Cél: Önmagunk legyőzésével - siker a belső félelemeinken!

Kislányom, amikor megszületett teljesen kopaszka volt. Nagyon cuki, de ez az állapot fennállt majdnem két éves koráig, akkor kezdett el nőni és sűrűsödni a haja. :) Ez volt az oka, hogy úgy döntöttünk, hogy nem lesz fülbevalója, csak később. Így, utóbb belátom, hogy lehet, hogy nem a legjobb megoldás volt.
Kétéves elmúlt, amikor úgy jött haza a bölcsiből, hogy szeretne fülbevalót. Örültem neki, így meg is beszéltem a kozmetikussal, aki vállalt ilyet is. Mivel a kötelező oltások nem hagytak benne mély nyomot, kicsit nehéz volt elmagyarázni, hogy egy pici fájdalmat fog érezni, de ez nem vészes.
Eljött a nagy nap, nagyon izgatott volt, hogy fülbevalója lesz. Belőtték az elsőt, és minden megváltozott! Ordított, nem akarta engedni a másikat, a szívem majdnem megszakadt, de tudtam, hogy már nincs visszaút. Sajnos, a végén le kellett fogni, hogy meg tudják csinálni a másik fülét.
Ez olyan mélyen érintette, hogy sokáig nem engedett senkit, hogy a füléhez nyúljon! Egyszer elhagyta az egyiket, nagy nehezen rávettük, hogy legalább abba is tudjunk egy másikat tenni, így hosszú időn keresztül felemás fülbevalóval mászkált. :)

Tegnap, viszont kapott egy nagyon szép fülbevalót a Papájától, és megígérte, hogy kicserélhetjük a mind a kettőt. Eljött a pillanat, és még csak vettem ki a dobozból az új párat, amikor már görbült a szája! Már akkor sziszegett, hogy fáj Neki, amikor még csak a haját fésültem, és csatoltam el. Hihetetlen hisztit rendezett! Mindent bevetettünk, de csak a könnyei potyogtak, hogy fáj neki....
Végül mondtam Neki, hogy semmi baj, most nem fogom kicserélni, csak ha Ő fogja kérni, de arra vigyázzon, hogy mivel az egyiket már kivettük, később újra ki kell lyukasztani, mert az Ő korában még könnyen össze fog forrni.
Fél óra múlva, könnyes szemmel odajött, hogy döntött, és engedi, hogy a másikat is kivegyem, és betegyem az újakat! Egyetlen kikötése volt, hogy az Apkája ölében ülhessen! Megcsináltuk, és a végén mosolygósan mondta, hogy nem is fájt, semmit nem érzett!

Nagyon büszke voltam rá, hiszen alig múlt négy éves, mégis sikerült saját magában, egyedül legyőzni a félelmét!

Ekkor jutott eszembe, hogy én mennyire féltem a vérvételtől, mivel sikerült egyszer úgy levenni tőlem, hogy átszúrták az eret, és napokig alig tudtam mozdítani a karomat! Akkor sikerült ezt legyőznöm, amikor terhes lettem, és tudtam, hogy a baba érdekei miatt meg kell vizsgálatokat csinálni, amihez vért kellett venni! Nekem csak azért sikerült legyőznöm, mert muszáj volt, nem azért mert én akartam! És tegyük össze a kezünket, hogy hány ilyen félelmünk van! Félünk a fogorvostól, félünk mindentől, amit fájdalmat okozott valaha az életünkben!

Ugyanígy van a lelki dolgainkkal is. Hajlamosak vagyunk helyszíneket, embereket, zeneszámokat, bármit összekötni a fájdalommal, ha egyszer egy hasonló szituáciban azok már előfordultak!
Fel sem akarjuk mérni annak lehetőségét, hogy ezt legyőzve mi magunk növünk a saját szemünkben! Elraktározzuk mélyen a lelkünkben, és csadálkozunk, ha egyszer hatalmas erővel tör a felszínre, és rombol mindent! Pedig, ha egyszer, csak egyetlenegyszer vennénk a bátorságot, hogy lelki félelmeinket is legyőzzük, többé nem okozhatnának Nekünk fájdalmat! Csak rajtunk múlik! Mi, magunk tudjuk ezt, magunkkal szemben, magunkért megtenni!

Vegyünk példát erről a 4 éves picilányról! Félt, nagyon, mert élénken élt benne a fájdalom, amit átélt, mégis sikerült legyőznie, és elindult a számára ismeretlen felé, és rájött, hogy mégsem szabad rettegnie! Ő, ilyen kicsi létére legyőzte Önmagát, és kapott egy újabb, sokkal kellemesebb tapasztalatot, mint, amire emlékezett!

Akkor, mi, felnőttek mitől félünk annyira? Próbáljuk meg mi is legyőzni félelmeinket, és nézzünk szembe mindig az újjal, ami lehet, hogy sokkal jobbat hoz nekünk! Legyünk bátrak, mint ez a kislány volt! :)

Hozzászólások



A kislányod bölcsessége

A kislányod bölcsessége sokkal mélyebb, mint az látszik!

Ő nem legyőzte a fájdalmát, a félelmét. Ő elfogadta azt. Elfogadta annak a tényét, hogy ezen keresztül vezet a célhoz az út. Elfogadta, megengedte és nem fájt. Bölcsen rájött, hogy a harc a fájdalom ellen, nem vezetett célhoz. Nem lett szép fülbevaló. Így hát úgy döntött, nem harcol, hanem átengedi magát, fejest ugrik bele, lesz ami lesz alapon. És lám, csoda történt. :)

Soha nem tudsz legyőzni semmit, mert a harccal csak megnöveled erejét és legközelebb sokkal nagyobb hadsereggel tör rád ott, ahol soha nem is számítottál rá.
A csatát megnyerheted, de a háborút soha.

Aminek ellenállsz, az veled marad.

Szeretettel!



:)))

Köszönöm! :))) Van még ilyen.... majd teszek fel! A gyerekek annyira szépen és egyszerűen látják a világot! :)))



:)

kicsit könnyezem :) de a kislányod nagyon bölcs, sok boldogságot kívánok :)