Az elfogadásig vezető út

Ha össze kéne foglalnom egy szóban, röpke 37 évem legnagyobb lelki küzdelmének tartalmát, akkor az "Elfogadás", ami ezt legjobban kifejezné.

Most még a tegnapi naplóbejegyzésem témájának az elfogadási folyamatában vagyok. Ez a szó ebben az értelemben, a fájdalmakon túl, a velem történt, visszafordíthatatlan, megváltoztathatatlan dolgok elfogadását jelenti.

Ebben az életkorban a legproduktívabb és legaktívabb az átlagember, hisz most teremti, teremtheti meg önmaga és családja jövőbeli alapjait. Én is ilyen szerettem volna lenni, és a főiskolán még hiperaktív is voltam, de ma, heti 20 órát vagyok képes dolgozni, a maradék időt pedig pihenésre és erőgyűjtésre kell töltenem, hogy ezt a 20 órát is képes legyek, mérnökként, felelősségteljesen ledolgozni.

15 évvel ezelőtt jó indulatú agydaganatot diagnosztizáltak nálam, amit abban az évben meg is műtöttek. Most csak egy aspektusát fejteném ki a következményeknek, a többit, későbbi bejegyzéseimre hagyom, mert egyszerre nagyon hosszú és talán lelkileg is túlterhelő lenne.

A műtét után pár hónappal, iszonyú erős elektromos ütésszerű, hasogató fájdalmak jelentkeztek a bal fülem belsejébe sugárzóan. Pár másodperc, és elmúlt, majd két-három hónap múlva ismét jelentkezett. Egyre csökkent a fájdalmak közötti időtartam, és kb 9 éve – ahogy azt már írtam - hogy ez a nyilalló hasogató égető fájdalom, életem minden napján velem van, naponta 50-150 alkalommal.

Az átlagos fájdalomcsillapítókra semmit nem reagál ez típusú fájdalom, ezért, az epilepszia és a depresszió ellenes szereket alkalmazzák. Ezeknek a szereknek csak a mellékhatása, ezen neurophátiás fájdalom típus csillapítása, így olyan dózisokban kellett szednem őket, hogy mire fájdalommentessé tettek, addigra már csak az alap életfunkciókat tudtam produkálni. Evés, ivás, alvás...

Újra és újra másik Orvoshoz mentem, hogy találjanak ki valamit, ami mellett élni, dolgozni, és egyáltalán ép elméjű emberként létezni lehet, de Senki nem tudott jobbat.

Kb. egy évvel ezelőtt kértem, hogy idegsebészeti beavatkozással is próbáljanak meg tenni valamit. Az első műtét után 4 napig nem voltak a korábbihoz hasonló fájdalmaim. Sírtam a kórházban a boldogságtól, hogy vége lesz a szenvedésnek. Kisebb területen, de apránként visszakúsztak a fájdalmak, és mikor kiengedtek, egy-két nap múlva újra ugyanazzal az intenzitással, alvászavarral és kínokkal minden fájdalom visszatért. A korábbi gyógyszerektől iszonyodtam már, és egy opiát tartalmú szert kezdtem el szedni, amivel el lehet érni csillapodást, de mellette nem kerülök életképtelen állapotba.

Három további műtét volt még és mindig egy kicsivel csökkent a fájdalmas terület, amivel az egy napon belüli fájdalom időtartama is zsugorodott. Ennél több lehetőségem azonban nincs.

Az a típusú ember vagyok, aki nem adja fel egykönnyen a dolgokat, de el kell jutnom arra a bizonyosságra, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, és akkor a belátással is képes vagyok szóba állni, mert ha folyamatosan lázadok lelkileg, és nem vagyok képes az elfogadásra, akkor azzal ronthatok is a helyzetemen.
Ebben is ahogy mindenben természetesen fontosnak tartom az egyensúlyt. Amíg tudok teszek ellene, ha azonban már nem tudok, akkor meg kell állnom.

Éppen ezért jártam Magyarország minden nevesebb fájdalom ambulanciáján.

Elértem, hogy az országban egyedül Debrecenben lévő, Gamma késsel, egy nagy dózisú sugárral próbálják a fájdalmas ideget „kiiktatni”.

Láttam egy Hollywoodi produkciót, aminek a címe „Áldott kezek”. Egy valós történeten alapul, egy ténylegesen praktizáló kiváló Idegsebész életéről szól. Ezt az embert megkerestem, összeállítottam számára egy angol nyelvű diagnózist, a leleteim becsatolásával és elküldtem Neki egy nagy borítékban a levelemet Amerikába. 2 héttel később kaptam Tőle, egy e-mailt, amiben jelezte, hogy megkapta a levelemet, érti a problémámat, de az eddig alkalmazott gyógyszercsaládok kipróbálásánál Ő sem tudna jobbat, és mivel a világ minden részéről érkeznek Hozzá a nagyon súlyos problémákkal küzdő emberek megkeresései, plusz rendszeresen publikációkat ír és oktat, ezért teljes körűen nem tud foglalkozni az esetemmel.

Tovább kerestem és Washingtonban találtam a Neurológiai kutató intézetben egy Fájdalom Specialistát, Akivel fölvettem a kapcsolatot és skype-on többször is sikerült Vele konzultálnom. Ő is olyan gyógyszer kombinációkat javasolt, amelyek kipróbálásán már régen túl voltam.

Magyarországon egy Prima Primisszima jelölt Európai hírű, Idegsebész és Neurológus professzorral állítottuk fel a 4 beavatkozásból álló stratégiát, és ennek végeztével közölte, hogy nem lát további olyan beavatkozási lehetőséget, amivel ne lenne biztos a nagyobb károkozás, mint az eredményesség.

A keleti orvoslásból az akupunktúrából csináltam végig egy intenzív kezelést, amely megoldást nem hozott. Van még ezerféle csodaszer, ami elvileg mindenre jó, de legalább fél évig kell használni, hogy az eredményt értékelni lehessen. Ezek közül csak azt lettem volna hajlandó kipróbálni, amiről bizonyító erejű referenciát mutatnak, hogy erre a konkrét fájdalomra bevált. Több 10 ezer forintért havonta nem kívántam kísérletezésekbe bocsátkozni. Egytől-egyig azt mondták, hogy ki kell próbálni, mert ilyen tapasztalatuk nincs…

Ezen a ponton indultam hát el az elfogadás irányába
Opiát és nyugtató, amivel jelenleg élek, és minden nap van kisebb-nagyobb, hol több, hol kevesebb fájdalom rohamom. Beláttam, hogy most már el kell fogadnom, hogy az életem ebben a mederben zajlik. Az elmúlt 9 évben, folyamatosan dolgoztam, mert mindennél rosszabb hatással van rám a tétlenség, ami értéktelenséget, értelmetlenséget hív életre a gondolataimban. Amióta az elfogadás irányába engedtem a gondolataimat, azóta könnyebben élem meg a fájdalmakat. El kezdtem kondi terembe járni, próbálgatom magam a via ferrata típusú hegymászásban és vannak sikerélményeim. Lehet, hogy holnap egy rosszabb napom lesz, mint a mai, de ma tudok hálás lenni, azért ami már van és az apró sikerélmények felértékelődtek a szememben. Az a döntés hogy elfogadtam ezt az élethelyzetet, úgy érzem, hogy segít egyre jobban és könnyebben átvészelni a fájdalmaimat.

Hozzászólások



Dehogy vagy Te tolakodó

hiszen az egyensúly és a határ rendben! Egyébként is én csalogattalak, csak ezt a női praktikát a pasik nem mindig veszik észre!



*

A jövőmet főleg szakmai vonalon építettem, de ne gondolj nagy, eget rengető dolgokra! Ez azt jelenti, hogy a tudásomat állandóan szélesítettem, mélyítettem és az adott területen – a körülményekhez képest - megpróbáltam kihozni belőle, amit csak lehetett.

Igen, Secret Településen élek, egy csinos kis gombaházban! :)



Úgy éreztem, hogy ez rám is igaz

" ... meg kell tanulnom végre értelmesen egyedül lenni. Feltalálni magam, lekötni. Nem mindig, valamiféle érzelmi végletbe hajlongani, hol a mély szomorúságba, hol a rózsaszín ködbe kerülve. Kutatva, keresve a szerelem mámorító érzését..", de én már nem szeretnék "kijózanodni", :) és csak szürke, komoly felnőtt lenni!

(Mindig meg akartam felelni mindenhol, mindenkinek, ... picike alsós koromtól kezdve, ... és mindig, mindent felelősségteljesen végeztem, mert azt hittem, hogy jutalom fog várni az út végén). Van benne némi túlzás, de alapvetően igaz!



A

23.-i hétvégén biztos, hogy több napot ott leszek :))
Csak egy gond van :)) Secret Településen kell Pipacsvirágot megtalálnom és meglepnem :))))
Nos be kell valljam, erre MÉG ÉN SEM vagyok képes :)))



És

Hogyan építetted a jövődet? Vállalkozás? Túlmunka?
Nem tolakodtam be nagyon az első helyre a vágylistádra?



Tokaj már csak egy köpésre van :)

de egy olyan igazi, betyáros köpésre, nem egy simára :) Vállalom a meglepetést...



A vágylista :))

első helyén szereplő "Csokitorta evős" Cukrászda látogatást, boldog lennék ha én teljesíthetném be:)
Ha egyszer tényleg elfogadod a meghívásom:)) Vagy ha a hegy nem jön Mohamedhez............
Az idén még legalább 2 szer elmegyek Tokajba a "Vad keletre"...:)) Még végül megleplek :)



Kicsit

kocka vagyok -ahogy a férfiak általában - :) és ez a blog nekem már egy projekt, ami következetesen halad előre az időben...eseményről..eseményre, mígnem megérkezik majd a mába, ahonnan indult :)
Azt tudom, hogy Te elolvasnád :))
Viszont lehet hogy most meg kell tanulnom végre értelmesen egyedül lenni. Feltalálni magam, lekötni. Nem mindig, valamiféle érzelmi végletbe hajlongani, hol a mély szomorúságba, hol a rózsaszín ködbe kerülve. Kutatva, keresve a szerelem mámorító érzését.. Mintha kicsit Társfüggő lennék



Nyüzsögtem, mint egy hangya :)

Ó, én régen sokkal többet tartózkodtam a valóságban, mint a virtuális világban! Nyüzsögtem, mint egy hangya és állandóan, szinte fáradhatatlanul építettem a jövőmet. :)
A hangos, harsány társaság már abszolút nem hiányzik, de egy cukrászdai süteményevés és egy kellemes beszélgetés még mindig a vágylistám első helyein szerepel.

(Egyébként szeretem a virtuális világot, mert számomra olyan, mintha valóság volna.)



Talán egy ideig nem kellene szomorú

dolgokról, élethelyzetekről írnod a blogodban, hanem könnyedebb témákról, hiszen olyan jó a humorod! Vagy ha nem ott, akkor itt... Én tutira elolvasnám!



Ha Te

vetted el a mesekönyvet, talán a lelked az egyensúlyra szomjazik. Csak betűkben gondolkodom, nem biztos. Nekem több mesevilág kéne, lehet hogy Neked meg több valóság. Egyik véglet sem jó szerintem.



Te

meg tudtad már fogalmazni, mitől éreznéd azt, hogy érzelmileg biztonságban vagy?



Ezt

Tudom :), Ezért ki is emeltelek :)



Nem véletlenül választottam ezt a 2 sort

"Kicsit úgy érzem magam, mint a durcás kisgyerek
Kinek elvették a játékát".

A mesekönyvem volt az, ... most már rádöbbentem. Ki vette el? Talán én saját magamtól.



Talán ezt nevezik társas magánynak

„Sokan vannak körülöttem, sok emberrel beszélek, de mégis egyedül érzem magam (…) de a szónak abban az értelmében, hogy valakitől olyan szeretet kapnék, amelyben érzelmi biztonságot érezhetnék, senki nincs az életemben”.

De én ma is vártalak...



Értem

és az érzelmi biztonság utáni vágyadat is, hiszen én is arra szomjazom!

„Ugyanabban az élethelyzetben vagyok, mint 12 évvel ezelőtt”- írtad.
Áh, egy tök hasonló gondolatot fogalmaztam meg én is. Így hangzott: „A valóságomban évek óta nem mozdul körülöttem semmi, mintha az örök szélcsend fogságában vesztegelne a vitorlás hajóm”.



Nekem

nem a mesekönyvben vagy "szép Pipacshercegnő" :))
Értem és szerintem itt is az egyensúlyra lenne szüksége mindenkinek, mert "mesekönyv" nélkül képtelenek lennénk a dolgok mögé látni, meglátni a lényeget, felfigyelni arra, amit a szem nem láthat, csak a szív érezhet.



Azt

hiszem értem. És ebben az értelemben én mintha fordítva működnék. Annyira mélyen a realitásokban élek és szembesülök a valósággal, hogy alig akad néhány óra, amikor "beeshetek" a mesekönyvembe. Jól értem szerinted?
Ha van egy kis mesevilágom, annak egy jó nagy része, biztos hogy itt van a soraink között.



A „mesekönyvemben”

egy szép Pipacshercegnő vagyok, akivel varázslatos dolgok történtek, történnek és történhetnek, de a valóság letépte a piros ruhám és az igazi „ÉN” csodálkozva nézett körül, majd megcsóválta a fejét.

- Te tényleg elhiszed, amiket írsz!? – kérdezte mogorván, mosoly nélkül, majd így folytatta:
- Mítoszok Palotája, angyalok, hercegek, ugyan már, ne nevettesd ki magad, hiszen igazán benőhetett volna már a fejed lágya.

Röviden ennyi...



Szinte

ugyanígy zajlott a napom, mert a héten lebeszéltem, hogy 4 napot dolgozom és hamarabb eljövök délután, hogy írni tudjak, meg kipihenni jobban a hétvégét. Még az Almaszedős állásom Főnökét is felhívtam, hogy a héten max Pénteken tudok menni ha lenne szedés.
Most ahogy írok kezd megfogalmazódni bennem. A blogom olyan szakaszánál tartok, ami egy nagyon mély lelki válságról és végtelen elmagányosodásról szól, és ahogy erről az érzésről írtam, egyszerűen szembetaláltam magam a mostani állapotommal. Ugyanabban az élethelyzetben vagyok, mint 12 évvel ezelőtt. Sokan vannak körülöttem, sok emberrel beszélek, de mégis egyedül érzem magam, -nehogy magadra is értsd - de a szónak abban az értelmében, hogy valakitől olyan szeretet kapnék, amelyben érzelmi biztonságot érezhetnék, senki nincs az életemben. A Hozzád hasonló elfogadó Barátok, adnak ilyenkor támaszt, de a hiányérzetem nem múlik el teljesen.. Tényleg ne gondold, hogy Te nem vagy a legtöbb, ami csak lehetsz az életemben. Remélem érted.



Néhány órára kiestem a „mesekönyvemből”.

Az illúzióvesztés a reálisabb észleléssel azonosítható, vagyis néhány órára kiestem a „mesekönyvemből”. Érted ezt?



Illúzióvesztés

Délelőtt még minden rendben volt. Örültem, hogy picikét korábban végzek délután, mint máskor. Terveim között szerepelt egy bejegyzés készítése is, de végül az egészből semmi sem lett, mert olyan rosszkedv vett rajtam erőt, amilyen már régen. Cikáztam múlt- jelen és jövő között és hirtelen értelmetlennek találtam mindent.

Illúzióvesztés. Talán ez a legjobb kifejezés arra, amit éreztem. És neked mi okozta a szomorkás hangulatod?



:)

Mindig megtalálod, a megfelelő "hangot":))
Ez is, ahogy csak az előbbi zene is tökéletesen illik a képbe :))



Várj, megpróbálom szavakba önteni az okát

de lassan megy, hiszen 2 ujjal gépelek!



Már elmúlt...

és neked köszönhető!

"Kicsit úgy érzem magam, mint a durcás kisgyerek
Kinek elvették a játékát".

https://www.youtube.com/watch?v=rV3s3u0v7tc



De meg ám

és magamhoz is szorítanálak.....ha persze Te is megengednéd :)
Köszönöm, kedves szavaid. Inkább szeretnék az lenni, amit írtál. De ma már ehhez mintát találni....pedig egyedül felépíteni ezt nagyon nehéz



És

Te meg tudtad fogni, hogy mi váltotta ezt ki Belőled? Mert én nem egészen



Egy ölelést szeretnék adni

ha megengeded ... mert Te egy fantasztikus ember vagy! (... és egy igazi úriember)



Nem

az önostorozás uralkodott e rajtam, hanem a szavam nem betartása, mindig megterhel.
De most újjong a lelkem :))



Ugyanez történt velem is

" ... mély szomorúság lett úrrá rajtam délután". A sárban akartam dagonyázni, "vezekelni" és az esővel versenyt sírni.