Létezik elakadás a gyász folyamatában?

Ezt a kérdést, nagyon sokáig fel sem tudtam tenni önmagamnak, mivel nem is értettem a gyász valódi folyamatát, és a környezetemből azt láttam, hogy az „erős, büszke, Férfi” nem lelkizik hasonló kérdésekkel. Két pohár bor mellet mindent kőkeményen kibír. Nehezen tudtam ezzel azonosulni, de nem volt igazán lehetőségem az elmélkedéseim megosztására, vagy kérdéseim felvetésére, így amiképpen Jó Apám tette, ittam én is a barátokkal. Ezen felül pedig, szilárd akarattal haladtam előre a céljaim elérése érdekében.
Ahogy felnőttem, eljött az a pont, amikor egzisztenciálisan és lelkileg is olyam helyzetbe kerültem, hogy egy kicsit megpihenhetek. Három éve történt meg velem, hogy lelkileg úgy éreztem, valami nincs rendben. Ahogy utána olvasgattam a Traumák feldolgozásának, megtaláltam az én tüneteimet is, amelyek ilyenkor tipikusan jellemzőek. Az élet ezen szakaszában jönnek elő jellemzően, azok a gondolatok, amik a háttérben mindvégig frusztrációt okoztak, érzések, amikről nem tudjuk mi váltotta ki azokat, a biztonságérzet hiánya, de nem értjük miért. és csillapíthatatlan hiányérzet, miközben mindenünk megvan, amire szükségünk lehet.
Így találtam rá, az addig számomra ismeretlen lelki eredetű problémára: A poszttraumás stressz szindrómára. Említettem már ezt, itt egy hozzászólásomban, de mint saját élményt, ebben a bejegyzésben szeretném kiírni magamból.
Megfoghatatlan volt lelkileg egy kicsit, hogy mit is tehetnék ezekkel a fel nem dolgozott traumákkal. Mert tudtam, hogy vannak, de addig nem figyeltem rájuk.
Azt gondolom az egyik legmélyebb, feldolgozatlan fájdalmam felismerésére, a külső események vezettek rá.
A Főnököm Apukájának a temetésén, végtelen fájdalom hasított belém. Voltam már sajnos temetésen, de ilyen még nem történt. Azt éreztem, a sírok közötti puha fenyőtalajon, hogy gyakorlatilag az én gyökereim a temetőben vannak. Alig bírtam ki a szertartást és elemi erővel tört elő belőlem a sírás. A kocsiban, míg mentem hazafelé kb. 40 percig abba sem tudtam hagyni. Megértettem, hogy az a sok anyák napi zene, miért jön elő időnként olyan intenzíven és miért hat rám, annyira mélyen lelkileg. Majdnem két éves voltam, amikor Anyukám egy balesetben meghalt, és nem engedtek be Hozzá, amíg még a Kórházban volt, ezért minden Női hang magához vonzott, mert azt hittem talán Ő az újra. Ezek a kétségbe esett kereső gondolatok, egész életemben velem voltak és mindig kerestem Valamit. Most meg is tudtam, hogy mit/Kit.
Nem fogtam fel, mit is jelent az, hogy meghalt Anyukám, ezért a gyász folyamatának már legelején elakadtam és egészen eddig ott is maradtam.
Polcz Alain könyveket vettem ki a könyvtárból. Tudtam Róla, hogy világviszonylatban az egyik legjelentősebb szerző a gyász feldolgozásának kérdésében. És magyar származású.
Olvastam és sokszor volt olyan érzésem, mintha rólam írt volna. Megértettem a folyamatokat és le akartam zárni a gyász folyamatot. Nincs erre recept, és megvannak a törvényszerű lépések, amiken át kell menni.
A megbékélés ott jött el számomra, amikor tervezés nélkül felültem a vonatra, mert úgy éreztem haza kell mennem Anyukám sírjához. Hiába van szinte az ország másik végén, több 100 km-re Siófoktól a temető, olyan hamar értem haza, mint még soha. Telefonáltam egy Barátomnak, Aki éppen akkor indult haza a szülőfalunkba, és Budapesten megvárt kocsival. Pár órával a döntésem után, már a bükk alján lévő kis falumban voltam, és készültem lelkileg, hogy másnap reggel kimegyek a temetőbe. Direkt nem akartam sok emberrel találkozni, ezért a Barátomnál aludtam és reggel fél 7-kor már a sírnál álltam. Egy órát töltöttem ott a reggeli csöndben és meghoztam egy határozott döntést. El akartam köszönni Tőle és meg akartam érteni, hogy az életet annak a tudatában kell tovább élnem, hogy Ő nincs velem és itt a földön már nem is lesz. Elköszönni elköszöntem, de a megértése annak, ami szinte megérthetetlen, még időt igényelt. De a döntésemmel, egy jelentős lelki folyamatot indítottam el.
10 órakor már a vonaton ültem visszafelé és az üres vagonokban egyedül, lassan - lassan, békesség lett úrrá rajtam. Úgy éreztem a szívemben, hogy most, ténylegesen elengedtem Őt.
Sokan sokféleképpen látják ezt a kérdést. Én hiszem, hogy most alszik és Isten országában örök élete lesz. A lehetőség előttem is nyitva áll, hogy odakerülhetek, és akkor fogunk újra találkozni.
Ettől a naptól, életemnek ezen a területén teljes békesség van a lelkemben.