatott, megértett, sőt, néha még jó tanácsokkal is ellátott, stb. Pedig, ha tudnák...
Mennyi irigység, mennyi gyűlölet lakozik bennem. És nem azért segítettem, nem azért viselkedtem jól, mert az őszintén jött, hanem mert az erkölcseim, vagy a nevelésemből kifolyólag az a kis illúzió emberke ezt tanulta, és ezt kellett tennie. De mennyiszer ellenkezett az igazi belső énemmel az a sok dolog amit tettem. De ezeket nehéz őszintén bevallani, hiszen azt tanultam, hogy nekem mindig jónak kell lennem, én mindig jól fogadjam bármi is történjen velem. Még azt is ami rossz.

És én megint csak magamról, csak az érzéseimről beszélek, pedig a Te válaszodra akartam reagálni. Az önző kis homokszemcse... Próbál elszakadni attól a nagy sivatagtól, amiben él, de akármennyire próbálja nem fog sikerülni, mert nem erre lett teremtve. Neki egy kis homokszemcsének kell lennie a sivatag nagy porában. Ami igazából csodálatos és felemelő, és pontosan tudja, hogy része ennek a nagy egésznek, hiszen ha lenne lehetősége kiválni az azt jelentené, hogy egy másik, és a többi homokszemcse is képes lenne kiválni ha akarna, de akkor mi lenne... Akkor nem lenne sivatag. Mert a sivatagot homokszemcsék alkotják. Ha mindegyik ki akarna válni, akkor nem lenne többé sivatag...
És a sivatag önagában gyönyörű. És attól gyönyörű, hogy ennyi kis homokszemcse alkotja, ettől lesz sivatag, ettől lesz az ami. És ha egy kis homokszemcse is ki akarna válni, az azt jelentené, hogy bármelyik kiválhatna, és ha minden kis homokszemcse rájön arra, hogy ki akar válni, akkor már nem lesz sivatag.
És a homokszemcsének rá kell valahogy jönnie, hogy nem az a megoldás, hogy ő kiváljon, mert ha megteszi, akkor a többiek is ki akarnak majd válni és akkor nem lesz többé sivatag. Ami eddig őket meghatározta az elmúlna.
Ez nem történhet meg. Itt kell maradnia. És valóban homokszemcsévé kell alakulnia, azaz el kell fogadnia saját magát, mint az egésznek egy kicsiny részét. Ami azt jelenti, hogy a sivatag részévé kell válnia. És ha szél másfelé viszi, vagy a fagyok sziklává keményítik ok társával együtt, lehet, hogy mássá válik, -a többiekkel együtt-, de igazából, teljesen igazából ő csak egy homokszemcse. De egyedül, teljesen egyedül homokszemcse mivoltából fakadóan képtelen sivatagot alkotni. És elgondolkodik. Miért is akartam kiválni? Hogy új, másik sivatagot alkossak? Vajon miért? Jobbnak gondolom magam, jobb sivatagot tudok teremteni. Ezt gondolja. Talán arra is képes, hogy ezt megcsinálja, de sosem egyedül. Maximum a többi homokszemcsét is elhívja, hogy alkossanak sivatagot újra, de az is ugyanaz lenne, hiszen az alkotó szemcsék ugyanazok lennének.
És egyedül, egyetlen homokszemcse nem tud sivatagot alkotni, egyszerűen lehetetlen.

El kell fogadnia saját kis létét. Pedig több akart lenni mint az a sivatag, de képtelen rá. És rájön, hogy azzal lesz több, hogy homokszemcse marad. Így mindig a sivatag részese lesz, meghatározó része. És egyáltalán nem kell mássá válnia, mert mindig is az volt, és az lesz, ami lenni akar.

Fú de részeg vagyok... Bocsi. :-)

Ez egy újabb dal, nagyon szép:
http://www.youtube.com/watch?v=TwFkR9xWI1o

Nem is ilyenekről írtál nekem, amik nekem eszembe jutottak. De mégis bármit írsz gondolatébresztő. Köszönöm!

Imádom én is a magyar nyelvünket. Valahol azt olvastam, hogy a magyar nyelv a teremtést nyelve. Amikor elemezni próbálom a szavainkat, vagy nálam okosabb emberek írásait olvasom ezekről, akkor mindig kapok ez ügyben visszacsatolást. Most például tőled is. (elme, elem, félelem, stb.)

"Ó, és Sophiára visszatérve. Ugyanezen gnosztikus iratok szerint, akkor áll helyre a rend a világban, amikor Sophia megint kimerészkedik arra a hídra, találkozik torz, rémisztő gyermekével, átöleli, és elkezdi szeretni. A torz, rémisztő fiú akkor átváltozik, s a legszebb, legtündéribb angyal lesz belőle:)))"

Ez tetszett. De rohadt félelmetes. Hogy lenne valakiben ennyi erő, hogy amit utál, gyűlöl, undorodik tőle, azt magához öleli feltétlen szeretettel. És valahol nagyon abszurd is, hiszen a méhében hordta azt amitől most menekül, tehát valaha része volt ez a torz, rémisztő gyermek, csak ő még nem látta így.

Viszont mielőtt ezeket a sorokat megírtad nekem, pont arra gondoltam a fájdalommal kapcsolatosan, hogy elkezdtem úgy tekinteni a fájdalomra, mint egy lényre, aki egyedül van, aki csak azért van ott mindig, mindenhol, mert elszakadt valamitől és egyedül érzi magát, és azért kell, hogy rákapcsolódjon mindenre, mert különben nem létezne, és ez hajtja. Képtelen megszűnni. Mint ahogyan mindannyian képtelenek vagyunk megszűnni. Még ha vágyunk is rá. Maximum megöljük magunkat, de talán azt is azért tesszük néhányan, ill. teszi meg néhány ember, mert azt hiszi megmenekül valamitől, amit nem tud elfogadni, vagy ezzel túl van valamin. Megmenekült.

Írtam is erről valami bugyuta versikét, meg fogalmazást.
És azért is írok blogot, hogy találhassak valakit, akinek írhatok. Mint most Téged. Függök az emberektől az az igazság. Pedig nem akarok. Néha arra vágyok, hogy mindentől el tudjak szakadni. Abszurd dolog.

Köszönöm, hogy olvastál, hogy írtál, hogy vagy!!!

Gondolatébresztő minden mondatot, és mindenkié. Még azoké is, akiket nem tudok elfogadni.

Még egy zene:
http://www.youtube.com/watch?v=kn6-c223DUU



Kedves Homokszemcse!:))

Szerintem teljesen ugyanarról beszélünk. :))

Tudod, én például szeretek gondolkodni, bár olykor besokallok sajátmagamtól. Kielégíthetetlen kíváncsiság hajt, szeretném megérteni, mi miért működik úgy, ahogyan működik.

Szerintem például az a bizonyos alma-eset rettentően félre van magyarázva. Semmi más nem történt akkor ott, Ádámmal meg Évával, mindössze annyi, hogy ettek a JÓ ÉS ROSSZ tudásának fájáról, azaz elkezdték megkülönböztetni a dolgokat, ez jó, ez nem jó, ez jó, ez rossz, és elkezdték kerülni azt, amit rossznak minősítettek, ezzel egyidőben hajszolni a jót. Ez persze általában az emberiségre értve igaz.

Gnosztikus iratok szerint ugyanez a történet úgy hangzik, hogy az első asszony, Sophia, aki energialény volt csupán, mint az angyalok, még a fizikai világ megteremtése előtt, amikor a leendő fizikai világ alapanyaga nagy katyvaszként zubogott forrott valahol, Sophia kiment egy hídra, lenézett a katyvaszra, és csak nézte. A katyvasz azonban egyszerre még erősebben kezdett zubogni, emelkedett, s láthatóan az volt a célja, hogy az asszonyra vesse magát. A lényeg a lényeg, megerőszakolta, és Sophia fiút szült, akit azonban oly rettentőnek és csúnyának látott, hogy elutasította. Amikor meglátta, felsikoltott, és elszaladt, noha a fia kitárt karokkal indult felé, minden vágya volt, hogy édesanyja megölelje, és szeresse.

Szerintem ez a két történtet tökéletesen elmondja, mi a baj a világban.

Amit csúnyának, rossznak ítélünk meg - mert az elménk annak cimkézi -, azt igyekszünk elkerülni, kierekeszteni az életünkből. Elutasítjuk, elhatárolódunk tőle, s ezek az elutasított dolgok egyetlen energiahalmazt képeznek, ami azonban mintegy kiszakadt a világot teremtő, eredeti energiákból, nem vesz részt az élet körforgásában, Tolle úgy írja, megfagyott energia. Ilyen elutasított dolog a fájdalom, s általában a negatív érzelmek, ezekről egyszerűen tudomást sem veszünk, el akarjuk kerülni bármi áron.

A fájdalomtest nem más, mint az ősöktől örökölt negatív energiamező, ami arra vár, hogy valaki visszajuttassa végre az élet körforgásába. Visszajutni úgy tud, ahogyan kint rekedt, az emberi elmén keresztül. Gyakorlatilag ez lenne manapság minden ember dolga. Visszajuttatni a körforgásba a hozzá kapcsolódó negatív energiákat, Tolle szavaival élve, transzmuttálni.

Miért?

Nos, azért, mert az energia, az energia. Mi emberek téptük az eredetileg egységes teremtő energiát kétfelé, jó és rossz félre. Így azonban, elkülönülve, egymástól elválasztva a működése hibás. Magyarán, a mindenben ott lévő LÉT csakis akkor képes maradéktalanul irányítani a dolgokat, ha hozzáfér az összes, rendelkezésre álló energiához. Most nem fér hozzá, a negatív energiákat nem ő kezeli, hanem az emberi elme, s az nem engedi át önmagán, hiszen ahányszor csak negatív energiát érzékel - fájdalom, gyűlölet, harag, satöbbi. -, azonosítja azt önmagával, azt mondja, ez vagyok én, s nekem most rossz - vagyis folytatja a cimkézést, tovább erősíti az adott energia elkülönültségét.

Ahhoz jó nagy marhának kell lenni, hogy valaki örülni tudjon a fájdalomnak, akár lelki, akár fizikai fájdalomról lett-légyen is szó, ám arra - még ha nagy erőfeszítések árán is -, képesek vagyunk, hogy elfogadjuk a fájdalom létét, ottlétét, anélkül, hogy bármit is gondolnánk róla. Ennyi a titok, nem szabad minősíteni, cimkézni, és főleg nem szabad azonosulni vele, mert ha így teszel, továbbra is elkülöníted, noha ő visszajutni vágyik. Én arra szoktam gondolni közben, hogy ez egy örökség eleimtől, ezt hagyták rám, jé, nézzük csak mi ez, milyen érdekes! Különben jó játék, mert gyakorlatilag kiismerheted valaha élt őseid lelkivilágát.

Egyszóval nem igaz, hogy az elme ellenség, viszont igaz, hogy PILLANATNYILAG ellened dolgozik, míg kezedbe nem veszed az irányítást. Az irányítást úgy tudod kezedbe venni, ha nem engeded az elmédet azonosulni a fájdalommal, és semmivel, ami a fizikai világban történik. Nem igaz, hogy az ego rossz dolog, mert semmi sem rossz, semmi sem eredendően gonosz, viszont igaz, hogy pillanatnyilag olyan energiákból áll, melyek kiszakadtak az egységből. Az olyan gondolatok, mint "egyedül vagyok, senki sem szeret, utálnak, magamra hagytak, rossz vagyok" mind mind az ő gondolatai, ugyanis ebben rejlik az elme nagysága, és lényege. Az elme képes valamire, erre lette teremtve.

Olvasni az energiákat.
Felismerni, megnevezni az egyes energiaminőségeket.
Az egot képező energiamező, akit én-ként definiálsz, az elméhez kapcsolódik, az elme pedig gondolatokká formálja, átkódolja. Nem tudom, mennyire sikerült érthetően fogalmaznom.

Igen ám, de az elme kétpólusú.

A magyar nyelv egy csoda, ezt most nem részletezném, de érdemes rá támaszkodni.
ELME = ELEM.

Vagyis az elme gyakorlatilag ugyanazokkal a jellemzőkkel rendelkezik, mint az elem. Kétféle töltés, pozitív, negatív. Manapság az emberek legjellemzőbb érzelme a FÉLELEM, vagyis FÉL-ELME. Igen, világos, hiszen az egos elme működteti az embereket, és a világot. A gond tehát az, hogy hagytuk eluralkodni az egos elmét, a maga negatív töltésével, és megfeledkeztünk a pozitív töltésű félről. Ez a pozitív töltésű fél az elménknek az a része, ami ugyanúgy képes érzékelni magát a LÉT-et, a Mindenséget, annak energiáját, ahogyan a másik az egót, azaz a megfagyott energiákat. Azonban ez a pozitív fél nem gondolkodik szavakban - és itt válaszolnék arra, amit az olvasásról írtál -, CSAK KÉPEKBEN. Tud ő is írni, olvasni, nem hülye, de az íráshoz és olvasáshoz képeket használ, mint a Régi Egyiptomban. Hieroglifák, tudod:))

Emlékszel a régi királyok érdekes szokására, amikor is önmagukról királyi többesben beszéltek? Szerinted miért alakult ki ez a szokás? Mert én arra gondoltam, hogy a legrégibb királyok mind megvilágosodott elmék voltak, és pontosan tudták, hogy az egész elme két fél, a két fél meg gyakorlatilag két személyiség, egy földi, egós, és egy örökkévaló. A lényeg a harmónia, egyik se nyomja el a másikat, mindkettő egyfomán dolgozzon.

Az elme, s az általa érzékelt egos én, valóban elhatárolódott, elvált a LÉT világától, valóban magányos, és valóban nem szereti senki, de még önmagát is utálja, hisz ő eleve képtelen a szeretetre, a szeretet nincs benne jelen, mert ha jelen lenne, ő rég megszűnt volna létezni. Amit érezni tud "szeretet" címszó alatt, az koránt sem szeretet, egyszerű ragaszkodás csupán mindazon dolokhoz, melyekben ez a negatív energiahalmaz a saját energiamezőihez illő energiákat érzékel, vagyis belőlük táplálkozni tud. Az egos elme ezenképp gyakorlatilag imitálja azt a jelnséget, ami az emberi elme eredetileg volt - a két pólust. Csakhogy EZ a két pólus nem AZ a két pólus, nem földi és univerzális, azaz örökké való energiák összerendezett tánca, hanem a gondolkodó, minősítő elme által jónak és rossznak titulált érzelmek összessége.

Lényeg a lényeg, nem kell elutasítani semmit, semmi bennünk nem jó, vagy rossz, s aki mást mond, hazudik. Csak meg kell tanulni kezelni azt a csodálatos műszert, ami a testünk, ami az agyunk, az elménk, és helyreállítani az egyensúlyt, a két töltést harmonizálni. Ezt az egyes embernek kell megtennie, mert mindenki rendelkezik egyfajta negatív energiateherrel, amit egyedül ő tud átalakítani. De amíg a spiritualitás abban merül ki, hogy aki csak kapcsolatba kerül vele, annak minden vágya általa meggazdagodni, sikereket elérni, többé nem szenvedni, addig a dolog nem fog működni, ugyanis a feladat éppen az lenne, hogy ne minősítsünk. Ugyanolyan megadással éljük meg az elme által kellemetlennek cimkézett élethelyzeteket, ugyanolyan természetesnek tekintsük őket, mint a kellemeseket, sőt, igazából a lényeg, hogy MÉGCSAK NE IS MINŐSÍTSÜK ŐKET. Ha minősítesz, azzal tovább rontasz a helyzeten, erősíted a kirekesztést.

Nnna, ennyit sem beszéltem régóta.
Tudod, van bennem egy energiamező, ami azt vonzza, hogy ha megszólalok, szinte azonnal belém köt valaki valami indokkal. Tudom, nem ez a helyes megoldás, de már nemigen szeretek megszólalni, sokszor még akkor sem, ha kérdeznek. Akar a fene tudálékoskodó okostojás képében feltűnni, csak segíteni szeretnék, mert azt vallom, hogy ha valamit meg lehet tanulni más kárán, az okos megteszi. Úgyhogy ami fontos felismerés, azt szeretem közkinccsé tenni, hátha lesz csak egy is, akinek épp erre van szüksége, s a segítségem által nem egyet, hanem kettőt, hármat is léphet előre. Ki tudja, talán onnan nyúl majd vissza értem:)))

Most egy ideig hallgatok, de remélem, hasznát veszed majd fentieknek, nyilván nem véletlenül kellett lepötyögnöm ide:))))

Ó, és Sophiára visszatérve. Ugyanezen gnosztikus iratok szerint, akkor áll helyre a rend a világban, amikor Sophia megint kimerészkedik arra a hídra, találkozik torz, rémisztő gyermekével, átöleli, és elkezdi szeretni. A torz, rémisztő fiú akkor átváltozik, s a legszebb, legtündéribb angyal lesz belőle:)))

Szép napot!:)



Keisla Megint! :-) Köszönöm a

Keisla Megint! :-)

Köszönöm a soraidat. Természetesen csodás dolgokról beszél, de számomra mindig ugyanúgy mondja a dolgokat. Megértem, de ugye pont arra biztat, hogy ne megérteni akarjuk a világot, magunkat, egymást, stb.-t. Hanem inkább megérezni. Ugye ilyesmit sugall?

Értem amiket írsz, de még nem tudom hogy hogyan tegyem, és azt is értem, hogy ha értelemmel akarom megtenni, megérteni a dolgokat, úgy nem biztos, hogy sikerülni fog hiszen az az egó. :-) Kicsit ördögi kör. Meg akarom érteni amit nem is érteni kell...
Hát fel van adva a lecke!

Amivel ellenkezem - vagyis az egóm - ellenkezik az az, hogy sokan úgy írnak az egóról, mintha ellenség lenne, akit le kell győzni, akit ki kell irtani, vagy nem tudomást venni róla. Nagyon nehéz így megközelíteni a dolgot, mert minden más ami szintén a részünk szeretni, elfogadni kell. Hiszen mindennek biztosan van célja. És az egóm is az én részem, persze tudom nem jó, ha teljesen azonosulok vele, hiszen nem teljes egészében én vagyok az egóm, hanem az is csak egy részem, amire itt a világban a boldogulásomhoz szükséges.
Vagy legalábbis valamire teremtve van, legfeljebb nem jól használom még, vagy hibásan. (Legalábbis azt hiszem.)

Mint minden szervemnek a testemben, megvan a maga szerepe, pl. a vesék a kiválasztásért felelősek, a szem a látásban segít, a bőrünkkel hőt és egyéb dolgokat érzékelünk, stb. És mindent elfogadnunk, szeretnünk kell magunkban, vagy legalábbis hagyni, hogy működjenek a maguk módján, akképp amire teremtve lettek.

És akkor mi van az egóval? Azt ne szeressük? Ha úgy tekintek rá, hogy egy rossz dolog, ami bennem van, akkor az negatív érzelmeket kelt bennem. Le akarok tagadni valamit, ami bennem van, nem akarom elfogadni, tudomást sem akarok venni róla? Így kéne hozzáállnom?
Nekem jelen pillanatban nem szimpatikus ez az érzés. Mi van ha ezzel még rosszabbat teszek magamnak és az egómnak? Lehet, hogy hülyeség, de most úgy gondolom, hogy úgy akarok boldogságban, örömben élni, vagy saját tudatosságomra ébredni (felébredni az illúzióból), hogy az egóm is itt maradjon velem, hiszen a részem. Biztosan nem véletlenül van teremtve. Ha az "egység érzése" a titka a felébredésnek, megvilágosodásnak, akkor miért ne gondolhatnám, érezhetném azt, hogy ennek az egóm is része? Valamiért, valamilyen okból kifolyólag van egónk. Vagy pont azért van, mert ezt kéne átlépnünk, túl lennünk rajta? Inkább ez lenne a titok?
De akkor sem megtagadni kell, hiszen amit megtagadunk, annak pont energiát adunk azzal, hogy megtagadjuk, azzal pont energiát adunk a van-ságához, a létezéséhez. Hiszen azzal is hozhatunk létre dolgokat, hogy azt mondjuk rá, hogy nincs. Ami nem létezik, azt megtagadni sem tudjuk.
Ugye minél jobban tagadsz meg valamit, ellenkezel ellene, az annál inkább próbál a felszínre törni, életben maradni.

Bár azt hiszem itt egy kicsit megkevertem a dolgokat, hiszen te sem azt mondtad, hogy tagadjuk le az egó létezését. Na mindegy, jó hosszú elmélkedést generáltam itten. :-)

Még tovább bonyolítva a szálakat, azt írtad, hogy az elménkkel olvasunk. Tehát ahhoz, hogy megértsünk és megérezzünk dolgokat mégiscsak szükség van rá. Legalább azt meg kell értenem, hogy az a feladatom, hogy az egómat nem kell megértenem, talán az vezet el a boldogsághoz.

Fontos amit írtál: elégedettnek lenni.
Ezt is elég ritkán élem meg. Nehéz mert úgy érzem ritkán vagyok elégedett. Inkább azt szoktam érezni ha bármi van is, az nekem akkor éppen nem jó. Tehát sosem elég jó semmi. Mindig mindenben meg tudom találni a rosszat, a kellemetlent. Persze tudom, próbáljak ne arra figyelni, hiszen mellette mindig ott van a jó. Arra kell koncentrálni. Csak ez a rosszat-érzékelő berendezésem elég aktív...mintha állandóan kutatna mindenben, hogy mi nincs a helyén, és folyamatosan figyelmeztet is rá... Fene egy szerkezet... Valahogy ki kéne kapcsolni.



Kedves Homokszemcse!

Nagyon örülök, ha jobban érzed Magad:)))

Tolle könyvével kapcsolatban csak annyit, hogy én is négy éve olvastam először, és akkor szentül hittem, hogy most aztán rettentő okos lettem, és kezemben a kulcs. Valahogy mégsem akart sikerülni semmi. A külső körülményeim stagnáltak - mostanra hálát adok, amiért nem lettek rosszabbak, valami csoda révén -, belül meg a feje tetejére állt minden. Aztán pár hete újraolvastam - illetve hallgattam - a könyvet, és rájöttem, mit rontottam el. De azt nagyon!:))))

Az igazság az, hogy olvasni is az elménkkel olvasunk, ő pedig, szegényke, bár az ellenkezőjét hiszi magáról, rettentő korlátozott. A befogadó készsége csekély, ezért kiiragad dolgokat, és mást szinte meg sem hall, pedig a lényeg sokszor épp abban a másban lenne.

Számomra a lényeg, amit nem hallottam meg négy éve, az az volt, hogy aki szenved, az nem Te vagy, a fájdalom, amit érzel, nem a Tiéd. És ha úgy kezeled, mintha sajátod lenne, csak felerősíted, hogy valósággal felzabál. Erre nagyon érdemes odafigyelni, és hagyni a fájdalmat létezni, de úgy, hogy közben egy részed mindvégig tudja, hogy az nem azonos Veled. Amint elfogadod, hogy az ott van, nem akarod minden áron kiirtani, már nem is lesz olyan erős.))

Az elmével egyébként is vigyázni kell, mert egyelőre nem Téged szolgál, hanem jobbára sajátmagát, ő pedig hajlamos a fájdalommal eggyé lenni. Gyakorlatilag minden alkalommal, amikor kimondod, ÉN, akkor ő beszél, és a hpzzá kapcsolódó fájdalomtest.

Elhiteti Veled, hogy valami nincs Benned rendben, nem érezhetnéd ezt sem, meg azt sem, szeretetet és békét kell érezned, aztán küldi a fájdalmat, haragot, és mindezek után azt sugallja, hogy elrontottál valamit, rosszat tettél, helytelenül viselkedtél. Egyszóval míg gondolatban akarod megoldani a dolgokat, addig ő manipulál, és mindig úgy, hogy önmagának kedvezzen. Szerintem a legokosabb tényleg az, ha nem elemezgeted Önmagad, nem tiltasz meg Magadnak semmit, nem is törődsz azzal, hogyan viselkedsz, mit érzel, egyszerűen elfogadod, hogy olyan vagy, amilyen vagy, de azért vagy olyan, mert temérdek megfagyott energiát hordozol Magadban, Magad körül, amit örököltél, vagy csak Rád ragadt valahol - ezzel a rossz érzést, hogy elrontottál valamit, rossz voltál, helytelenül viselkedtél, máris kiküszöbölted, és több alkalmad nyílik boldognak, elégedettnek lenni. Márpedig ez a lényeg. Minél többet vagy elégedett, annál nagyobb léptekkel haladsz előre:)))

További minden jót Neked:))



krisztian01 ! De jóóó!

krisztian01 ! De jóóó! Köszönöm!
Neked is írom, hogy jobban vagyok. Nem értek még mindent, de járok most egy tanfolyamra. Ott volt feladat, hogy írjam le néhány számomra fontos emberrel a kapcsolatomat. Hogy az mit jelent, mit szimbolizál nekem. Tehát csakis az én szemszögemből. Tegnap elkezdtem leírni ezt, ill. átgondolni. Sok minden kitisztult. Sokszor vannak percek, napok, hetek az életemben, amikor olyan tisztán látom, hogy mi miért történik, aztán van, hogy teljesen elborulok, magamba fordulok.
Még ezt a könyvet is ajánlotta egy kedves barátnőm, ide is írom, hátha másnak is segíthet, rá nagy hatással volt:
A harag tánca (könyv) http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=a-harag-tanca&ID=52300

Köszönöm a javaslatot, meg is találtam:
http://www.polc.hu/konyv/a_boldogsagcsapda/700952/
Hamarosan beszerzem, addig spirizek tovább! Csodás ez a mai nap! Pár órával ezelőtt még semmi hitem sem volt, most pedig örömhullámaim vannak. Köszönöm mindenkinek!!! Magamnak is!!!



Keisla! Köszönöm! Tündér

Keisla! Köszönöm! Tündér vagy. Ismerem a könyvet, az elmúlt hónapban olvastam el. Ill. egy háromnapos Echart Tolle kurzust is letöltöttem, azokat is végignéztem. Továbbá ezt hallgatom: http://www.youtube.com/watch?v=fKHwO4F2EMw
Nem tudok még úgy élni, ahogyan Tolle bácsink. Értem a mondanivalóját, de még nem érzem. De türelem, rósát terem. Ma teljesen más vagyok, másképp érzek, mint az elmúlt napokban. Talán sikerült valóban megélnem a fájdalmaimat. Ha nem is 100%-osan, de valamennyire igen, ez egy kicsit felszabadított.
Viszont iszonyatosan jó érzés, hogy írtál nekem. Hálás vagyok és köszönöm! A rongyocskám még nincs meg teljesen, de néha-néha a kis csücskét mégis elkapom. És ez a mai nap ez a "most" ilyen per pillanat. Néha elmúlik a fájdalmam, és az nagyon jó. Egyelőre itt tartok magammal kapcsolatosan... Köszönöm a kis gondolatrezdületedet, amit irányomba tettél!!! :-)
Ez is jó könyv, most olvasom: Váradi Tibor
http://www.napfenyes.hu/szellemtudomanyi-konyvek/szellemtudomany-i.-resz...



"Fájdalmas elhagyatottságra,

"Fájdalmas elhagyatottságra, magányra, egyedül érzetre nem vágyom. Miért kell megélnem? Miért leszek ezektől több? Egyszerűen nem értem."

Ha meg akarod érteni, akkor azonnal vedd meg a "Boldogságcsapda" című könyvet, Dr. Russ Harris-től. Mármint a könyvesboltból.
És ha elolvastad, garantálom, hogy soha többé nem kell küzdened az érzéseiddel. Nem viccelek.
Személy szerint én a legjobb könyvnek nevezem a világon. Sok könyvet elolvastam már előtte, de azok ehhez képest csak bla-bla-bla.

Addig is...



A rongyocska, amit keresel: