Nyúlcipőm

Nagyon régi. Kopott. Varázsbőre megtört. Öregebb jelen önvalómnál, több száz évvel élt többet. Mindig az enyém volt. Hány elmúlt sorsom viselte miután először lábamra formázta a mindenek feletti? Gazdája volt szegény-gazdag, szép-csúnyácska (sosem csúnya), barna-szőke-vörös-fekete, csibészesen rövid vagy ígézően hosszú hajú, fiús-nőies, harcos amazon-gyámoltalan mimóza, parancsot osztó vagy parancsot teljesítő... Mindegyik én voltam csillagszámú életeim alatt! Ahogy változtam változott. Símult a lábamra mikor először léptem tétova léptekkel, ölelte lábamat mikor utoljára tettem meg tétova lépteimet. Vitt falusi bálba, legények pörgettek kézből kézbe, mentek értem ölre a régi búcsúi éjszaka után. Vitt engem gyertyafénytől ragyogó bálterembe, körbekeringözve a tükrök előtt, hajnali párbajt nézni a harmatos bokor mögül. Állt velem reszketve utcán várva a következőre, bizonytalan hittel, hogy tíz perc múlva ugyanitt állhat majd, ölelve a megalázottságtól remegő lábamat.
A Nyúlcipőm. Kaptam mikor ideindultam. Pedig majdnem...majdnem sikerült meglógnom. Cselesen megbújtam a sok kicsi, még alig test nélküli lélek között. Csak egy pillanat hiányzott, egy apró kis rés amin észrevetlenül kisurranok.
- Te kis pisze, ott-ott hátul! A Nyúlcipödet itt ne hagyd!
Így aztán most is velem van, mostani születésem óta!
Az oviban vettem észre először egy farsangi bálon. Szerelmes voltam abba a fiúba, őszinte, örökké tartó, ötéves szerelemmel. Az idétlenül félrenyírt frufrum ellenére nagyon helyes kis pisze voltam. Akkor már tombolt az őrült, eszeveszett szerelem vagy két hónapja! Képes voltam sírva kérni, hogy a kinyitható ágyamat csakis az övé mellé tegye az óvónéni a délutáni pihenő alatt. Ha a takaró alól kinyúltam a keze már várta az enyémet. Aztán jött az a bál. Mással is táncolt! A fitos orrot lehet a legjobban felhúzni, tettem is amennyire telt tőlem és engedte szerelemben csalódott kis szívem. Akkor símult először a lábamra a Nyúlcipő. Nem volt többet egymás mellett alvás, papás-mamás játék. Hiába minden suta ovisfiús könyörgés, a cipőm vitt engem tőle, menekített!
Kamaszlányként mindig viseltem! Az első csóknál. Atán a másodiknál vagy tíz perccel később egy másik kis faház mögött egy másik fiúval. Vitt egyik randiról a másikra. Soha nem csak egyre!
Szerelmesen sem hagyott sokáig elmerülni az érzésben. Állt velem Piramis koncerten. Mellettem a tizenéves szerelmemmel, ám a kezemet a tömegben észrevétlen egy másik fiú kezébe csúsztatta aki miattam, a jelenlétem és a hiányom miatt lerészegedve üvöltötte, "...ha volna két életem...".
Szorította a lábamat a gimibálban, mert az a fiú aki elkísért már túl régen és túl komolyan...és épp mikor a pulcsimért ment le a ruhatárba, megfordított engem. Pont abba az irányba, ahol egy gyönyörű barna szempár figyelt egy ideje. Elégedetten lépdelt velem hazafelé. Már a másik fiú kísért.
Évek teltek el, röpültek velem és hűséges Nyúlcipőmmel. Soha nem csak egy. Mindig több. Legyen hát vőlegény ha úgy tetszik. Bírta a cipőm a hatalmát felettem, tudta ha vinni akar akkor visz engem. Mert ha csak egy, az veszélyes. Az elköteleződés, komoly érzelmek és komoly fájdalmak. Mitől védett ennyire? Ezért volt fontos, hogy az utolsó pillanatban csak hozzám passzolják?
Házasság, nem elkapkodva. Klassz pasival. Megbizhatóval, megbocsátóval. Lehet megváltoznék, lehet megállapodnék, lehet elfáradtam a véget nem érő szaladásban de a cipő láthatatlanul is törni, szorítani kezdte a lábam. Tovább!!! A nagy sietségben elrontotta a lépést. Betoppant velem a szerelembe, mert soha nem csak egy... Kínlódott, ráncigálta lépteim, megadóan tűrte az utat amit én választottam. Forrongott, égette a talpam de hiába. Adott nekem türelemmel pár évet. Öszintén hittem, hogy elkopott, elfáradt végre, örökre. De titokban terveket szőtt, a nyugalom csak látszólagos volt, elaltatta figyelmemet. Nem vettem észre aljas tervét. Nem tudom mikor olvadt le az én lábamról és mikor kúszott a szerelemére. Elvitte. Távoli, el nem érhető helyre. Diadalmasan, kopott bőre a győzelemtől kisimúlva újra kísérte fájdalmas lépteim. Nem csak egy, soha nem csak egy! Remélte tanul belőle rommá tört lelkem.
Azt gondolnád nem szeretem, gyűlölöm. Nem! Okkal hajították utánam. Ezt az életet kellett élnem. Ha újra kezdeném már nem lesném a rést amin meglóghatok, magam jelentkeznék érte. Így akarnám. Ha van még életem, az összeset így élném.
Az úton amit járunk, egyszer engedte meg, hogy csak egy legyen! Ha akartam, nem engedte volna másképp. Előbb tudta mint én. Csak ő egyedül. Egy életre. Örök elkötelezödést engedett. Követelt. Születéstől az örökkévalóságig! Anyaként.
Mindketten így akarjuk. Én és a Nyúlcipőm.