thesecret.hu

A legjobb barátom. Több mint barát. Lélektárs.
A megbeszélt időben várom. Olyan törékeny, lányosan bájosan közeledik felém. Mosolyog és mosolygok én is, mert tudom, mennyire szereti. Így ismert meg ezzel a mosollyal az arcomon. Aztán a mosoly elmaradt egy időre, nehéz idők jártak. A bánat és a szorongás lett a társam. Mint az iszap olyan. Süllyedtél már el iszapban? Kislányként velem megtörtént.

Nem akartam semmit én, csak bemenni a vízhez, megpiszkálni egy bottal, vagy kagylót szedni. Ahogy közelebb értem, elkezdtem süllyedni. Nem hagytam magam, tapostam magam a 30-as kis csizmámmal egyre mélyebbre. Nem voltam ijedt. Küzdöttem emberesen, az összes hat évemmel. Mikor feladtam akkor sem a félelem lett úrrá rajtam, várakoztam. Vártam, hogy jöjjön valaki arra, szabadítson ki engem sárosan szorult helyzetemből. A bácsi biciklivel jött. Nem kérdezett semmit, csak kihúzott és megdorgált mély hangon.
Hol van az a bácsi mostanában? Van nekem iszapom amikor csak akarom! Még csak azt sem mondhatom, hogy lusta lennék belemászni és értelmetlenül taposni, egyre lejjebb csúszva. Egy különbség azért van, most félek. A felnőtt ember fél! Hol a kislány, aki csendben de biztosan várt, mert tudta, hogy jön arra valaki és kihúzza.
Hát közeledik felém a "bácsi" csak kis változáson ment át az eltelt évek alatt. Huncut szemű, léleklátó barátnőm!
Milyen türelmesen várt, amikor kizártam az életemből. Óvatosan keresett. Írt, üzent, hívott. Nem válaszoltam, nem írtam üzenetet, és nem vettem fel a telefont! Aztán kiszivárgott belőlem a bűntudat. Nem tehetem meg vele, ennyi idősen gyerekként viselkedek. Elfogadta a kifogásokat, fáj a fejem, sok a dolgom, jönnek a rokonok, mindegy mi volt az ok, csak találkozni ne kelljen. Még sokáig óvatoskodott, szelíden kezelte a bánatom, aztán csípőre tett kézzel (gondoltam a hangjából), megfenyegetett, a barátságunkra apellált, nem csak ő az én barátom, hanem én is az övé, és neki szükség van a barátjára. Szavakkal fogta meg a kezem és húzott ki az iszapból.
Beszéltünk, sírtunk, halványan nevettünk.
Soha nem tudom megköszönni neki szavakkal, de azt lélekhangon súgom, és tudom meghallja:
- Ne kapálózz Kincsem, mert csak mélyebbre süllyedsz! Jövök, sietek már feléd, csak várj rám, mert számíthatsz rám!
Büszke vagyok arra, hogy a barátod lehetek!