Néha beletörik a bicskám...

Néha nem érzem, hogy lenne szívem.
Van.
Persze, hogy van, hisz dobog meg minden, semmi szokatlan, csak úgy érzések terén. Már említettem, hogy mintha sokkal tompábban éreznék. Mintha valami elhalt kis izéke lett volna már belőle. Olyan semmilyen az egész, minden. Olykor csak úgy néznék ki a fejemből tehetetlenül, és még is mintha még ez lenne a legjobban eső tevékenység. De közben ott van az is, hogy nincs mire gondolnom és idegesít. Az az lenne mire gondolnom, de nem jut el oda az agyamba ahova kéne, ahhoz hogy tüzetesebben megvizsgáljam. Van, hogy tényleg úgy gondolom, hogy semmi sem történt és azért nem tudok min filózni és van, hogy talán nem is akarok.
Mostanában előjött az a bizonyos régi érzés, a félelem, amikor úgy érzed na most át fognak vágni, bizony kapsz egy kis hideg zuhanyt és letojja a fejedet az a bizonyos ember, akinek a figyelmére vágytál. Elhitette veled, hogy megbízható, őt ugyan senkihez nem kell hasonlítani, mert ő aztán tuti fer, és tisztességes, és egy nap se telt bele, és már bizonyította is az ellenkezőjét.
DE én még mindig remélek, holott sokkal bölcsebb lettem, és van egy olyan gondolatom is, hogy "jaaaj nee, hagyd nem nem nem nem, ne csináld, nem stimmel valami." Hajlamos vagyok elhessegetni a gondolatot, mert ott van az, hogy de hát hátha mégis csak én túlzom el, én látok bele olyasmit, ami nincs is, hisz erre is tök hajlamos vagyok. Olyan védekezési reflex ez, hogy egyből 20 féle verziót gyártok arra, hogy mi történhetett, miért nem keres meg, miért nem tudok vele beszélni, miért nem reagál, miért cselekszik homlokegyenest másképp, mint amit mutat, hogy azt teszi... na most ez nem tudom mennyire érthető. Tehát mutat valamit, hogy ő éppen ezt meg azt csinálja és gondolja és közben tök más történik.
Nem érzem úgy, hogy ezt érdemelném, főleg hogy még mondtam is, hogy azért kb mi az, amit nem szeretnék kapni. Nagyon rosszul esik. És ez meg még dühítő is, hogy nem lehet elérni, hogy beszéljünk. Olyan megalázó, mintha ennyit se érdemelnék. Csak megszeretném kérdezni, hogy még is mi a gond, mi a baj, hogy így viselkedik hirtelen. Csak ennyit szeretnék, tisztázni, hogy mi ez.
Tegnap óta van ez az egész, és tudjátok van az az érzés, az a gyomorgörccsel vegyülő izgatottság, amikor tudod, hogy eljött az este és beszélhettek... és végül semmi nem történik. Hagysz neki egy üzenetet, de több mint fél nap elteltével sem válaszol, holott sejted, hogy ő már rég elolvasta az üzenetet... , de inkább nem jársz utána, pedig több úton is könnyedén kideríthetnéd, hogy kapcsolatba léphetett volna veled azóta kb minden órába... ha akart volna. És ez ami olyan megalázó. Nem vagy rossz ember, sőőt! És még is ezt kapod! A francba már! Igenis megalázó, ha nem kellesz valakinek. De a legrosszabb benne, ha ezt így hozzák a tudtodra: tulajdonképpen sehogy sem, csak eltűnnek, "ásztálávisztá bébi! majd rájössz magadtól!" - kb ilyen szinten. Mintha azt hinnék, hogy ami nincs az meg sem történt, az nem is fájhat! EZ, ami igazán dühítő, és akkora csalódás!
Hát csoda, hogy fél az ember, hogy megbántja a másik? Hogy áttipornak rajta, csak mert nem olyan, mint ahogy a másik elképzeli? Hát csoda, hogy nem mernek hinni az emberek egymásnak? Persze bizonygatják, hogy nem olyanok mint a többi, és megérdemli a bizalmat. Kikérik maguknak, hogy ugyan ők biztos nem vágnák át a másikat, hisz ez sértő számukra, még csak a feltételezés is!!!! És te elgondolkozol: "hoho! igen tényleg lehet mindenkinek meg kell adni az esélyt." És még BŰNTUDATOD is lesz, te atyaég! Hát ez már komédia!!!! Bűntudatod lesz attól, hogy meg van rá az esély, hogy tényleg egy tisztességes őszinte embernek nem adod meg a kellő bizalmat! Hisz magad is kikérnéd valószínűleg, hogy ha ilyen "rágalmazások" érnének, hogy te csak kihasználod a másikat és még belé is rúgsz!
Van rá esély, hogy tisztességes emberrel hozzon össze a sors, igen. De én konkrétan, nem azt tapasztalom, hogy megéri bizalmat adni. Mindig rá kell ébrednem, hogy hülye voltam vagy azért mert egyáltalán nyitottam a másik felé, vagy azért mert hittem neki, vagy azért mert tiszta lappal indítottam és azt mondtam, hogy figyelj, adok egy alap bizalmat, de azért bizonyíts, én is azon vagyok.

Nagyon régen sírtam olyan igazit. Direkt nem sírok. Ha tudok is, akkor kb napokig bennem van a dolog és néhány nap elteltével kitudok csikarni magamból könnycseppeket. Nem tudok sírni, de legalábbis nehezen.
Direkt próbálom úgy csinálni a dolgaim, hogy csak előre haladjak, ne legyenek hátráltató tényezők, ne legyem MIÉRT vagy KIÉRT szomorúnak lennem, erősödjek szépen és bármi gond beütne azt könnyedén megoldjam, majd magam mögött hagyjam. Olyan jó volt így élni. Néha már már, hmm olyan ... kiegyensúlyozottnak éreztem magam, másrészről meg olyan tompa volt ez is. Kicsit olyan semmilyen, de határozottan jobb és kellemesebb, mint az, ha rágódok valamin és szomorkodom miatta. A környezetemmel sokkal jobb viszonyom lett, szinte mindig jó kedvem volt, és mindenkivel kedves voltam, és így én is jobban éreztem magam. Ilyenkor eszembe jutott, hogy talán még is véghez lehet vinni a dolgokat, még is képes vagyok rá, még sem egy rakás kaki minden. Ha jött valami felemelt fejjel fogadtam és lerendeztem magamban: "igen, ez történt? hm hm... lássuk csak. Ezt meg ezt tetted, ezt és ezt a döntést te hoztad. Felelős vagy érte? Nyilván igen. Hoznak rossz döntéseket az emberek, ebből tanulnak. A te dolgod az, hogy ezt elfogadd és még helyre hozd, amit lehet, még ha kellemetlen is, hát hajrá! "
Annyira egyszerű volt így....ajj gyerekek!

Most meg két napja megvagyok bolondulva. A régi gyomor görcs, a régi félelmek. Nem tudok aludni, mert kattog az agyam, és ha lehunyom a szemem még rosszabb. Ha meg elalszom és felébredek, akkor azzal a hülye érzéssel kelek. Nem igazán tudom megfogalmazni milyen érzés. Olyan bizonytalan vagyok olyankor, és arra gondolok, hogy ha ma rosszul sülnek el a dolgok, akkor valószínűleg nem tudok majd úgy tenni a családom előtt, hogy igazából No Problem. Igen, én beismerem, hogy fel szoktam venni egy álarcot, rengeteget dolgoztam ezen, és én büszke vagyok arra, hogy magamban lerendezem a dolgokat és utána tudok másokra mosolyogni. Lehet ezért engem bántani, de én erre igenis büszke vagyok!
De néha beletörik a bicskám... És nem értem egyébként, hogy mért pont emiatt az ember miatt kerültem ilyen helyzetbe ismét. Azt gondoltam, hogy engem nagyon magával kell hogy ragadjon valaki ahhoz, hogy én ilyent megint megengedjek magamnak, ekkora gyengülést. Alig ismerem, alig tudok róla valamit és tessék még is! Először még nem is annyira akartam őt ismerni, aztán most meg annál jobban. Sokszor mondom azt magamban, hogy ha már rég magad tudod őt, évek múltán, akkor majd belátod, hogy ő miatta nem éri meg ez az egész hajcihő, és jobb ha még most belátod ezt, hátha úgy majd könnyebben túllépsz rajta. De én szeretném őt a fenébe is!
Talán az volt a baj, hogy megengedtem magamnak azt a luxust, hogy elképzeljek vele egy-egy életrevaló szituációt. Ez lesz nekem a vesztem. Éppen Müller Péter könyvét olvasom, a Boldogságról szól. A könyvben megkérdez néhány embert, hogy mit jelent számukra a boldogság. Természetesen voltak olyan válaszok, amiket várt is az ember. De, amikor megfogalmazzák azt, amit te is tudsz magadról, de még nem merted elismerni vagy kimondani... fúú... egy nő azt mondta ( nem tudom idézni, mert nincs előttem a könyv), hogy számára az a boldogság, amikor a képzeletében élhet. Amikor elképzelhet egy életet. Elmúlt 40 éves és ő a fantáziájában él, akkor boldog ha elképzelheti azt az életét, van családja meg minden, de még sem ettől boldog, hanem ha álmodozhat. És pontosan ezt érzem. Nem tudom, hogy sok ember van e így vele, de én nagyon sokat fantáziálok egy másik életről, minden apró részletét eltudom képzelni, de annak is tudatában vagyok, hogy ezek olyan dolgok, amik nem válnak valósággá, vagy csak töredékében és az is csak valami silány hasonlata lesz. Szóval én kb minden percben tudok álmodozni és ha belegondolok, hogy ez nem igazi, akkor belesajdul a szívem. A szívem, amit nem érzek már annyira. Érzem, de nem úgy mint azelőtt. Fájnak dolgok, de kevésbé, sajoghat, de már kevésbé, örülök dolgoknak, de már kevésbé. Egy kicsit olyan,mintha egy fátyolt terítettek volna valamire, ami tárolja az érzéseket, és tök homály már az egész.
Nem azt szeretném, ha felülmúlhatatlanul tudjak örülni,mint mondjuk hát nem is tudom úgy 17-18 évesen, csak ismét azt a bizonyos jó kedved és erőt, amit feljebb említettem. Két napja szinte látszódik, hogy küzdök ezzel a rosszal és a jóval. Valahogy ki kell kerülnöm ebből az erdőből... Gyerekek, ez egy akkora dzsungel!!!!

Címkék:

Hozzászólások



:)

Igen, teljesen igazad van. Ha valaki nem tudta hitelesíteni az állításait magáról, akkor azt engedjük inkább útjára. :)

A pajzzsal viszont nem lehet az a gond, hogy oké lehet kivédem a negatívumokat, de akkor lesznek olyan pozitívumok, amiket nem tudok befogadni? Mit gondolsz erről?



...

Szia maat!
Nem rossz dolog az a pajzs!
Vannak olyanok, akik csak beszélnek a dolgokról, és nem azt teszik amit mondanak.
És ha meg nem azt teszik, akkor nem kell hinni nekik.
Van aki érzelmileg egy 0-a.
Én is jártam így, és könnyedén elengedtem.. :D