Hazudj, ha tudsz

Talán Te is bevallod olykor önmagadnak, hogy régi, viseletes álarcaid szinte összenőttek veled, kényelmetlenek, de változtatni mégis nehéz, mert ugye a megszokás és a félelem az ismeretlentől elég erősen visszatart. Fogadat összeszorítva megígéred önmagadnak, hogy rajtad aztán nem látja a világ, hogyha valami fáj, ha valami elbizonytalanít, gyengít vagy aláz. Felszegett állal, egyenes tartással mész előre és mantraként mormolod magadnak, hogy kibírod, túléled, jó ez neked, menni fog, nem akarsz változtatni.

Miért hoztam most elő a témát? Nagyon egyszerű, az elmúlt időszakban jó néhány beszélgetésemben ismétlődő szál volt a hazugság. Természetesen mindenki megtalálja magának a kiskapukat, népes felmentő sereget képes bárki felvonultatni, igazolni és magyarázni rettentően könnyen megy. Amikor valaki “fészkelődik” az adott helyzetben, mindig megkérdezem, hogy lehetne-e másképp. Ilyenkor hosszas gondolkodás után arra jutunk, hogy bizonyára lehetne, de még nem látja a megoldás felé vezető utat, így inkább marad a megszokott élethelyzetében, még akkor is, ha az a történet ezer sebből vérzik. Miért is?! Talán azért, mert azt a terepet mindenki jól ismeri, a kanyarok kiszámíthatóak, így kezelhetőek, míg az ismeretlen leginkább bizonytalan és kiszámíthatatlan, így feltehetően kezelhetetlen is. Gondolhatod, hogy jön egyből a következő kérdésem: és ez tény? Egészen biztos lehet benne, hogy kezelhetetlen lesz az új helyzet? Hosszas csend után csak megérkezett minden esetben a válasz: nem biztos, de lehet.

Járjuk körbe ezt a nem biztos, de lehet területet! Voltál már úgy az életedben, hogy minden idegszáladdal érezted, hogy máshol kellene lenned, mást kellene csinálnod, rossz munkát végzel, tévedésből ölelsz mást vagy nagyon nem jó helyen élsz? És volt már olyan, hogy mindezt érezted, tudtad, akár még be is vallottad magadnak, mégsem tudtál lépni, változtatni, mert valami miatt szinte bénultan a külső körülmények változásaiban reménykedtél? Képes vagy te is addig-addig keretezni a történeted, amíg teljesen hihetően rózsaszín napszemüvegen keresztül, erősen cenzúrázva vagy épp torzítva szemlélsz bármit? Vattacukor effektusnak hívom, mert olyan színes-szagos, akár még elfogadható is a történet, amelybe olykor előszeretettel beleragadunk. Addig-addig gyúrjuk, értelmezzük, amíg olyan megvilágításba kerül, hogy még annak is örüljünk ami van és semmiképp se szeressünk/keressünk valami más, kérdéses alternatívát, mert szinte reménytelen, hogy jobbat hozna a közepesen vacak jelenlegi helyett. Agymunka, rettentően profi, de ettől még nem az! Nem vattacukor, csak egy effekt. Az ilyen rózsaszín ködbe vesző történetek közös jellemzője, hogy nagyon gondosan elzárjuk a lehetőséget, hogy az elménk felismerje a változás lehetőségét. Egy félelemben vagy bizonytalanságban létező lélek számára talán értelmezhetetlen, hogy lehet akár másképp is. Meggyőződésem, hogy amikor a lélek kész arra, hogy már megengedjen önmagának valami egészen mást, akkor rendszerint be is indul a változás. Na igen, akkor… és mi van addig? Önigazolás? Elhallgatás? Cinkos félmegoldások? Nagy sóhajok és álszent bólogatások? Mi van az álarc mögött, a rózsaszín cukormáz alatt? Ki néz vissza a tükörben és ki az, aki nem mond semmit? Ha hallgat, akkor miért teszi? Miért nem vállalja a tények kimondását és ezzel a változtatás szükségszerűségének felismerését?

Mennyire vagy jóban a kérdéseiddel? Inkább válaszokat keresel a látszólagos megnyugvás reményében? Nem félsz attól, hogy ha válaszokat találsz, akkor azok lezárnak, hátradőlsz és már nem keresel tovább? Érzed a lehetőséget, hogy a kérdésekből következő újabb kérdések szárnyukra vesznek, folyamatos mozgásban tartanak, éltetnek és megújulásra késztetnek?

Gyere ki a függöny mögül, állj ki a saját életed színpadára, már csak azért is, mert elég vicces lenne, ha a saját főszerepedről maradnál le. Jó ideje látom, tudom, érzem, hogy sokan hagyták kiölni önmagukból a vágyat, hogy a saját életük hús-vér főszereplői legyenek, sokkal inkább statisztákká váltak egy gőzöm sincs kinek az életében.

Rossz hírem van. Nem lehet büntetlenül hazudni egy életen át. Fura szerkezet a lélek, aránylag sokáig tűr, aztán a nagy egész apró, de rendkívül tudatosan megalkotott részeként teszi a dolgát. Megkockáztatom, hogy menetrendszerűen jönnek a lépések, amelyek kellő távolságból kiolvashatóak lennének, de ugyan ki az, aki rendszeresen kellő távolságból figyeli önmagát?! Sokkal könnyebb és kényelmesebb mások életével foglalkozni, szétszedni, véleményezni, egészen megalázóan alacsony szintre jutni, önmagunkból kifordulni, hiszen a robotpilótára kapcsolt életben ezek is önigazolások, hogy lám más élete is juthat ingoványos talajra, mással is előfordul, hogy megakad, hibázik, gyarló vagy esendő… és ha ezzel vagyunk elfoglalva, akkor időt nyerünk – addig sem kell a saját történetünkkel bíbelődnünk.

Rendben. Éljük akkor az életünket a bulvársajtó által generált történetek között, szomszédjaink, kollégáink kálváriáját követve, de közben legyünk nagyon tudatosak, hogy minden egyes ilyen pillanatban hazugságra kényszerítjük magunkat. Elhitetjük magunkkal, hogy ráérünk. Ráér rendbe tenni a dolgainkat. Van időnk ránézni az emberi kapcsolataink minőségére, a szerelmi életünk valódi szerelmi vonalaira, a gyerekeinkkel/szüleinkkel épített kapcsolataink stabil és értékes vagy épp értéktelen alapjaira, egészségtelen, sport- és mozgáshiányos életmódunkra, önmegvalósító, kiteljesedő vagy épp már jó ideje kiüresedett munkánkra, töltekező vagy veszni hagyott baráti és más emberi kapcsolatainkra… Nem folytatom, hiszen Te sokkal jobban látod magad előtt a saját sztoridat, a Te saját listádat, amire rá kellene nézned, amire azt kellene mondanod, hogy igen… tudom, hogy van még időm, de mivel minden egyes pillanat befolyásolja a következőt, így nem máskor, hanem MOST kezdem a saját sorsom rendbetételét.

Nincs ma szerencséd, ma nem fogadom el, hogy arra hivatkozz, hogy nem engedheted meg magadnak, hogy új munkát keress. Nem biztos, hogy így van, ám rendben… elfogadom, de arra egészen biztosan van lehetőséged, hogy néhány képességedet fejleszd, átgondold a határaidat, nyitottá válj az új szemléletre és az adott munkahelyeden az új hétfő egy új megközelítésben dolgozót hozzon, aki tisztában van vele, hogy a saját színpadán a reflektorok kereszttüzében főszereplőként alakíthat emlékezetes szerepet és csapnivalót is. Lehetsz Te áruházi pénztáros, tanár, excel táblát töltögető multikatona vagy épp virágárus – ha abban a tudatban teszed a dolgod, hogy a helyeden vagy, mert bármely helyzetből ki tudsz hozni még többet, akkor egyrészt számtalan örömmel teli pillanatot élsz meg önmagadban is, nem beszélve arról, hogy milyen tapasztalásokhoz juttatod azokat, akik a munkádon keresztül kapcsolatba kerülnek veled. Komolyan mondom, hogy BÁRMI lehetsz, hiszen MINDEN fontos, különben hogyan állna össze az egész, hogyan alkotnánk egy mesterien illeszkedő, egymást kiegészítő és egymás által működő, saját életünket megszépítő és megkönnyítő rendszert?!

Igen, nincs ma szerencséd, ma nem fogadom el, hogy abba kapaszkodj, hogy ezer külső ok miatt elvesztetted a valódi kapcsolatodat a gyerekeiddel/szüleiddel, valahogy félresiklott, nagyon más lett, mint, amit terveztél. Sosincs késő, a rendszer attól fog újrarendeződni, hogy Te kimozdulsz, amire reagál a Te rendszered összes szereplője és egy idő után beáll az új egyensúlyi állapot. Az, ami Neked jó. De az első lépést Te teszed meg, sosem más. Hazugságok falai mögül sosem léphetsz ki arra színpadra, ahol a főszereplő bátor és felelősséget vállal a kialakult helyzetért és így tetteivel igazolja, hogy ő nem a farok, ami csóválja a kutyát, hanem pontosan fordítva!

Jól sejted, nincs ma szerencséd, nem fogadom el, hogy lemondj a boldogságodról, hogy megalkuvások közé ragadj és egy félig sem jó társas kapcsolatban tengődj csak azért, mert ezer indokot fel tudsz sorakoztatni. Maradhatsz felőlem, de akkor ne kacsingass ki, akkor ne problémázz, ne edd a lelked, ne keress félmegoldásokat, önigazolásokat másnál… akkor vállald fel, hogy ezt hoztad össze és igazából minden jó úgy, ahogy van. Mégsem annyira jó? Akkor pontosan mire is vársz? Hogy lassan leketyeg az idő és túl leszel az egészen? Leírva is pocsékul hangzik, hát még megélve!

Értékes idő az, amit mi annak élünk meg. Lehet vele jól sáfárkodni és nagyvonalúan kezelni. Lehet vágyakozni, folyamatos jövőbe helyezni a vágyott állapotot és ezzel egy állandó hiány állapotába kényszerülni… lehet, de nagyon nem érdemes. Tudod, nekem már néhány alkalommal hullott darabjaira az életem. Hagytam el és hagytak el, tettem le feladatokat és vállaltam fel, hogy érdemtelen dolgot cipelek. Éltem át a gyászt egyedül és segítséggel, élveztem az álszent csillogást egy kiüresedett munkában, hazudtam magamnak sikert, amit egyedül a pénzzel tudtam igazolni, vágytam társat, aki nem akart engem, hagytam társat, aki nem értékelt engem… esendő vagyok, tele hibával, tehát szeretnélek megnyugtatni, hogy nem vagy egyedül ezzel a történettel. Hazudhatunk, ha tudunk… de van egy rossz (vagy éppen jó) hírem: elképesztően erős önvédő mechanizmusok vannak bennünk. A lélek, aki a testünkbe van zárva, nagyon tudja, hogy mi neki a jó. Egész életünk során törekedni fog, hogy a nekünk való útra jussunk, arra haladjunk, azt kapjuk, amire igazán szükségünk van és a lehető legtöbb esetben megengedjük mindazt, amit megérdemlünk. Ellenállunk? Majd kapunk üzeneteket – betegségek, veszteségek, lemondások, csalódások formájában… aztán vagy feladjuk az ellenállásunkat, vagy következetesen kitartunk mellette és az út végén keserűségből és csalódottságból épített merev falak közé kényszerítjük magunkat, ahol csak az utolsó pillanatban súgjuk meg, hogy másképp kellett volna. Engedtél el már idős vagy beteg embert? Én igen. Nagyon szomorú hallani, amikor a végén bevallja, hogy másképp kellett volna, de menet közben annyira könnyű azt érezni, hogy van még idő. Van. Illetve nincs. Na jó, kicsit belezavarodtam. :) Pontosan arra van idő, amire szeretnéd. Ha úgy döntesz, hogy a függöny mögül kilépve viseled, sőt fogadod és akarod a reflektort, mert végre éled a főszereplő életét, akkor az élet minden apró rezdülésével támogatni fog. Tenyerére vesz a sors, minden statiszta azért kezd majd dolgozni, hogy a mesteri történet összeálljon és folyamatosan halld a belső tapsot, hogy jó irányba mész, élmény a történet, minden pillanata szép, még akkor is, ha két mosoly között ott vannak olykor a könnyek is.

Szeretném, ha szeretnéd… a saját ÉLETED. Jó csomag, csak kevés. Te szeretnéd szeretni az életed? Semmi sem tartóztat fel… egyedül a hazugságaid. Hazudj, ha tudsz.

Bízom benne, hogy nem fog menni…

Ryka

forrás: www.tobbvagy.hu

Hozzászólások



Köszönöm a választ!

Megnyugtató, hogy bármelyikünk életére igaz!



Szerintem Pipacsvirág

ez bármelyikünk életére igaz.... :)



Az igazság ki nem mondása az első lépés...

"Az igazság ki nem mondása az első lépés a hazugság ingoványa felé. Az első lépés után jönnek az újabb, egyre gyorsabb, egyre kuszább és tehetetlenebb lépések. Nehéz lesz megállni. Végül megbotlik, és elesik. Könyékig, nyakig süpped a mocsárba. Elmerül. Az orrluka is eltűnik. A látóhatár csipkéjével együtt". --- Ignacy Karpowicz

Hazudni nem szokásom, de olyan van, hogy egyesek elől eltitkolom az igazságot.
Nem itt, hanem a valóságos világomban.