Nevelünk, vagy idomítunk?

Amikor egy új emberke megszületik, édesanyja a karjaiba veszi, enni ad neki, ő pedig azt érzi; minden rendben, biztonságban vagyok, MOST JÓ. Közben akár egy rádió az adótornyot, úgy érzékeli édesanyja összes érzéseit, vagyis ha apuka is a közelben van, s a szülés után, kisgyermeket gondozva élete legkiszolgáltatottabb helyzetében lévő anyuka is azt érzi; itt a párom, itt a picim, minden rendben, most jó, akkor a gyermekben még erősebb lesz ez az érzés.

Maga a tökéletesség, a teljesség.

EZ AZ ÉRZÉS AZ, AMIT MINDEN EMBER MEGSZÁLLOTTAN KERES, EGÉSZ ÉLETÉBEN. Megtalálni véli azt a szerelemben, a vagyonban, a javakban, a gyermekeiben, sok másban. De sosem leli meg igazán. Mert ha valami a mindened lesz, és elveszíted azt, semmid sem marad.

Ez az az érzés, ami tudat alatt felhasználunk akaratunk valóra válása érdekében.

Miért?

Ha a gyermek nem az elvárásaink szerint viselkedik, anyuka/apuka érezteti vele elégedetlenségét, olykor haragját. A gyermek úgy érzi, elvesztett valamit, ami számára éltető erő. Elvesztette a MOST JÓ állapotát. Bármire képes, hogy visszaszerezze, ezért hát igyekszik eleget tenni az elvárásoknak. Szülők, barátok, testvér, tanárok, nevelők elvárásainak, az egész társadalom elvárásainak – keresvén azt a bizonyos MOST JÓ, MERT SZERETNEK állapotot.

Ezenképp a gyermek elveszíti önmagát.
Mert jó, ha tudjuk, hogy MINDEN GYERMEK MEGLÉVŐ ÉRTÉKRENDDEL, MEGLÉVŐ SZEMÉLYISÉGGEL JÖN A VILÁGRA, mi pedig, nevelés címszó alatt, mindent elkövetünk azért, hogy ne saját személyisége, saját értékrendje teljesedjék ki benne, mire felnő, hanem a mi elvárásaink, értékrendünk szerinti emberkévé fejlődjön.

Gyakorlatilag IDOMÍTUNK, NEM NEVELÜNK.

NEVELNI – NÖVELNI – a magyar nyelv gyönyörű kifejezése. Növeljük a gyermeket, amiként Földanya növeli a fákat, növényeket. Vagyis gondoskodunk róla, megadjuk, amire szüksége van, hogy felcseperedhessen.

Vajon kertünkben, ha locsoljuk a fáinkat, növényeinket, s nem olyanná fejlődnek, mint amilyennek elképzeltük, velük szemben is retorziókat alkalmazunk, mint engedetlen csemetéinkkel szemben?
Ugye nem?
A növénynek miért hagyjuk, hogy azzá legyen, amivé lenni akar?
És miért nem engedjük meg gyermekeinknek ugyanezt?

Mindez azért jutott eszembe, mert a húgommal sokat vitatkoztunk gyermeknevelésről. Hogyan, miként? Teljesen más elveket vallunk, s teljesen más elvek szerint neveltük a gyermekeinket. A gyerekek génállománya szinte azonos, mert a húgom férje a férjem öccse, egyszóval a négy gyerek gyakorlatilag édestestvér. Egyetlen különbség tehát a nevelés hogyanja, mikéntje.

Az nem volt egyforma.
Én is vallottam valamit, a húgom is.
S mit ad Isten?

A két kisebb gyerek tökéletesen egyforma lett, úgy gondolkodásban, mint viselkedésben.

Ezt látván született meg bennem a gyanú, hogy gyakorlatilag teljesen mindegy, miként próbáljuk idomítani a lurkókat, ami végül érvényesül, az úgyis a magával hozott, eredendő személyiség. Nem tudom, ez szerencse, avagy szerencsétlenség, de azt tudom, hogy ha nem próbálnánk olyan erővel VALAMIVÉ FORMÁLNI a gyermekeinket, akik már születésükkor is valamik, és valakik, hanem tudatosan hagynánk kiteljesedni őket, hagynánk hogy tegyék, amit tenniük kell, sok fölösleges fájdalmat, erőszakot, bonyodalmat spórolhatnánk meg.

Velünk elhitették, hogy az EMBERNEK ILYENNEK ÉS ILYENNEK KELL LENNIE, EZT ÉS EZT KELL TENNIE, ÉS AKKOR MINDEN JÓ LESZ. Ezt sulykoljuk a csemetékbe is, de közben mégsem jó semmi, a világ haldoklik.

Nevelésünk a megvonáson alapszik, a NINCS, a HIÁNY állapotán, hisz ha a lurkó nem hajlandó akaratunknak megfelelni, megvonjuk tőle szeretetünket, támogatásunkat, mosolyunkat, kedves szavainkat, simogatásunkat. Csoda, ha a gyerek hiányt érzékel, és hiányt teremt maga körül, amikor megnő???

A gyermek a TELJESSÉGBE SZÜLETIK BELE, a minden rendben, minden jó, minden tökéletes állapotába, és ezt mi szülők, nevelők, pedagógusok, felnőttek FOKOZATOSAN VONJUK EL TŐLE, eljuttatva őt egy olyan állapotba, amikor semmi nincs csak úgy, mindenért fizetni kell, méghozzá a szabadságával, szabad akaratával, saját személyiségével. A „rossz voltam, nem vagyok elég jó, haragszik rám, akinek gondoskodnia kellene rólam, mi lesz velem” energiát neveljük bele a gyermekeinkbe, mit sem sejtve arról, hogy EZ AZ AZ ENERGIA, AMIRE A VONZÁS REAGÁL, vagyis gyermekeink, „gondos nevelésünk eredményeképpen”, egész életükben ezt az energiát hordozzák magukban, és ennek megfelelő életet vonzanak magukhoz.

Mi lenne, ha szeretetünk nem feltételekhez lenne kötve?
Mi lenne, ha tudná, érezné, hogy szeretjük őt, bármi történik?
Mi lenne, ha érezné a támogatást, a figyelmet, a védelmet akkor is, ha nem azt teszi, amit anyuka apuka kíván, ha nem úgy viselkedik, mint a házőrző, aki csontot kap, ha elzavarja a betörőt?

Ehhez persze elfogadásra lenne szükségünk.
Elfogadni, hogy rosszul tudjuk, rosszul tanultuk, rosszul alkalmaztuk, rosszul hittük.

Elfogadni, hogy az újszülött, meg a kisgyermek nem hülye, csak picike, védtelen, és kiszolgáltatott, mi pedig ezen okkal elnyomjuk őt, és hogy ne engedjük éhen veszni, kénytelen megfelelni nekünk. Végre, van valaki, akin legálisan uralkodhatunk mi is, ha már máshol nincs szavunk. Ez a valaki pedig a saját gyermekünk. S mindezt nevelésnek hívjuk, és szentül hisszük, hogy az ő érdekében tesszük.

De valóban?????

Hozzászólások



"Nevelünk, vagy idomítunk?"

Ó, ebben a témakörben rengeteg vélemény tarkítja a világhálót. Némelyik embertársam kifejti, hogy gyerek nem kiskutya, ezért helytelen mindenféle olyan módszer alkalmazása, ami ellentétes a csemete elképzelésével, belső motivációival. A gyereknek sosem szabad parancsolgatni, hanem csak terelgetni kell a helyes útra, vagyis az a lényeg, hogy a gyermek önmaga is akarja, amit kérnek tőle, :) vagyis azonosuljon a felnőtt elképzeléseivel.

Bizonyára ennek az embertársamnak még sosem vágta úgy orrba a gyermekét egy másik kölyök, hogy látleletért kelljen szaladgálnia a szakorvoshoz, mert ha orrba vágta volna, akkor tudná, hogy néha évekig sem óhajt egy-egy kölyök azonosulni a felnőttek nemes elképzelésével. (... és ezzel leveszem a napirendről ezt a témát, mert könnyű olyanoknak osztani az észt, akik a saját bőrükön nem tapasztalták meg az iskolai agresszió szélsőséges formáit)



Kedves Moonshine angel!

Évinek teljességgel igaza van, édesanyád ügyében. Hozzátenném - amit Évi is említett -, hogy ez a dolog anyukádnál szerintem nem tudatos, Nála ez egy minta, amit örökölt valahonnan, és nemhogy nem tud másképp viselkedni, de nem is tudatosul Benne, hogy Ő egyáltalán tesz valamit.

Márpedig tesz, manipulál Téged, az érzések, a szeretet által, amit Iránta érzel. Ahogyan reagálsz, az a reakció a feltétele annak, hogy az Ő anyai aspektusa, az anyai ÉN-je életben maradjon, mert ezt az ÉN-jét az az energia tartja életben, amit a viselkedése révén nyer Tőled, meg a testvéredtől. Meg lehet érteni szegényt, már hogyne lehetne, nekem is az egyik legnagyobb szívfájdalmam az a gondolat, hogy ha a gyerekeim felnőnek, saját életüket élik, akkor én itt maradok egyedül, és annál szörnyűbbet elképzelni sem tudok.

Csakhogy!
Anyukádnak a saját érdekében kellene ezt valahogy megemésztenie, és mivel kettőtök közül Te vagy a tudatosabb, Neked kell valahogyan megértetni ezt Vele. Megtehetnéd azt is, hogy egyszerűen elengeded a kötél végét, nem veszel tudomást a sértődéseiről, és kivárod, mit tesz, ha egyáltalán nem mégy utána. Szóval ennek a lényege, hogy teljesen mást teszel, mint eddig, és ezzel rákényszeríted, hogy Ő is mást tegyen. De ez a fájdalmasabb út. A könnyebbik az, ha megpróbálod megértetni Vele - bár nem biztos, hogy sikerül.

Érdekes az élet innen szemlélve, ahol az ember szülő is, meg gyerek is.
Ha van kedved, olvasd el Miryam írását, és alatta amit írtam, mert szerintem az is idevág. Gyakorlatilag pontosan arra döbbentem én is rá nemrégiben, hogy épp úgy manipuláltam a gyerekeimet, ahogyan édesanyád Téged, és igyekszem felhagyni vele. Viszont épp ezért pontosan tudom, hogy még így, tudatosan sem egyszerű, olykor bekapcsol a piros gombom, és tudván tudom, mi történik, mégsem vagyok képes irányítani. Ezért is mondom, hogy nem lesz egyszerű megoldanod, hiszen Ő mégcsak azt sem tudja, hogy ez egy játszma, aminek nem kellene így lennie.

Nekem viszont a három gyerekemből akadt egy, aki szívfájdalom nélkül elengedi a kötél végét - magyarán szólva magas ívben tesz arra, hogy én mit akarok, mit várok Tőle, miért haragszom, vagy hogy haragszom-e egyáltalán, megy a maga kis útján, és nem lehet kizökkenteni. Eleinte olyan dühös voltam ezért, hogy elmondani nem lehet - persze, érthető, hisz az energia, amit reméltem megkapni, nem érkezett, s az elvonás okozza a haragot. Ilyenkor örülök annak, hogy egy ideje foglalkozom ezoteriával, mert nem került hosszú időbe rádöbbennem minderre, és ezt a "tudásom"-nak köszönhetem. Talán megoldanom is sikerül, és talán könnyebben, mint ahogyan édesanyádnak majd - bár én szívből remélem, hogy sikerül megoldanotok a dolgot, méghozzá hamar, és nagyobb sebek nélkül.

Nekem egyetlen gondolat ad erőt akkor, amikor a régi minta szerint dühöngenék, meg duzzognék, és ez a gondolat nem egyéb, mint az, hogy MINDEN PERC, AMIKOR SZERETHETNÉNK, DE NEM TESSZÜK, SAJÁTMAGUNKTÓL ELLOPOTT, ELVESZTEGETETT IDŐ.

Talán ezt mondd el édesanyádnak, és remélem, a szívéig hatol majd:)



Hú! :))) Ne haragudjatok, amiért...

...nem válaszoltam, de eszembe se jutott egy ideje benézni ide. Most elolvasok mindent, és hamarosan válaszolok is, ígérem:)))

Addig is gyönyörű napot Nektek, kedves Holdfény Angyal, és Évi:))



Válasz :)

Szia! :)

Nem lehet könnyű neked! Részvétem az édesapád miatt!!

Talán nem csak a gyerekeket,de a szülőket is ellehet kényeztetni (na meg a kutyákat :)).

Nyilván az sem megoldás, hogy minden problémáját duzzogással oldja meg, és ti meg rögtön szaladtok körbe babusgatni. :(

Azt gondolom, hogy, ha ennyire elmérgesedett a helyzet, akkor mindenképpen tisztáznod kellene vele a dolgokat! Igenis mond el neki, hogy Te nagyon szereted őt, támogatod, segítesz mindenben, de ne manipuláljon, inkább mondja meg őszintén, ha bántja valami! Kerek-perec! Akkor megtudjátok beszélni, és igazából csak akkor tudjátok megoldani, bármi baja legyen is!

Amit az előzőekben írtam, nem jelenti azt, hogy hagyd magad kihasználni, és dróton rángatni. Egy szülő sem áldozhatja fel magát teljes mértékben a gyerekei oltárán, különben tönkre megy. Ugyanez igaz a "gyerekre" is, sőt! Neked már van egy saját életed, aminek egy része, és nem teljes egésze anyukád, ezt tudomásul kell vennie. Ettől függetlenül nagyon szereted és támogatod, ezt is meg kellene értenie.

Az szerintem nagyszerű, hogy van egy kutyus, akit babusgathat. Az én egyik idős ismerősöm is, akkor szedte össze magát, amikor lett egy (unokapótló) kutyája, akinek palacsintát sütött, "megvitatta" vele az esti tv műsort, nagyon édesek voltak együtt! Amíg van ez a kutya, addig nem érzi magát teljesen egyedül, és jó érzés számára, hogy van kiről gondoskodnia!

Kívánom, hogy rendeződjenek a problémáitok!

Szép napot! :)

Évi



Kedves Évi,

Köszönöm kedves, bíztató szavaidat.
Érdekes és elgondolkodtató ez a megközelítés a szerepcserés dologgal... igazad lehet.
Úgy teljes a történet, hogy tavaly januárban édesapám itt hagyott minket, így édesanyám 30 év házasság után egyedül maradt és sok időre és támogatásra volt szüksége ahhoz hogy darabjaira foszlott piciny lelke ismét erőre kapjon a több éves ápolás ill szenvedés után amit apum betegsége vont maga után.... Mindvégig mellette voltam, mindent elintéztem.... a legjobb tudásom szerint igyekeztem mindent megtenni amit csak lehetett munka plusz egyéb elfoglaltságok mellett ( ill mind amellett hogy nekem is fel kellett dolgoznom a tragédiát csak mellettem nem állt senki... sőt mi több nekem még egy szakítás is volt a pakliban)
Ami erőt ill vigaszt ad anyumnak a hétköznapokban az a kiskutyája aki egy igazi tünemény, imádja anyumat és az érzés maximálisan kölcsönös... sőt! Fogadok bárkivel, hogy senki nem látott még ilyen elkényesztetett kutyát.... persze értem én az elméletet, hogy az egyetlen lény, akiről gondoskodhat meg aki feltétel nélkül szereti stb stb ...de tényleg botrány! A kutya nem hajlandó tálból enni, csakis anyuci kezéből, a csontot meg csakis a perzsa szőnyegen....nekem ez visszatetsző és igen, sokszor szóvá teszem, hogy talán nem kéne ennyire, mert baromira fog fájni, ha majd egy napon a kutyus ne adj Isten nem lesz már velünk....de mindegy...
Az az igazság, hogy belefáradtam már ebbe az egészbe, ezekbe az ego játszmákba, hogy elvárja tőlem, hogy én menjek "puncsolni" ő meg a magas lóról, a fent hordott orrával lenéz rám és csakazértse bocsájt meg, mert ő nem tud a büszkeségétől meg az egojától tovább lépni... és számít rá... én majd úgyis jövök, én majd úgyis próbálkozok... a legutóbb pl amikor ki volt kapcsolva a telefonja (mert éppen a tesómra haragudott) mondtam neki, hogy kerestem vagy húzszor, erre az volt a válasz hogy "csak" 8 nem fogadott hívása volt.... vagyis várja, számolja, strigulázza.... nem tudom mi a szint, amit el kéne nála érni, de azt vettem észre ahogy telnek az évek, a mérce egyre-egyre magasabb és már-már megugorhatatlan....
Kérdem én... kinek van ehhez energiája és egyáltalán.... miért kell ezt az egészet csinálni???? Lefutni újra és újra ugyanazokat a köröket?
És közben panaszkodik, itt fáj ott fáj stb stb egyre több a betegség, én meg már szó szerint nem tudok mit kitalálni, megvettem szerintem már az összes létező és feltalált táplálék kiegészítőt és egyéb alternatív gyógyszernek nem minősülő szuper készítményt függetlenül attól, hogy mennyibe került vagy mennyi energia volt beszerezni.... én tudom mi okozza a betegségeket, a panaszokat.... mindig mondom, kérem mit csináljon.... de hiába.... egyszerűen mindenben és mindenkiben talál kivetnivalót..... úgy érzem ez egy ördögi kör, aminek nem látom a végét.... :-(



Másik oldal :)

Szia Moonshine angel! :)

Most én is a másik oldalról írnék, mint gyerek. :)

Azt gondolom, hogy a mi szüleink még annyira másként élték meg a lelki dolgokat, hogy nagyon! És spirituálisan is egészen máshol álltak. Többek között ezért is értjük meg egymást nehezen.

Amit én látok az írásod kapcsán, és érzek az én anyámmal való tapasztalataim alapján az, hogy talán anyud mellőzöttnek érzi magát. Kirepültek a gyerkőcök, akiknek régebben mindig, mindent Ő mondott meg, Ő volt a felnőtt, aki általában mindent jobban tudott. Most pedig nehezen birkózik meg azzal, hogy már nincs rá szükség, már sokszor jobban tudják a gyerekek, hogy mi a valóság, jobban boldogulnak az életben, mint Ő maga. Ezért úgy érezheti, hogy ő már felesleges a gyermekei életében. Talán ezért provokál apróságokból nagy sértődéseket, hogy éreztesd, éreztessétek a tesóddal, hogy: "ANYA SZERETÜNK, FONTOS ÉS NÉLKÜLÖZHETETLEN VAGY AZ ÉLETÜNKBEN", "csak" felnőttünk. Manipulál, hogy kiprovokálja a szeretetteljes törődéseteket! :)

Egy kicsit felcserélődnek ilyenkor a szerepek. Ahogy régen anya bújt oda a duzzogó, olykor rosszcsont gyerekéhez, aki mindent megtett, hogy magára vonja a szülei figyelmét, szeretetét, most anya próbálja ugyanezt, az ő módszereivel. Talán ezért is esik nehezére beszélni róla, hiszen, akkor fény derülne az elesettségére, de talán nem is tudatos ez nála!

Mindenesetre nagyon jól teszed, szerintem, hogy utána mész és próbálod őt biztosítani a szeretetedről, törődésedről! Minden tiszteletem a Tiéd!

Üdvözlettel: Évi



Kedves Keisla,

Én most a "másik oldal" képviseletében írnék, a gyerek oldalról.... :-)
Most hétvégén történt, hogy édesanyám nálam járt és mondtam egy vagy több olyan mondatot, amitől ő teljesen besérült, az asztalon hagyva a süteményt és az üccsit amivel megkínáltam elviharzott.... érthetetlenül néztünk egymásra a párommal, hogy vajon mi ütött belé... elfogadtam volna, hogy megbántottam őt valamivel, de miután a párom se értette a szitut, valószínű nem teljesen így volt.... utána órákig gondolkodtam rajta, hogy mi is történt pontosan- hozzá teszem ez nem az első ilyen eset volt, időről időre megesik, hogy anyukám úgymond besértődik valamin a következménye pedig mindig máshogy zajlik... Régebben rohantam utána hogy ne hari, beszéljük meg stb stb - annak ellenére hogy meg voltam győződve a saját igazamról....de ahogy telik az idő és "öregszem" máshogy látom már a dolgokat...most is úgí voltam vele, hogy hagyok neki időt, hogy gondolja át a dolgokat, azt hittem megnyugszik....de nem történt semmi. Másnap átmentem hozzá, igyekeztem kedvesen viszonyulni, vittem neki egy-két kozmetikumot.... majd erre nem az volt a reakció, hogy köszönöm, hanem hogy ezzel most azt hiszed minden el van felejtve? Én nem emeltem fel a hangom, de éreztem ahogy ő megint kezdi magát felidegesíteni az egy nappal korábbi dolgok miatt... nem szóltam semmit, végig hallgattam és elmentem... nem akartam újra belemenni, nem akartam vitát meg semmi ilyesmit....ma próbáltam felhívni telefonon és ki van kapcsolva... tudom, hogy ez nekem szól, szándékosan kacsolta ki a telefont.... a múltkor amikor a tesómra haragudott, akkor is kikapcsolta....később pedig elárulta, hogy senkire nem volt kiváncsi....
Nyilván nem lehet általánosítani...DE... Kedves Édesanyák!Ti biztosan könnyebben át tudjátok érezni az anyukám oldalát, mi történik ilyenkor???? Hogy tud az ego ilyen nagyra nőni? Hogyan tud a büszkeség ennyire eluralkodni az emberen???? Többször megkérdeztem ezt anyukámtól, miután "kibékültünk" és nem tud rá válaszolni.... Én minden egyes szituációban, amikor konfliktus van egy szerettemmel ( legyen az bárki, a párom, a testvérem, az édesanyám) SOHA nem azt nézem, hogy kinek van igaza, hanem mindig arra fókuszálok, hogy meg akarom oldani a helyzetet, ha kell az egom ellenére is.... mert bár sokszor úgy érzem, hogy "nekem van igazam" mégis én teszem meg az első lépést... én emelem fel a telefont, én megyek át, én ölelek,csókolok, puszilok először..... mert a szeretetnek feltétel nélkülinek kell lenni, ahhoz hogy igazi legyen.... ez nem csak duma, hanem kőkeményen igyekszem így alakítani a kapcsolataimat már nagyon régóta, legalább olyan régóta, amióta a tudatos élet számomra a cél...
Szóval.... lehet hogy hibáztam, lehet hogy megbántottam megint az édesanyámat (tudtomon kívül) lehet hogy igaza van mindenben... de akkor is....hogy lehet így viselkedni????Konkrétan itt arról van szó, hogy nem fogadja el a közeledést és olyan szinten magas elvárásai vannak bocsánat kérés szinten, hogy az ember feletti... de tényleg! Lehet hogy hason csúszva kéne könyörögni???? Nem tudom...

Viszont Keisla, amit legutóbb leírtál az nagyon elgondolkodtató, kár hogy az én anyukám nem tudatos az ilyesmire..... minden amivel foglalkozom, tanulok stb stb a csodálója, de amikor probléma támad és mondom hogy szerintem így meg így kellene megoldani, ezt és ezt a technikát kellene alkalmazkodni, erre mindig az a válasz, hogy hagyjál már a megfoghatatlan hülyeségeiddel....

Látom lelki szemeim előtt, ahogy most otthon ül egyedül a szobában és sértettségében sírdogál, hogy én mennyire megbántottam és és ő különben is... nem ezt érdemli....

Mi a jó megoldás szerintetek erre a helyzetre?

Köszönöm

M.a



:)

Kedves Keisla!

Most látom csak, hogy eltűnt a válaszom, amit hetekkel ezelőtt írtam. :(

Már pontosan nem emlékszem mit is írtam, mindenesetre nagyon érdekes az a szemlélet, amit megosztottál velem, szívesen beszélgetnék még veled róla, ha lehetséges?

A kopogtatás a kézikönyv alapján kissé idegen számomra. Én pránanadizom, az alap itt is nagyon hasonló, a lerakódott blokkokat oldja, az energia szabad áramlása a cél. :)

Remélem jól vagy kedves Keisla! :)

Szép napot kívánok!! :)

Üdv: Évi



Kedves Évi!:))

Jártál már úgy, hogy gondoltál valamire, és más valamit írtál, mondtál?
Na, én így jártam, most látom csak:))) EFT-t akartam írni, de mivel nekem PDF-ben van meg az EFT oldási technika, a PDF-et írtam le:)))

Féreértettél:)

Nem azt mondtam, hogy hagyd figyelmen kívül, hanem azt, hogy vizsgáld meg, mit érzel, amikor mondjuk a gyerek nem akar suliba menni, vagy nem akar tanulni, és AZT AZ ÉRZÉST változtasd meg, oldd fel Magadban. Olyan ez, mint amikor a két kötélhúzóból az egyik elengedi a kötelet - a másiknak nincs mit húznia. Ha az érzést, amire a gyermeked reagál, megszünteted, Neki nincs mire reagálnia, vagyis teljesen másképp fog viselkedni adott kérdésben.

Figyeld az érzést Magadban, és vagy azt mondogasd, Szeretlek, Sajnálom, Köszönöm, Kérlek bocsáss meg, bármilyen sorrendben, egészen addig, míg azt nem érzed, hogy megkönnyebbülsz - ezt általában egy jó nagy sóhaj jelzi -, vagy EFT kopogtatással, amiről rengeteget megtudhatsz a neten is, youtubeon, és letöltheted innen:

http://emk.hu/wp-content/uploads/2010/03/EFT-kezikonyv.pdf



:)

Kedves Keisla!

Először is köszönöm a kedves szavaidat! :) Néha nem könnyű helytállni, de nagyon-nagyon szeretem őket, és hajt valami megmagyarázhatatlan erő, hogy "jó anyukájuk" legyek! :)

Nagyon érdekes, amiket írsz; tehát igazából azért "rosszalkodnak" a gyerekek, mert ezt "várom el" tőlük? Tehát én generálom a rosszalkodásukat? Valóban ilyen egyszerű lenne, hogy ha nem tulajdonítok jelentőséget a "rossznak", akkor az nincs is? Hagynom kell, hogy a nagylányom ne tanuljon, ne érjen be az iskolába, stb., és majd akkor fog megváltozni, ha ennek nem tulajdonítok jelentőséget?

A másik kérdésem pedig mit jelent az, hogy "feloldani" valamit?

Nagyon szépen írtál, olyan jó volt olvasni, hogy többször is megtettem! :)

Minden jót kívánok neked! :)

Üdvözlettel: Év



Kedves Évi!:))

Kérlek ne szabadkozz, amiért sokat írtál, én szívesen szánom az időt olyasmire, ami érdekel, s ha cikket írok valamiről, az érdekel:)) Úgyhogy örülök, amiért elmondtad mindezt, és az igazat megvallva külön örülök azért is, mert olyan témát vetettél fel, ami nekem is rengeteg fejtörést okozott:)))

Pár hónappal ezelőtt jutottam el magam is a felismerésig, hogy oké, ha a szeretet az első, csakhogy az ember könnyen jut odáig, hogy nincs tekintélye a gyerekei előtt. Leírásodban a saját lányomra ismertem, de hozzá kell tennem, hoyg egyformán neveltem mind a hármat, és koránt sem lettek egyformák, tehát most is azt mondom, nem nevelés kérdése.

Emlékszem, milyen rettenetesen hiányzott pici koromban az érintés. Bújós gyerek voltam, míg tehettem, szeretem megérinteni, akit szeretek, de a szüleim koránt sem ilyenek, nálunk nem volt divat ölelgetni, puszilgatni egy gyereket, talán csak úgy két-három éves korig. Tehát én az enyémeket igenis ölelgettem, sőt, ma is ölelgetem, ha épp úgy hozza a helyzet.
örömöt a gyerekeiddel kapcsolatban az okoz, ami örömöt okozott volna Neked is gyermekkorodban. Ugyanúgy az rezeg Benned fájdalmasan, ami fájt, amikor kicsi voltál. És ha ez így van, akkor nyilvánvaló, hogy a saját érzéseinket kell rendbe tennünk.
Ha a gyerek rendetlen, szófogadatlan, és semmi esetre sem vagy képes erőszakot alkalmazni vele szemben - én például nem tudok, mert mindig megbánom, és hónapokig lelkifurdalásom van -, akkor az egyetlen lehetőség, ha a saját érzéseidet oldod, a gyerekkel kapcsolatban.

Tehát, amikor a gyermeked sáros csizmában táncol az asztalon, egy ideig ne reagálj semmit. Bosszantó, meg minden, tudom, de hagyd, és csak figyeld Magadban az érzéseket ezzel kapcsolatban. Ugyanis a gyerek MINDIG A TE ÉRZÉSEIDRE REAGÁL, vagyis ahogyan Te érzel, ő úgy viselkedik. Ha sikerül eljutnod odáig, hogy ez a helyzet semmiféel érzelmet nem tud Belőled kiváltani, de tényleg semmilyet, csak végtelen békét és nyugalmat érzel, akkor soha többé ne mfog előfordulni, a gyerek szinte magától leszokik róla.

Pár hónapja ezt teszem én is.
Tisztítom magam, PDF-fel, Ho'oponopo, meditáció, kinek melyik kényelmes, kinek melyik válik be. Úgy két-három hónapja szoktam a legkisebb lányomra koncentrálva hagyni, hogy a Vele kapcsolatos érzéseim csak úgy felszínre törjenek, és igyekszem felismerni őket, majd feloldani. Ezen idő alatt sok változás történt. Egyáltalán nem akart például tovább tanulni. Aztán szakmunkás suliba akart menni, olyan szakmára - pincérnek - amire manapság igazából nemigen van szükség. Most viszont szakközépbe jelentkezett, tehát már nem rémiszti, hogy érettségizni kell, sőt az sem, hogy hat év lesz, mire elvégzi a sulit, leérettségizik, és megszerzi a három szakmát. Én közben nem győzködtem, főleg nem erőszakoskodtam, csak oldottam Vele kapcsolatban, a saját érzéseimet.

Úgy tűnik, működik a dolog.

Amire a napokban döbbentem rá mindennél erősebben, az pedig a következő:

A szülők éreznek valahogyan a gyermekeikkel kapcsolatban. Minden szülő, minden gyermekkel kapcsolatban viseltetik valamiféle érzéssel. Ha a lelked mélyén azt érzed, hogy szegény gyereked, mennyi a baja, mennyire nehéz a sorsa, akkor valóban nehéz sorsú gyermeket fogsz felnevelni. Ha azt érzed, hoyg rossz, engedetlen, szófogadatlan, tiszteletlen, satöbbi, akkor ilyenné teszed - pusztán az érzéseid által.

Emlékszem, nekem pici gyermekkoromban apu volt az Isten. Nem azért, mert féltem, tartottam Tőle, hanem mert imádtam, és határtalan igyekezettel próbáltam Őt elégedettnek látni, vagyis bármit mondott, szaladtam, és igyekeztem tökéletesen megcsinálni. Persze sosem sikerült, hiszen minél erőteljesebben igyekszel valamiben tökéletes lenni, annál kevésbé leszel az. Apám csak azt látta, hogy ez a szegény gyerek, milyen kis kétbalkezes, ennek semmi nem sikerül.

Na, ez az energia olyan szépen bennem maradt - és Őbenne is, velem kapcsolatban -, hogy a mai napig így érez, nemrégiben döbbentem rá. Teljesen más értékrend szerint élek, mint Ő, de nem hiszi el, hogy nekem így jó, hogy én elégedett vagyok, hogy nekem nem is hiányoznak azok a dolgok, amik nélkül Ő élni sem tud - sajnál, mert nekem nincs. Na látod, ez az egyik legszörnyűbb dolog, amit elkövethetünk a szeretteinkkel, hogy sajnáljuk őket. Mert akkor sajnálatra méltók lesznek a Mindenség szemében, olyan energiák fognak köréjük rendeződni, melyek megfelelnek ennek az érzésnek.

Azonnal rájövök, ha apámhoz hasonló érzelmi világú emberrel hoz össze a Sors, és tudod, miért? Azért, mert azonnal elkezdek kétbalkezes lenni. Semmi nem sikerül, de még olyan egyszerű, hétköznapi dolgok sem, hogy megfogok egy pohár vizet, és megiszom - minden valószínúség szerint magamra fogom borítani:)) Pedig egyébként festek, kötök, horgolok, hímzek gyönyörűen, varrok, menyasszonyi ruhát, koszorúslány ruhákat szabtam-varrtam, tehát koránt sem vagyok kétbalkezes alapból:))

Sokan el sem hinnék, milyen erőteljesen hatunk egymásra mi emberek, és mennyire ki tudunk fordulni önamgunkból egy másik ember erőterének hatására. Ha ezeket Magadban feloldod, akkor már mindegy, milyen emberek közelébe vet a Sors, minden helyzetben önmagad tudsz maradni - ahhoz azonban tisztítani kell.

A gyermekeiddel ugyanez a helyzet, csak fordítva.
A Te belső elvárásaidnak engedelmeskedve rosszalkodnak.
Oldd fel Magadban a Velük kapcsolatos "elvárásaidat".

Örülök, hogy elmondhattam ezt Neked, és remélem, hasznát veszed:)
Majd mesélj!:)

Egyébként még annyit hadd mondjak, hogy minden tiszteletem a Tiéd. Öt gyerkőc mellett helytállni nem akármi:)



:)

Kedves Keisla!

Már napokkal ezelőtt olvastam az írásod, ami igazán megérintett, de csak most érettem meg rá, hogy hozzászóljak!

Nagyon tetszik amit írsz, és gyakorló anyaként (5 gyerkőcöm van :)) teljes mértékben egyetértek!!! Engem abszolút "tekintélyelvű" módon "neveltek". Anyám szeretetét mondhatom soha, (de tényleg) nem éreztem, viszont folyton-folyton szidott, mindenért rám szólt, stb., agyontaposva ezzel minden önbizalmam. Apám segített ezen valamelyest, aki nagy szeretettel vett körül, azonban a számára is nagyon fontos volt, hogy "jókislány" legyek, szelíd, szerény, halk szavú, minden körülmények között szót fogadó, stb., stb.

Amikor az első kislányom megszületett, nem tudtam hogyan szeretném nevelni (akkoriban még nem igen volt igazi, érdemi segítség!). csal azt, hogy úgy nem, ahogy engem neveltek! Igyekeztem Őrá figyelni, nagy szabadságot adni, nem eltiporni, szívem minden szeretetével körülvenni. Mégis kicsi az önbecsülése, sajnos! Rengeteg bántás érte az iskolában, és bizony ez nagyon-nagyon megviselte. :( Azután minden egyes gyerkőcnél egyre inkább arra törekedtem, hogy ne idomítsam, sokkal inkább terelgessem a gyerekeimet. Érdekes módon az 5. , legkisebbem a legkiegyensúlyozottabb gyerkőc! ;) :)

Azt gondolom, igazából jól csináltam, de, ami számomra egy nagy kérdés, hogy lehet jól fegyelmezni? Ugyanis valamilyen szinten igenis korlátokat kell állítani: pl., a gyerek szétdobálja az ételt, a kórházban kiabál, úgy dönt, hogy már pedig ő nem írja meg a leckét, mert nincs kedve, stb., A kamasz lányom konkrétan több tantárgyból bukásra áll, rengetegszer elkésik óráról, rendetlen, nem teszi a dolgát, ha NINCS KEDVE!

Tehát, azt gondolom, hogy nem lehet mindent a gyerekre hagyni, de hogyan értessük meg vele, hogy már pedig ezt így nem lehet, és nem is a társadalom, hanem önmaga miatt? A nagylányomon konkrétan azt látom, hogy sikeresen belé nevelődött, hogy márpedig én azt teszem csak, amit én akarok, és úgy ahogy én akarom, akkor amikor én akarom! Ezzel a mentalitással hogy állja meg a helyét az iskolában, munkahelyen, és egyáltalán az életben? Mert igenis van, amikor be kell állnunk a sorba, és tenni a dolgunkat, ha tetszik, ha nem! De hogyan értessem ezt meg, anélkül, hogy bántásnak érezze, anélkül, hogy az önbecsülése sérülne, anélkül, hogy "idomítanám", de ugyanezt kérdezhetném a kisebbekről is? Ha megkérem a kicsit, de fütyül rám, ezért keményen rászólok, hogy pl., márpedig nem táncolunk az asztal tetején sáros csizmában! Erre ős sírva fakad, megbántódik, máris egy újabb tüske az önbizalmán?

Kedves Keisla, sajnálom, hogy ilyen hosszú lett az írásom, de jobban nem tudtam összegezni! :)

Őszintén kíváncsi vagyok a véleményedre!

Szép napot, és minden jót kívánok neked! :)

Üdvözlettel: Évi



Kedves Keisla :)

Köszönöm :) Tudom, hogy Te, és én is, nem okosabbak akarunk lenni, hanem bölcsebbek :)))



Kedves Enti!:)

Magyarázat mindenre van, csak kérdés, hogy elfogadom-e, vagy sem:)
Én szeretek utánajárni dolgoknak, ha valaki valamire azt mondja, hogy fekete, de nekem gyanúm támad, hát megnézem magam:))

Elég régóta csinálom ezt, úgyhogy vannak dolgok, melyekre én is kész magyarázattalk szolgálhatok, mivel évekkel ezelőtt már foglalkoztam vele:) Mostani kérdéseid nagyrészt ilyenek:)

Nem romlottunk meg.

Az emberi fejlődés egy pillanata volt, amikor kialakult a racionális elme. Ezt nyilván befolyásolta sok tényező, többek között a Földre érkező energiák minősége is. A LÉT szeretné megismerni önmagát, s ehhez óhatatlanul kétfelé kellett szakadnia - egy megfigyelőre, és egy megfigyeltre. Ám a megfigyelő - jobb agyfélteke - hallgat, nem kenyere a beszéd, így mi egyszerűen megfeledkeztünk a létezéséről.

Miután a tudatos elme kezdett a megfigyelő lenni, azaz már tudatosan figyeltünk meg, és osztályoztunk dolgokat, elkezdtünk felcimkézni. Ez rossz, ez jó, ez rossz, ez jó. Innen már csak egy ugrás, hoyg a tudatos elme irányította ember tudatosan elkezd menekülni a rossz elől, és rohan mindazok után, amiket jónak értékel.

Szabályokat állítottunk fel, melyek megfigyeléseink eredményei, és itt a helyzet megfordult. Már nem aszerint élünk, amit megfigyelünk, hanem a szabályokat akarjuk bármi áron betartani. Már nem érzékeljük az életet, az energiákat, hanem a tudatunkra támaszkodva kijelentjük, hogy ilyennek és ilyennek kell lenniük.

Erre épül az összes tudomány.
Nem adjuk meg az esélyt a megfigyelt dolognak, hogy úgy működjön, ahogyan akar, hanem eleve úgy állunk hozzá, hogy ennek így meg így kell működnie, s ha véletlenül másképp tesz, az rendellenes:)

Na, ettől sokkal okosabb nem leszel, szerintem, mert ezt egy hozzászólásban érthetően kifejteni nemigen lehet:))



Kedves Keisla :)

Mindig beigazolódik számomra, hogy Angyay megérzései helytállóak :)

"Rengeteget kell még tanulnunk, s a témák száma, ahol még nem tiszta a kép, kimeríthetetlen."

Nekem az a meglátásom, hogy azok írnak/beszélnek, hozzád hasonlóan akiknek a bal agyféltekéjük gyengébb mint a jobb. Az erősebb bal agyféltekés embereknek mindenre kész magyarázatuk van.
Számomra rendkívül izgalmas kérdés/kutatás, hogy nekünk embereknek mi a feladatunk a Természet rendjében.
Erre még senkitől nem kaptam számomra elfogadható magyarázatot. Szerintem azért, mert ember ezt nem is tudhatja. Kivéve a bal agyféltekés embereket :)

"Legyetek olyanok, mint a gyerekek! - Én ezt a mondatot úgy értelmezem, olyan tiszták, nyitottak, elfogadók, megengedők, ítélkezés és előítélet nélküliek. Képzeld csak el, ha az emberek képesek lennének megőrizni ezt a tisztaságot egész életükre!"

Számomra kutatás tárgya, hogy mitől, kitől romlottunk meg.

"Szerintem képesek is, és ehhez csak annyi kell, hogy tanult félelmeinket, tanult beidegződéseinket ne erőszakoljuk rájuk:)"

Kitől, mitől tanulta az első ember a félelmeit?
Ezt szeretném tudni/feltárni, hogy azután orvosolni tudjuk a bajt.

Szép napot :)

http://www.youtube.com/watch?v=o_8l4tJ_tYE



Keisla

"A gyerekek két-három éves korukig - vagyis amíg a bal agyfélteke el nem kezdi átvenni az irányítást - én csak úgy nevezem, a Menny energiáit hordozzák."

Gyönyörű gondolat..... KÖSZÖNÖM!



Kedves Moyo!:))

Én köszönöm:)

Rengeteget kell még tanulnunk, s a témák száma, ahol még nem tiszta a kép, kimeríthetetlen. Engem mindenféle téren az energiák kezelése érdekel leginkább, mert szentül hiszem, hogy EZ az ember feladata. A gyerekeket mindig imádtam, elmondhatatlanul csodás érzés a közelükben lenni - ez késztetett gondolkodásra a témával kapcsolatban. Elég sok mindenre emlékszem is egészen pici koromból, szerencsére tudom látni a helyzetet kívülről, és belülről is, az emlékeim által.

A gyerekek két-három éves korukig - vagyis amíg a bal agyfélteke el nem kezdi átvenni az irányítást - én csak úgy nevezem, a Menny energiáit hordozzák. Vagyis teljesen tiszták, s azért olyan jó a közelükben, mert tisztaságuk minket is megtisztít, felemel. Márpedig ha ez így működik, nyilvánvaló, hogy nem nekünk kellene lehúzni őket a saját, egos világunkba, hanem épp hogy fel kellene emelkednünk az ő magasságaikba:)

Legyetek olyanok, mint a gyerekek! - Én ezt a mondatot úgy értelmezem, olyan tiszták, nyitottak, elfogadók, megengedők, ítélkezés és előítélet nélküliek. Képzeld csak el, ha az emberek képesek lennének megőrizni ezt a tisztaságot egész életükre!
Szerintem képesek is, és ehhez csak annyi kell, hogy tanult félelmeinket, tanult beidegződéseinket ne erőszakoljuk rájuk:)

Gyönyörű napot Neked!



Köszönöm az írást...Keisla!

Két fiam van, régóta foglalkoztat ez a téma, mindenféle oldalról, kösz, hogy hozzányúltál...szép napokat kívánok Nektek... és klassz felismeréseket!



:))

Szívesen.



$$$

Kila, amikor olvasom soraid, folyton csak egy idézet ugrik be rólad: "A mosoly olyan, mint egy ablakban felgyúló fény, amellyel a lélek jelzi, hogy a szív otthon van."



Kedves Angyay!:)

Köszönöm, nagyon kedves Tőled:) Máris gyarapodtál egy új állampolgárral:))



Keisla a tärsadalmamban van helyed

örökösen es örökke räd värtam eddig



Kedves Enti!:))

Miért fájjon az nekem, ha ez a beteg társadalom kitagad?
Szinte örülök neki:))



Még általánosban szerettem

Még általánosban szerettem volna beilleszkedni, aztán nem érdekelt az egész úgy ahogy van. Pár évvel ezelőtt egy nagy adag fej mosás után igyekeztem megfelelni mindenkinek. Majdnem belehaltam. Szó szerint. Egy új Barát azt mondta éljek őszintén, ne bántsak másokat, de ne is tagadjam meg önmagam. Életem legérdekesebb és legtanulságosabb szakasza kezdődött.. :)



¤

Nem könnyű. A gyerek feleljen meg a társadalom elvárásainak, és közben legyen önmaga.
Hogyan neveljem erre, amikor magam se tudok megfelelni mindkettőnek?

Ha a társadalomnak akarok megfelelni, akkor szenvedek :(
Ha magamnak/önmagamnak, akkor kizár a társadalom :(

Az arany középút lenne a megoldás? Nem hinném.
Szerintem nincs jó megoldás.

Szerintetek?



ha minden klasszul lett volna életem elején ez lennék

ami most, nem? a sok keserű (Hubertus) lett volna életemben. mi lenne majomnak nevelés mitől jobb hogy szabadon garázdálkodni mindenkivel szemben a saját utam miatt!!



Igen, magam is

ezt érzem, kedves M A. És köszönöm cikkeidet, és Keislának is, köszönetem cikkeiért!



Nagyon tanulságos,

Nagyon tanulságos, elgondolkodtató... köszönöm...

Szépe napot Keisla! :-)