A sárga hasú kicsi kígyócska

A sárga hasú kicsi kígyócska

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény juhászlegény. Volt neki egy szamara, de semmi egyebe a világon nem volt. Azzal őrizte a bírónak a bárányait. Hát, ahogy egyszer őrizte, őrizgette, gondolkozott a sorsán, hogy ő milyen szegény, s nem egyformán van elrendezve, hogy mindenki egyforma gazdag legyen. Hall valami kiabálást, sírást:

- Segítség! Segítség!

Megy, a hang irányába, hát látja, hogy egy gödörben, egy nagy tűzben egy kicsi, sárga hasú kígyócska vergődik.

- Segítség! Segítsél rajtam, te szegény juhászlegény, nem bánod meg!

A juhászlegény leeresztette a botját, a kicsi kígyócska rátekerőzött, s a juhászlegény kihúzta a tűzből.

- Most gyere utánam! - mondta a kis kígyó. - Tudd meg, hogy az én apám király, a kígyók királya.

Csúszott, ment elöl a sárga hasú kicsi kígyócska, s ment utána a juhászlegény. Otthagyta a szamárra a bárányokat. Hát, ahogy mennek, beérnek egy erdőbe. Egyszer csak egy lapos kő alatt a kicsi kígyócska eltűnt.

Még visszakiabált:

- Taszítsd félre a követ, s gyere utánam!

Félre is taszítja a juhászlegény a lapos követ, hát egy lépcső vezetett lefele. Megy a juhászlegény, megy lejjebb-lejjebb a föld alá, hát egy gyönyörű szép gyémántrétre ért. De ment el őre a kicsi kígyócska, s a legény utána. Egyszer csak egy gyönyörtű palota előtt megáll a kígyó.

- Ez az én apámnak a birodalma!

Nahát, őrség volt a kapuban, de mikor meglátták a sárga hasú kígyócskát, bólintottak a kígyók, a hatalmas két nagy kígyó. Félreálltak az útból, s becsúszott a kicsi kígyócska, utána a juhászlegény. Mentek egyik teremből ki, a másikba be, s egyszer csak beléptek a trónterembe. Ott olyan fényesség volt! Gyémántból volt kirakva a köve, ezüstből az oldala, s nem tudom, miből volt a teteje. Egy székben ült a kígyókirály, de akkora volt, mint egy nagy kötőrúd. Hetvenhét csengő csengett a farkán. Amikor parancsolni akart a cselédeknek, csak megmozdította a farkát, s csengtek a csengők, csengettyűk. Mikor meglátta a juhászlegényt, majdnem rákiabált, hogy mit keres itt ez az idegen. De a kicsi kígyócska eleibe futott, s odaugrott a nyakába.

- Édesapám, ne bántsd ezt a szegény juhászlegényt! Megmentette az életemet.

Jól van, akkor mindjárt barátságosabban fogadta a kígyó a juhászlegényt. Hoztak elébe finomabbnál finomabb ételeket. De csak olyat, amit a kígyók szeretnek. Szegény juhászlegény éhesen maradt.

Mikor már megpihent jól, azt mondja a kígyókirály:

- Na, te juhászlegény, megmentetted a fiam életét, s most választhatsz, vagy meg tanulsz az állatok nyelvén beszélni, vagy kapsz egy tarisnya pénzt.

Gondolkozott a juhászlegény, a tarisnya pénz is elkelne, de ilyen alkalom, hogy megtanuljon, az állatok nyelvén beszélni, többet sohase adódik. Így hát azt választotta.

- Gyere közelebb!

Odament jó közel a juhászlegény, akkor egyet fújt a kígyó, reászisszent, s immár értette is, hogy mit beszélget a kígyókirály a fiacskájával. A kígyó pedig azt mondta, hogy hozzanak még mellé egy zacskó pénzt a legénynek, és kísérjék ki az útjára.

Elbúcsúzott a szegény juhászlegény a kígyókirálytól s a fiacskájától, és elindult vissza az úton, amelyiken jött. Ment, ment azon a szép réten kifelé. Megkapta a lépcsőket, feljött a másik országba.

Összeterelte a juhokat, a bárányait, s leült gondolkozni, hogy egy nap alatt mennyi minden történt vele. Hát, ahogy így gondolkozik s egy fa alatt ül, egyszer csak a fára reászállott két madárka, és beszélgettek. Azt mondja egyik a másiknak:

- Hallod-e, ha ez a juhászlegény tudná, hogy ennek a fának a tövében mi rejlik, soha szegénységet nem érne.

Hallotta ezt a legény, és megértette. Hamar hazahajtotta mind a bárányokat, számba adta a bírónak, s vette a baltáját, kiment oda az erdőre, amelyik fa alatt ült, s kivágta gyökerestül. A gyökerei közt kaparászott, s talált egy nagy tál pénzt. Nahát, ennek megörvendett. Este volt, senki se látta, hazavitte. Nem őrizte többet a bírónak a bárányait, hanem vett egy szép házat, földet. Vett egy lovat, s megházasodott. S ő maga szántogatta a földjeit. De a szamarát is megtartotta, így éldegéltek békességben a feleségével.

Egyszer, mikor hazament egy este, bekötötte a lovat az istállóba a szamár mellé. Künn az istállóajtóban gondolkozott, hogy másnap hova is menjen szántani. Hát, megüti a fülét, hogy a ló beszélget a szamárral. Azt mondja a szamárnak:

- Könnyű neked, te itthon vagy egész nap, de én reggeltől estig húzom az ekét, szántok. Estére elfáradok, hogy már, azt se tudom, melyik lábamra álljak. Hiába adják a jó abrakot. Nem tudok jóízűen enni belőle.

Nagyot kacagott a szamár.

- Igen, hihihi, iá-iá! Mert te olyan buta vagy. Csinálj úgy, mintha beteg lennél. Reggel, amikor a gazdánk bejön, s hozza a finomabbnál finomabb abrakot neked, ne fogadd el, tedd magad, hogy beteg vagy: s akkor itthon ülhetsz!

Megfogadta a ló a tanácsot. Az ember meg jót kacagott erre.

,,Na, várjál csak, te szamár - gondolta magában -, nem jársz túl az én eszemen!" Reggel odavitte az abrakot a lónak, hát a ló rá se nézett. Nyögött rettentő nagyokat.

- Na, mi van, pajtás? Beteg vagy? - kérdi a gazda. Megsimogatta a lovat. - Gyere csak ide, szamár! Mostanig te heverésztél, most te jössz szántani!

Hát a szamárnak nemigen tetszett a dolog. Kivitte a gazda az istállóból, s befogta, egész nap a szamár kellett húzza az ekét.

Estére úgy elfáradt, hogy azt se tudta, melyik lábára álljon.

Mikor bevezette az istállóba a juhászlegény, enni se volt kedve.

Odapislantott a lóra, s mikor kiment a juhászember, keservesen nyöszörgött:

- Hallod-e, immár elég volt a betegeskedésből! Holnapra legyél jobban, mert én többet nem húzom az ekét!

De bizony a ló még jobban tette magát. Egy hétig betegeskedett. S a szamár kellett húzza helyette az ekét. Egy este, mikor hazajött a szamár, bekötötte a juhászember az istállóba. Kiment, s azt mondja a szamár a lónak:

- Hallod-e pajtás, nagy baj van. Holnap téged levágnak.

- Engem? - megijedt a ló.

- Igen. A gazdám azt mondta, hogy ilyen beteg lóra nincs szüksége.

Hej, megijedt a ló, s talpra ugrott. Ezt a juhászember kihallgatta újra. Másnap reggel, mikor bevitte az abrakot az istállóba, a ló úgy felugrott, mintha semmi baja nem lett volna. Megette jóízűen az abrakot, s utána kivitte s befogta a gazda. A szamár meg csak nevetett magában:

- Így ne, máskor én se adok tanácsot, mert én veszem kárát.

Így többet a szamár nem is adott tanácsot a lónak, s a juhászember tovább szántott a lóval. S boldogan élt a feleségével, ha meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle!

*
Forrás: www. nepmese.hu
(Az eltáncolt papucsok Bukovinai székely népmesék; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1984)

Címkék: