Egy perc

A kezdet...
"Egy perc?" Kérdezte a férfi. "Egy perc." Válaszolta a nő.
Még nem voltak szeretők, de tudták a sors most hozta tudtukra, azzá lesznek. Szerelmes szeretőkké. A férfi egyedül élt, remek egzisztenciával. Kapcsolatra, legális kapcsolatra készen. A nő erős, magabiztos, öntudatos, családos. Két lábbal a földön állva, királynője életének és lelkének. Tudta a családjától nem szakíthatja el soha senki. A szerelem sem. Az élet nagy rendező, megteremtette a helyet az alkalmat. Első pillanatban eldőlt mindkettejük sorsa, nem volt értelme küzdelemnek, ellenkezésnek.
A fenti párbeszéd az első találkozások egyikén zajlott. A férfi megfogta a nő kezét és határozottan kivezette a zajos forgatagból. Egy folyosóra nyíló hátsó ajtón léptek ki a csendbe. Nem értek egymáshoz. A férfi közelebb lépett a nőhöz. Az egyik átlépte azt a határt a másik átengedte azon a határon amit nem tesz bárkivel és nem enged meg bárkinek. Az egy perc csendben minden benne volt. A kínzó vonzalom az állandó akadályok, a mindent leküzdő vagy a megalázó bujkálás amit a jövő tartogat. Csak nézték egymást és tudták vállalni fogják. Szó nélküli egyezség volt. Csak a szemek beszéltek egymással. Az első egy perc.
Jobb volt mint számítottak rá. Sok időt töltöttek együtt. Zöld utat kapott minden tervbe vett utazás, biztonságos volt a nő hazatérése. A férfi képes volt arra amire oly kevesen. Ugy tudott lángolni, tűzzel égetni sok ember elött is titokban, hogy perzselte a nőt.
"Elárulhatom, hogy szerelmes vagyok egy fantasztikus nőbe..." csak egyvalaki tudta, kinek szólt ez a mondat.
A társaság ahova tartoztak független és távoli volt valós életüktől. Párként ismerték és szerették őket. Havonta egy hétvége féktelen bulizás.
Egyszer összekaptak és együtt, de haraggal a szívükben mentek el a máskor oly sok örömöt adó találkozóra. Nem ültek egymás mellé. Próbáltak feloldódni, másokkal beszélgetni. A férfi végig a nőt nézte. Belekapaszkodott a nő tekintetébe, szinte könyörögte bocsánatát.
"Mit szeretnél mit tegyek? Csak mondd meg és megteszem."
A nő először visszakarmolt a tekintetével. "Engedj el."
"Ezt ne kérd! Nem tudom megtenni!"
Nem tudtak egymás nélkül lenni. A férfi előtt nem volt akadály. Naponta tette meg a majd száz kilométeres utat pár órányi találkozásért. Mindent megbeszéltek mindenről beszéltek naponta többször. Egymáséi voltak.
Évek teltek el. A férfi időről időre kimondta szíve vágyát. "Csak szólnod kell és küldöm a kamiont érted vagy ne is hozz magaddal semmit, csak te gyere. Éljél velem."
Hét év szinte együttélés után váratlanul csapott le a sors a szerelmes szeretőkre. A férfi beteg lett. Gyógyithatatlan de hosszú lefolyású betegség volt a diagnózis. Akár tünetmentes 8-10 év. Talán nem is vették komolyan, hisz olyan távolinak tűnt a megjósolt vég, addig bármi és csakis jó bármi történhet.
Nem így lett. A betegség kegyetlenül átvette az irányítást.
Komor és reményvesztett egy év.
Az utolsó találkozás a kórház intenzív osztályán történt, kettejük közt a férfit óvó, átlátszó fóliafal. Próbáltak emlékezni. Erőt merítve a rövidre szabott közös múltból. A hangok még vidámnak is tűntek de a szemek búcsúztak.
A nővér kedvesen figyelmeztetett a múló időre.
A férfi felemelte kezét és a fóliára tette forró tenyerét. "Egy perc?" A nő a másik oldalon hozzáillesztette az övét. "Egy perc."
A vég...
Az utolsó egy perc.

Hozzászólások



Kedves Miryam, várom a további bejegyzéseid!

Pontosabban VÁRJUK, hiszen meggyőződésem, hogy mások is nagy figyelemmel olvasták soraidat!



Köszönom

Köszönom



Talán furcsállod, de számomra ez a dal illeszkedik

a történetedhez. https://www.youtube.com/watch?v=SPVkxrfqHP4
Hiszem, hogy igazi szerelmek esetében, a búcsú soha nem végleges, ezért még a halál sem tehet a végére pontot, mert valahol találkoznak azok, akik igazán szerették egymást.



Kedves Miryam, egy percre még visszajöttem, hogy üdvözöljelek!

Szívszorító a történeted, mégis azt mondom, hogy egy ilyen szerelemért, egy ilyen percért: érdemes (volt) élni!