Léna mamija vagyok

Nagymama lettem. Léna mamija vagyok. Megpróbálom ezt az érzést leírni talán másképp mint mások.
A változás, ahogy én élem meg.
De pár szó elötte, arról ami nem változott. Én egy csodálatos lány édesanyja vagyok. Nem változtak az ézéseim. Pont olyan rajongósan-féltősen szeretem őt mint eddig. Csodálom ahogy anyává lett az utolsó sejtjéig, amit és ahogyan tesz Lénáért. Kimondhatatlanul büszke vagyok a lányomra!
Most hát jöjjek én, a mami!
Én is megszülettem! Hááát, egyáltalán nem a terveim szerint! Erre valók a tervek! Egy csomót agyalunk rajta, felépítjük, adunk neki ideológiát... aztán hajítjuk el nagy erővel!
Én úgy gondoltam (nagy barátnői konzultáció és egytértés mellett), nem adom az életem még egyszer! Majd hetente kétszer, nagyon max háromszor megyek, segítek de igyekszem őrizni a régi életem! Szeretem a szabadságom, hogy nem nehezedik rám már annyi felelősség, bla bla bla... Na itt jött a sutbadobás! Ott vagyok bizony. Az első pillanattól fogva. Intenzíven de nem tolakodóan! Beálltam a sorba a lányom mögé! Ez nagyon fontos! Figyelem amit és ahogyan csinál. Tanulom az új dolgokat, gyakorlom míg pont úgy nem csinálom mint ő! Nem leszek az a mami akinél mindent szabad amit otthon nem. Ez tisztelet és főhajtás a lányom felé, az elvei és a nevelési módszerei felé. Ki nem állom amikor egy nagyszülő az unokával cinkosan összenevet mert valami olyat tettek amit anya nem enged. Kvázi lazán felülbirálja azt és ez a gyerek szemében nem más mint anya szavának a semmibe vétele. Milyen ez már? Elmondom (mert elmondhatom) ha másképp gondolom. Nem erőszakosan és tolakodóan. Kivárom a próbálkozásokat és akkor jövök elő egy általam ismert lehetőséggel. Azért mert én vagyok az idösebb még egyáltalán nem biztos, hogy jobban gondolok valamit! Őrzöm az emlékét annak, hogy milyen nehéz kialakítani egy új létformát, ráadásul nap mint nap alakítani szívvel és felelősséggel. Ennek egyszerűen nem lehet keresztbe tenni. Ő a főnök az én dolgom az igazodás. Ezt a legnagyobb összhangban és szeretetben tesszük, és jelentem működik.
A mamiság, ahogy én érzékeltetni tudom a még “nem mamikkal”.
Kényelmes kuckó vagyok. Ha Léna az ölemben ül, úgy hajlítom a gerincem, hogy neki legyen kellemes. Előrecsúszom, begörbítem a hátam szinte a farokcsontomon egyensúlyozok. A mellem is behorpasztom, C betű vagyok! Nem, egyáltalán nem kényelmes nekem! De lepillantok és ott kucorog ő, két ujját cumizva kerek szemmel megpihen és onnan nézi a világot! Ki törödik azzal, hogy ezért a tartásért egy szigorú orthopédus s fejemre koppintana? Érzem ahogy ellazítja magát az ölemben. A két karom átlényegül kartámasszá és ebben a természetesen egészséges emberi tartástól igen távol, képes vagyok hosszú percekig ülni míg igény van rá.
Tudom hogyan kell tenyérbe fogni a kis lábakat. Van az a tartás amikor ő elkezdi mozgatni az apró lábujjakat, befurkálva a tenyerembe, és ez neki jó! Békességes érzés.
Értem amit mond! Eskü, lehet érteni. Már egész pöttömnyi babszem korától így volt. Elég magas találati aránnyal jól értem.
Isteni “nagykifli” vagyok. Fejecskéje a karom alatt, a lábacskák pedig bekuckózva az én felhúzott lábaim fészkeben az elmaradhatatlan apró lábujjmozgások kíséretében.
Ott a több száz kilométer amit közösen legyalogoltunk. A pillanat amikor tudom, hogy na ez az a szusszanás amit az alvás követ.
Ennek a felsorolásnak sose lenne vége, hisz napról napra jönnek új szokások és én kicsit lemaradva elrévülök az eddigiek csodaságán is.
Szóval volt egy tervem a mamiságról és jó messze suttyantottam, sose lássam. Akarom ezeket a varázsos perceket, minél többet belölük! Egy fefedezésre váró csilingelős élet áll elöttünk és én ezen akarok végig menni pici Léna-kézzel a markomban.
Mami vagyok.