Ugyanaz-nak:) (Családregény 2. rész)

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát Neked, folytatva az Általad megkezdett "családregényt".
Eredetileg Felismerések 3.-nak indult, de közben felismertem, hogy ez bizony más lett:)
Rád bízom, mit kezdesz vele:)))

A haragtól, és a gyűlölettől is félünk, ahogyan rettegünk minden negatívnak bélyegzett érzelmünktől. Nem csoda, hisz egész életünkben azt tanultuk, hogy tartsuk kordában az érzéseinket, ne mutassuk ki – sok családban a szeretetet sem illik kimutatni, sőt, a társadalom sem tolerálja, ugyanúgy, ahogyan a többi érzelmet.

AZ ÉRZELMEINKTŐL ÚGY ÁLTALÁBAN FÉLÜNK.

Mintha szégyen lenne érezni, mintha valóban robotok lennénk, akik csak teszik a dolgukat, merev arccal, érzelmek, gondolatok nélkül, teljesítik az aktuális parancsot.

„Legyetek olyanok, mint a gyerekek”- mondta egy nagy tanító, akinek már a nevét sem írom le, mert unom, hogy folyton Ő jut eszembe mindenről, noha sosem voltam sem vallásos, sem hívő. Pontosabban hívő igen, csak valahogy negatív irányban. Bajor Imre mondta meg ezzel kapcsolatban a tutit, amikor így szólt:

- Van Isten, hát persze, hogy van. KETTŐ! Mert egy nem tudna így kicseszni velem. – Nem szó szerint idéztem, kicsit szépítettem a dolgon, mert továbbra is azt mondom, hogy káromkodni, csúnyán beszélni olykor jólesik, de leírni minek? Az írás tudománya nem arra való, hogy ocsmányságokat örökítsünk meg, s állítom ezt még annak tudatában is, hogy amit ide leírok, az koránt sem örök – elszáll, amint a civilizációnk befuccsol, márpedig az nincs is olyan messze. De az érzés, hogy egy isten nem tudna így kicseszni velem, úgy tűnik, örök. Az nem fuccsol be:) Tudom, lesznek, akik majd megmagyarázzák, hogy na látod, ezzel teremted magadnak, ezzel a hittel, ezzel az érzéssel – könyörgöm, ne tegyék! Én is tudom. Csak valaki mondja meg, hogyan lehet megszabadulni egy érzéstől, ami mondjuk már magzatkorunkban is a sajátunk volt, és minél jobban igyekszünk szabadulni tőle, annál erőszakosabban van jelen az életünkben – mint minden más. A kineziológus, miután belém bicsaklott a bicskája, közölte, hogy mintha már magzatként is inkább szerettem volna abortálni, mint megszületni. Erre én csak annyit feleltem; Na ja! Később is:)

Születésemkor mindenki gyászba öltözve fogadott.
Fekete világba születtem, s csak remélni merem, hogy azért akadt, akinek egy-egy félmosoly is került az arcára, amikor rám pillantott. Születésem előtt 11 nappal, tragikus hirtelenséggel, váratlanul meghalt édesanyám 17 éves, gimnazista húga – bele sem merek gondolni, mit érezhetett anyám, amikor először a karjába vett, főleg miután – a család nyomásának engedve –a halott húga nevét adta nekem, ezt vagyok kénytelen cipelni, mint egy púpot a hátamon, és egész életemben irtóztam tőle. Kimondani is gyűlölöm, inkább vállalom, hogy bunkó vagyok, mert ugye a telefonba, amikor felveszem, csak annyit mondok: Igen? Nem mondom meg, ki vagyok. Nem én! Egyetleneggyel sem mondanám ki többször, mint ahányszor feltétlenül muszáj. A horoszkópom mindenféle tekintetben a legnehezebb karmát sózza rám, akárhogy próbálom szépítgetni a dolgot, és volt, amikor már odáig jutottam, hogy a halott nagynénimmel társalogtam, igen könnyed, kedélyes stílusban, mintha csak délutáni teáznánk. A családom egyik harmada kemény alkoholista, a második harmad mentálisan labilis, pánikbeteg, kényszergondolkodó, és marékszám kapkodja a nyugtatót, ellenkező esetben félő, hogy elvakult haragjában embert öl – ez remélem csak vicc, de nem vagyok benne biztos -, a harmadik harmad meg maximalista önmagával, és másokkal szemben is, a horoszkópjuk meg ugyanaz, ami Hitleré, Leniné és Marxé. Én mind a háromra hajlamos vagyok, ezért kerülöm mindet, mint vámpír a fokhagymát, bár olykor átkozom magam, hogy legalább egy bokszzsákot miért nem szereztem már be ennyi év alatt. A pánikbetegséget már sikerült magamévá tennem – családi ökörség -, noha gyakorlatilag ez nem is pánikbetegség, mert nálunk születéstől halálig tart, vagy még azután is – megírom majd Nektek, ha már biztosan tudom:)

Szóval legyetek olyanok, mint a gyerekek!
De ez hülyeség, egy felnőtt ember sosem tud olyan lenni, mint egy gyerek, ha megfeszül sem. Nem csak azért, mert képtelen arra a bizalomra, de azért is, mert megállás nélkül szükségét érzi „fedezni magát”, azaz eltitkolni az érzelmeit. Ami nem is csoda, mert gondoljunk csak bele, mi történne, ha egy-egy boldogabb pillanatunkban, óránkban kiszabadulnánk az utcára, és azt tennénk, amit a szívünk diktál. Én legalábbis ilyenkor énekelve, táncolva és vigyorogva közlekednék az utcán, többeknek odakiáltanám, hogy szeretlek, de talán olyan is akadna, akinek a nyakába ugranék. Dühösebb napjaimon ennek az ellenkezője. Meddig jutnék vajon kényszerzubbony nélkül?????

Akárki akármit mond, Osho mondta meg erről a frankót:
- Barátom, ha dühös vagy, dühöngj, ha szomorú vagy, sírj, ordíts, zokogj, ha vidám vagy nevess, ujjongj, ugrálj – szabad „fordításban”. Ilyenek a gyerekek. Ezt idomítjuk ki belőlük, és ezzel tesszük őket egy életre idegbeteg robotemberré – ahogyan minket is. Én hozzátenném, hogy ha gondolkodni van kedved, ám gondolkodj! Mostanában egyre inkább arra biztatják az embereket, hogy ne gondolkodjanak, éljenek a mostban, mert az milyen jó – de vajon tényleg jó? Tényleg jó megtoldani a feketelistát még egy „ne gondolkodj-al” is?

Könyörgöm, valaki mondja meg, miért szégyen érezni!
Valaki mondja meg, miért nevelik bele az emberekbe, hogy zombiként viselkedjenek!
Mi a szégyen abban, ha valaki jókedvű, vidám?
Méghozzá annyira, hogy erről már jópofa szlogen is született:
Lepd meg a világot! Mosolyogj hétfő reggel!

És miért szégyen, ha valaki dühös?
Miért szégyen, ha valaki szomorú?
Miért nem merjük azt mondani a másik embernek: „Te figyelj” Komállak, meg minden, de most veszettül nincs hangulatom hozzád”!
Mert megsértődik.
És akkor mi van?
Nem fog szeretni?
Nagy dolog!
Vagy inkább azért, mert ha ennyire bátran felvállalnánk magunkat, akkor csorbulna a magunkról kialakított kép, mert mások szemében is csorbulna a rólunk kialakított kép, amiről azt hisszük, hogy létezik, pedig dehogy?

Szeretnénk, ha mások valamilyennek látnának bennünket, de persze nem olyannak látnak, mi mégis elhisszük, hogy igen. Aztán amikor fény derül valami apropó folytán arra, hogy csak mi képzeljük, hogy ők olyannak látnak, de közben nem, na, akkor jön a sértődés.

Bonyolult szerkezet az emberi elme és lélek.
Rosszabb napjaimon például én egyáltalán nem hiszek semmiben, még abban az egész hablatyban sem, amiről pedig annyit szoktam beszélni. Mert ha én lennék a világ javainak kilencven százalékát birtokló 10 százaléknyi ember, akkor tutira kitalálnám, hogyan altassam el annak a nyomorult kilencven százaléknak a gyanakvását, s tereljem el a figyelmét, hogy még véletlenül se azon törje a fejét, miként szerezze meg a javaimat, akut éhen halásának, avagy épp csőlakóvá való kényszerülésének elkerülése érdekében. Például elhitetném vele, hogy minden, ami vele történik, egyedül az ő hibája – ezek meg, ahogyan sok ezer évig elhitték azt, hogy a szakállas öreg a felhők felett a trónusán szemgúvasztva figyel, és aki nem lesz jó, azt kupán vágja egy ménkűvel, aki jó lesz, azt meg halála után körbeölelgeti és alaposan hátba veregeti, na, ugyanúgy elhiszik majd azt is, hogy akármi kényelmetlenség, kellemetlenség történik az életükben, arról bizony őrajtuk kívül senki sem tehet. Olyan hiszékenyek ezek az emberek, én pedig bármit kitalálok, még mielőtt ők kitalálnák, hogy eszük ágában sincs éhen halni, amíg nekem egész szigetem meg felhőkarcolókból álló kerületeim vannak akárhol, és mellesleg minden pénz, amiért ők a vérüket izzadva megdolgoztak, az én zsebemben landol.

Szerintem már mindenki rájött, hogy ma épp rossz napom van.
Semmiben sem hiszek, viszont rájöttem, hogy gyűlölni jó, haragudni jó, dühöngeni jó, annyi, de annyi felszabaduló energia, hogy azt elmondani nem lehet, kimondani pedig, fennhangon kikiáltani, hogy gyűlölöm a meleget – többek között -, isteni érzés. Szerintem bátran próbáljátok ki, persze ne a metrón, hanem mondjuk otthon, vagy egy erdőben, mert a zombik nagyon furcsán fognak nézni Rátok utána.

És a gyerekek, miután kidühöngték magukat, elfelejtik az egészet, és játszanak boldogan tovább.

Na ezt csináljátok utánuk!

Ja!
És gondolkodni is jó!:)

Délutáni teázni egy halott nagynénivel…hát, az sem rossz, ha megnyugvást hoz a léleknek. Márpedig megnyugvást hozott, mert az Ő halála óta lefogadom, hogy én voltam az első, aki eltöprengett, mit érezhetett Ő a halála előtt egy-két órával, kómába esve. Egy évvel érettségi előtt, két hónappal harmadik év vége előtt. Nagy tervekkel a tarisznyájában – tanárnak készült szegényke. Imádta a másfél éves bátyámat, nyilván szeretett volna családot, gyerekeket, nyilván szeretett volna szerelmes lenni. Nyilván alig várta már, hogy megpillanthasson engem…Annyi mindenre vágyott…
És semmi sem lett belőle.
Semmivé foszlott minden két-három óra alatt.

Gyermekkoromban sokat nyaraltam a nagymamáméknál, édesanyám szülőfalujában. Ott, ahol a húga élt és meghalt. A szobában, ahol menyasszonynak öltöztetve felravatalozták – akkoriban még úgy volt szokás -, most így visszagondolva tudom, mindig fura érzés fogott el. Egyébként is mindig úgy éreztem, mintha Ő jelen lenne, mintha sosem ment volna el, csak plusz mellé éreztem még a fájdalmat, a mérhetetlen gyászt, és millió érzést, amit az Ő édesanyja, az én nagymamám érzett, s érez a mai napig. A minap, amikor végiggondoltam a fentieket, hogy vajon mit érezhetett Ő az utolsó órákban, rájöttem, hogy bizony mindazt, amit én is éreztem egész életemben – hogy minden hiába volt, semmi sem sikerült, semmi sem lesz belőlem, értelmetlen ez az egész bohóckodás, amit életnek nevezünk, semmit sem kaptam meg, amire vágytam, az Élet sajnálta tőlem, balszerencsés vagyok, s olyan igazságtalan ez az egész …satöbbi, satöbbi. Világéletemben mindent, de mindent rohanva, kapkodva csináltam, mert folyton ott volt bennem az érzés, hogy sietni kell, nincs idő, nincs diő, nincs idő - még akkor is, ha mondjuk a mosogatáson kívül más dolgom egész nap sem akadt. Végigrohantam és kapkodtam az egész életem, akár szegény Bendegúz, az Indul a bakterház című filmben, noha soha semmi sürgős dolgom nem volt. A napokban vert tanyát a fejembe a gondolat, hogy ez is az Ő öröksége lehet, végtére is nem tudni, mire van időnk, és mire nincs. Mi van, ha megint olyan hirtelen és váratlanul kell menni, s még nem is éltem, még semmi sem teljesült be az álmaimból, még annyi mindent kéne tennem...

Csak tudnám, hogyan kell megnyugtatni egy dühös, csalódott, gyűlölködő, mérhetetlenül „életunt”, 44 éve halott nőt, akinek minden érzése az enyém!

Hozzászólások



.

"A 'Haza' ott van, ahonnan az ember mar nem kivan se abortalni se ujraszuletni."

Köszönöm Felebarát :)

Teljes kiüresedés, nincsenek vágyak, elvárások, ragaszkodások, azonosulások.

V
E
R
A

VERA mentesség, teljes üresség, és akkor megjelenik a TELJESSÉG.

Nekem a TELJESSÉG a Haza.
Neked az üresség.

Nem rossz:)))

Örömteli napot :)



"...A jo tanacs..."

Bekesseg nektek kedves Keisla!

Erkezhet a jo tanacs keson?
Vagy kivetel nelkul, mindig pont idoben?

Megertelek, sok tepelodessel eltelt ido utan nehezere esik az embernek ujra atgondolni vmit, amire mar nagynehezen talalt egy szimpi magyarazatot. Es talan azert is hessegeti el az ember egy uj verzio lehetoseget, mert fel, hogy amiben mar "megnyugodott", ujra felkavarja, es ujra gondolkodasra keszteti.
Szeretned letenni?
Misem egyszerubb!:)

"Es senki nem cipeli egy masiknak a terhet."

Eredmenyes, megkonnyebulest hozo gondolkodast!:)



Ugyanaz!:)))

Tömör és velős. Én is:D



Igen, kedves Felebarátikérdés...

...tényleg alaposan bele tudom érezni magam mások helyébe:) A jó tanács azonban későn érkezett, mert még újszülöttként, sőt, születésem előtt "öltöttem magamra", és sok idő kellett, mire erre rájöttem - most épp letenni próbálom:))

Sosem volt szándékom halottakkal foglalkozni, semmilyen téren, még temetésre is csak akkor megyek, ha elkerülhetetlen, és Mindenszentekkor sem követem a divatot, nem megyek a temetőbe.

De látod, vannak dolgok, amikre az Élet rákényszeríti az embert.
Egyébként éppenséggel arra döbbentem rá, hogy a halottakkal nagyon is törődni kell (kéne):)

Olyan hely, ahonnan nemigen vágyom el soha, sehová - az otthonom. :))
De sajnos az ember nem teheti meg, hogy élete végéig ki se mozduljon:)



Köszönöm, kedves Enti...

...megszerzem, amint tudom. :) Néhány részlet belőle van fenn a Neten, ezeket elolvastam - mit mondjak? Tényleg érdekes:)



"És hol van a haza?"

Bekesseg kedves Enti!

"...mintha már magzatként is inkább szerettem volna abortálni, mint megszületni. Erre én csak annyit feleltem; Na ja! Később is:)..."-irta Keisla.

A 'Haza' ott van, ahonnan az ember mar nem kivan se abortalni se ujraszuletni.

:)



legalább te se játszod az

legalább te se játszod az eszed:)bírlak:)



Haza

"Talalj 'Haza'! :)"

És hol van a haza?

Jézuskánál?



"...Csak vki mondja meg..."

Bekesseg nektek kedves Keisla!

Nagyneni, nagybacsi,.........EMPATIAS kepesseged kifinomult, erzekeny, jol aterzed masok helyzetet, erzeseit. De nem kell, hogy 'fel is oltsd magadra'.
Hagyd a halottakat. Nyugodjanak bekeben.

"...Csak vki mondja meg..."
Te magad vagy a megmondhatoja, hogy nem talalod a helyed, nem vagy 'otthon' , ahol es ahogyan elsz.

Talalj 'Haza'! :)



Segít

Dr Edith Fiore: Nyugtalan holtak című könyv nekem sokat segített.



Tudod, Szildiko...

...néha megborzongok, s úgy érzem, félelmetesek ezek a dolgok - na, nem negatív értelemben. Az embernek leesik az álla.

Utánanéztem ennek a bizonyos módszernek, amiről írsz, mert még sosem hallottam róla. És megdöbbentem, mert valóban, másnap, ahogy megvilágosodott bennem ez az ügy a Nagynénivel, valóban olyan gondolataim, érzéseim voltak, hogy "Nénikém, eddig helyetted éltem, bennem megéltél mindent, amire vágytál, tulajdonképpen teljesültek a vágyaid, úgyhogy most menj, hadd éljem most már a magam életét." :)

És most olvasom, hogy ez valóban így működik, működhet...
Hihetetlen!

Utána meg olyan üresnek éreztem magam belül, mint akinek minden mindegy, mert már megkapta, amit akart, és most már jöhet bármi. De végül nem ment el, még mindig itt van, érzem, és fogalmam sincs, mire vár.

Páran biztos hülyének néznek most, de az igazat megvallva nemigen zavar:))

És köszönöm, kedves Ildi, nagyon aranyos vagy, nem kizárt, hogy szavadon foglak:)



Köszönöm :)) Neked is! :) Jó

Köszönöm :)) Neked is! :)
Jó fele jársz! :) Remekül megérezted, hogy a sajnálat csak azt sugallaná neki, hogy nem képes megbirkózni a sorsával, vagyis gyenge és szerencsétlen. Márpedig ez nem igaz! Tudatosíts, hogy ő igenis erős, és elfogadja amit az élet rámért. És te is fogadd el: ez volt a sorsa. Az övé, add vissza neki, és adj helyet a szívedben.

Amúgy neki nincs sebe, sebe csak neked van. És ha lenne is, nem a te feladatod azt begyógyítani, akármennyire is - jó szándékból - segítenél neki.(Még belépnél az anyukája helyére) Ne tedd, nem a te dolgod! Tiszteld meg azzal, hogy nem avatkozol bele, és tudod, hogy elég erős ahhoz, hogy viselje a sorsát.

Ha valahol elakadnál, szólj. :)



Kedves Szildiko!:)

Igen, valami ilyesmitől tartottam én is. Valahogy azt éreztem, érzem, hogy a lelke koránt sem békélt még meg, és valamiért rám vár a feladat, hogy megbékítsem. A napokban, amikor először töprengtem ezen, mélységes-mély szeretetet éreztem iránta, csodálkoztam, amiért nem szánalmat, sajnálatot, de aztán rájöttem, hogy az csak olaj a tűzre. Őt egyszerűen szeretni kell, begyógyítani a sebeit, és hazaengedni.

Sikerülni fog, tudom.:)

Neked pedig nagyon, de nagyon szépen köszönöm, nem is hinnéd, milyen sokat segítettél.)

Gyönyörű napot kívánok Neked!:)



Kedves Keisla!

Hát nem könnyű az életed. Komoly érzelmeken mész keresztül.
Hazabeszélve, ezt a problémát a családállításokon nagyon jól lehet kezelni. Nem is hiszed, milyen sokan cipelik úgy más életét, érzelmeit, viselkedését, reakcióit, hogy fel sem ismerik. Te felismerted. Már csak egy lépés, hogy visszaadd, ami nem a tied. :)) És élhesd a saját életed.
(Amúgy a halottnak is nagyon rossz ez az erős kötődés. Amíg ez nincs lerendezve, nem tud nyugodni)