Ősbizalom

Mikor csecsemők vagyunk jó esteben meg sem fordul a buksinkban az, hogy nem számíthatunk a szüleinkre. Sírunk, mozgolódunk és anya vagy apa odasiet hozzánk. Karjába zár, megetet, megitat, megnyugtat. Valahogy ott van a bizalom. Kérünk és megadatik.
Aztán ahogy telik- múlik az idő mintha ez az ősbizalom, amivel születtünk, elkezdene kipárologni belőlünk. De ez így nem igaz. "Az" ott van mindig, bennünk. Csupán a külső körülmények kételyeket ültetnek el. A Ki vagy Doki című sorozatban feltűnnek a fejnélküli szerzetesek. Igen, élő emberek fejnélkül. Nyakban el vannak kötve. S hogy miért? Mert szerintük - vagyis hitük szerint- szívből kell élni, mert a fejben csak a kételyek születnek. Ezért arra testrészre nincs szükség. Azért mi tudjuk, hogy minden a helyén van, amivel teremtettünk.

Hogyan nyithatunk újra a szabadság felé, a bizalom felé? Először is nincs hibás. Nem mutogathatunk folyton másra az el/ beképzeléseink miatt ért kellemetlenségért.
Másodszor: tiszta fej... Rakjunk rendet magunkban. Hiszen, ha másban nem tudok megbízni, valójában a magamba vetett hitem apad, s vezethet később önbizalomhiányhoz, meneküléshez. Tisztáznom kell, hogy a másik ember nem a bábom, szabad akarattal rendelkezik, nem vagyok parancsolója. Megkérhetem, hogy segítsen, esetleg alkossunk csapatot. Aztán a többi alakul. Ne felejtsük el, hogy mi vagyunk saját sorsunk kovácsai!

Nem feltétlen szükséges az "úgysemsikerülben" jobban hinni, mint önnön magunkban bízni.