A csalogány

Kincsre leltem, egy réges-régi emlékre.

Általános iskolában működött egy irodalmi színpadunk. Négy éven át lehettem tagja. A szereplőgárda gerincét egyetlen osztály adta, én voltam közöttük a "gyütt-ment". Vajon mit látott meg bennem Anikó néni, amikor úgy döntött, bevisz a "nagyok" közé? Igaz, nyertem szavaló versenyeket az iskola falain belül és kívül, tudta rólam, hogy szeretem a magyar nyelvet, nagykanállal eszem a magyar irodalmat... Talán ezért szeretett volna a művészet irányába terelni? Ezt a mai napig nem tudom és már soha nem is fogom megtudni.

Emlékszem arra a napra, amikor délután bekísért az első próbára. Új darabot kezdtek el próbálni és engem úgy mutatott be, hogy "Íme, a főszereplő!". Egy részről csodálkozó, más részről ellenséges tekintetek kereszttüzében találtam magam. Elszorult a torkom és menekültem volna... De nem volt hová. Aztán elkezdődött az olvasópróba. Szerepek kiosztva... És ment minden gördülékenyen, mint ha hosszú-hosszú évek óta együtt dolgozott volna ez a gyerekgárda.
Anikó néninek különös tehetsége volt. Azonnal megtalálta mindenki számára a megfelelő szerepet. Volt, aki énekelt, volt, aki táncolt, volt, aki csak a triangulumot verte, de minden lelkes gyerek részt vehetett az előadásban. És többek között erről szólt az a saját szerzésű gyermekdarabja is, melynek én lettem a főszereplője. Az addig porban heverő önbizalmam nagy lökést kapott. Én, aki sírva fakadtam elsős koromban, amikor néhány szülő előtt egy ünnepélyen verset kellett volna szavalnom, most minden percét élveztem a próbáknak és az előadásoknak. Játszottunk nagy színpadon, 100-200 fős közönség előtt és a Magyar Rádió Márványtermében éppúgy, mint gyermek-rehabilitációs intézetben mozgássérült és vak gyerekek előtt/között (mert ott színpad nem volt). Talán ez utóbbi volt rám a négy év alatt a legnagyobb hatással, de azt hiszem, nem csak én éreztem így. Mindent elmond az, hogy ezeknek a gyerekeknek az összes új darabunkat előadtuk és ők minden alkalommal szó szerint körül rajongtak bennünket, mint a legnagyobb sztárokat. Hálás vagyok, hogy átélhettem azokat a pillanatokat és hálás vagyok Anikó néninek, valamint a "nagyoknak", hogy megismerhettem velük a színjátszás lényegét, értelmét. Hogy nem léptem erre a pályára... Csak rajtam múlt, mint minden az életben. Az alapképzést, a támogatást megkaptam hozzá, de akkor éppen más kezdett érdekelni.

A kincs pedig, amit a bejegyzés elején említettem, az irodalmi színpadon töltött időszakom utolsó darabja volt: A csalogány. Tévéfilm is készült belőle, ha jól emlékszem az általam amatőrként megformált császárt Bánffy György keltette életre, míg a kamarás szerepét Körmendi János kapta, aki - Anikó néni hiteles elmondása alapján, mivel ő részt vehetett a forgatáson is - a rendezői utasításokon túl a saját ötleteit is belecsempészte a jeleneteibe. Akkor egy gyerekdarabként játszottuk és éltük át benne a szerepeinket. Most, felnőtt fejjel elolvasva újra ezt az Andersen mesét egész más jelentést kapnak a szavak. És a könnycsepp is a klaviatúrán.

Hozzászólások



Köszönöm.:) Az ajándékot is.

Köszönöm.:) Az ajándékot is.



Muszáj sírnom, a meghatottságtól édes Lápipócom:)

De neked muszáj volt megírnod. Köszönöm, hogy olvashattam:) Anikó

Egy nagyon aranyos ajándék, cserébe:))) !!!!!

Kattints a linkre, írd be a keresztneved, és a végén kattints a méhkasra, és várj !

http://flashfunpages.com/bees2.swf