Építmények (rétegek)

„Jézus Názáretben született, egy galileai városkában mely őelőtte teljesen ismeretlen volt. Egész életében a Názáreti-nek nevezték, s születését csak legendájának meglehetősen erőltetett fordulatával sikerült Betlehembe áthelyezni. Később látni fogjuk ennek a feltevésnek indítóokait, s hogy a Jézusnak tulajdonított messiási szerep szükségszerű következménye volt. Születésének pontos ideje nem ismeretes. Augusztus uralmának idején született, feltehetőleg a római időszámítás 750. esztendeje körül, vagyis néhány évvel annak az időszámításnak 1. éve előtt, amelyet minden civilizált nép Jézus születésének vélt napjával kezd.” És lentebb az apró betűs részben:”Ezt azért találták ki, hogy megfeleljenek Mikeásnak. A Quirinius-féle népszámlálás, melyhez a legenda a betlehemi utazást kapcsolja, legalább tíz évvel későbbi annál az esztendőnél, amikor Lukács és Máté szerint Jézus született. A két evangélista szerint ugyanis Jézus Heródes uralmának idején született, márpedig Quirinius népszámlálása Archelaos letétele után, vagy tíz évvel Heródes halála után történt, az actiumi korszak 37. évében. A felirat, melynek alapján azt akarták igazolni, hogy Quirinius kétszer rendelt el népszámlálást, hamisnak bizonyult. Lehetséges, hogy Quirinius kétszer volt szíriai legátus, de ez esetben a népszámlálás második legátusságának idején történt. A népszámlálást egyébként is csak római provinciává alakított tartományban rendelték el, a királyságokban és tetrarchiákban nem, kivált nem Nagy Heródes életében. Azok a szövegek, amelyeknek alapján némelyek bizonyítani igyekeznek, hogy az Augusztus elrendelte statisztikai és telekkönyvi felmérések bizonyára Heródes birodalmára is kiterjedtek, vagy nem tartalmazzák azt, amit nekik tulajdonítanak, vagy olyan keresztény szerzők munkái, akik ezt az adatot Lukács evangéliumából merítették. De hogy Jézus családjának betlehemi utazása nem történeti tény, azt mindenekelőtt az az ok bizonyítja, mellyel indokolják. Jézus nem Dávid családjából származott, s ha abból származott volna is, akkor sem képzelhető el, hogy szüleit pusztán telekkönyvi és pénzügyi eljárás miatt arra kényszeríttették, hogy számbavétel végett olyan helységbe utazzanak, ahonnan őseik már ezer éve elköltöztek. Ha erre kötelezték volna őket, a római hatóság olyan igényeket szentesített volna, amelyek éppen őrá nézve voltak veszedelmesek.”(Ernest Renan: Jézus élete)
(1823, Tréguier – 1892, Paris): francia katolikus orientalista, vallástörténész és író, a 19. és 20. századi szabadgondolkodás szimbolikus alakja. Néhány évig a papi hivatásra készülve teológiai tanulmányokat folytatott, 1845-től pedig, a katolikus egyházból és hitből kiábrándulva a College de France diákjaként sémi filológiát és vallástörténetet tanult. Külföldi tanulmányutakat követően az 1840-es évek végén a Bibliotheque Nationale munkatársa lett és ettől kezdve bontakozott ki vallástörténészi és közírói működése. A személye körül 1863-ban megjelent híres-hirhedt Jézus-könyve miatt támadt konfliktusok és viták közepette 1870-ben lett a College de France professzora, 1879-től a Francia Akadémia tagja.

„Ami azt illeti, Galileában egyetlen I. századi vagy korábbi zsinagógát sem találtak. Az egyetlen zsinagóga, ami egy Jézus korában létező faluból vagy kisvárosból előkerült, a Golán-fennsíkon, Gamlában található. Két másik, feltehetőleg I. századi zsinagógát Júdeában tártak fel, a Herodionnál és Maszadában, ám mindkettőt zsidó lázadók építették korábbi heródesi épületekben az isz. 66-74-es felkelés idején. Eredetileg nem zsinagógának készültek, csak felkelők alakították át helyiségeiket közösségi használatra.
Ásatások és feliratok tanúskodnak az I. században a Földközi-tenger medencéjében és a Közel-Keleten élő zsidó diaszpóra zsinagóga építő tevékenységéről. A zsinagógákat általában a görög proszeukhé „imaház” megnevezésével illették, s a hazájukat elhagyó zsidók vallási és közösségi igényeit elégítették ki. Mivel a jeruzsálemi templom, a papok és az áldozatbemutatások távol voltak, ezek az épületek tartották életben a zsidó önazonosságot a sabbathok alkalmával tartott gyűlések révén a pogány vallások és a császárkultusz közepette. Ám Jézus korában, a zsidó anyaországban a zsinagóga kifejezés elsősorban a gyűlésre vonatkozott, nem pedig az épületre, illetve az ahhoz kapcsolódó, jól meghatározott liturgiára. A római Palesztinában csak a jeruzsálemi templom lerombolása után, a középső és a késő római korszakban alakultak ki az egységesebb építészeti liturgiai jellemzők, a mikor a zsidó vallás a tekercsek és a rabbik köré kezdett szerveződni. Természetesen voltak zsinagógák (a Misna knesszetjei) a Jézus korabeli galileai falvakban, azaz összegyűltek a zsidók közösségi, és vallási célból, ám azt nem lehet tudni, mindez milyen építészeti keretek között ment végbe. Az bizonyos, hogy nem minden gyűlés zajlott olyan épületekben, mit a gamlai. Sok gyűlésre talán a falvak főterén, esetleg a faluház udvarán vagy termeiben került sor. Ám a régészek nem ismerhetik fel ezeknek a helyeknek a zsinagógafunkcióját. Lehetséges, hogy néhány nagyobb galileai faluban vagy városban tényleges zsinagógák is épültek az első században – vagy szegény közköltségen emelt, vagy a támogatók adományaiból emelt előkelőbb épületek -, de ezek valahogy nem jelennek meg a régészeti leletek között, vagy Gamla kivételével még felfedezésre várnak……
Jézus názáreti elutasításának Lk 4.16-30-ba olvasható történetében öt fontos állomás különböztethető meg: zsinagógaszituáció, szentírás beteljesedés, kezdeti elfogadás, végső elutasítás, és gyilkos szándékú támadás.
A zsinagógaszituációban Lukács szemmel láthatólag nem gyűlésként, hanem épületként beszél a zsinagógáról. A szentírás-beteljesedés során Lukács Jézusa belép a zsinagógába, felolvas egy részt Izaijás próféta könyvéből (Iz 61:1-2), majd bejelenti, hogy ő a beteljesedés, ő maga a kiválasztott, akit az úr lelke kent fel, hogy elvigye az örömhírt a szegényeknek, hogy szabadulást hirdessen a foglyoknak, visszaadja a látást a vakoknak, és szabadon bocsássa az elnyomottakat. Ezek a kifejezések a Tóra parancsolatait, az isteni törvény felszólításait visszhangozzák. A sabbath évében, minden hetedik évben, el kellett engedni az adósságokat, és fel kellett szabadítani az adósrabszolgákat. A jubileumi évben minden ötvenedik esztendőben, vissza kellet szolgáltatni minden kisajátított paraszti földet és vidéki házat.
A kezdeti elfogadás során, miután Jézus kihirdeti, hogy ez a csodálatos látomás „ma” megvalósult körükben, az egybegyűltek így szólnak: „De hát nem József fia vagy?”(4:22) …
A 4:23-29-ben azonban mindez megváltozik, úgy tűnik, ezt maga Jézus provokálja ki azzal, hogy a jelenlévő zsidókról a távoli pogányokra tereli a témát. Először ő maga veti fel: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, magadat gyógyítsd! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafernaumban végbevittél, vidd végbe itt a házadban is!”.
Ez olyan kihívás, amit a gyülekezet magától nem tett volna meg. Aztán a provokáció még rosszabb lesz.. Jézus két ősi példát idéz fel, melyekben Isten az izraelitáktól a pogányok felé fordult. Az i.e. IX szd. első felében Isten nem egy izraelita hanem egy pogány asszony éhínségének enyhítésére szólította fel Illés prófétát, az 1Kir 17:8-16 szerint. Az i.e. IX. szd. második felében pedig Isten nem egy izraelita, hanem egy pogány tábornok lepráját gyógyítatta meg Elizeus prófétával, ahogy azt a 2Kir5:1-14-ben olvasható.
Jézus provokatív példázatainak eredménye a végső elutasításban, és a személye ellen intézett támadásban nyilvánul meg. „ Ezt halva mind haragra gerjedtek a zsinagógában. Felpattantak, kiűzték a városon kívülre, és felvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt köztük és távozott”(4:28-30) Ebben az esetben az, hogy Jézus elfordul a zsidóktól a pogányok felé, nem a következménye, hanem az oka a végső elutasításnak, és a személye elleni támadásnak.
Ez pedig egy nagyon fontos rétegtani kérdés. Vajon ez a történet egy későbbi rétegű fikció Lukács evangéliumában, vagy korábbi rétegű esemény Jézus életében? Másképpen fogalmazva: maga Lukács találta ki ezt a názáreti incidenst? Figyeljük meg, hogy az esetről csak Lukács tesz említést, pedig kétségtelenül Mk6:2-4-ben található epizód kreatív és egyedi kibővítéséről van szó.
A legfőbb érv amellett, hogy az incidens lukácsi eredetű az, hogy Lukács tudatos nyitányként helyezte el e történetet két kötetes alkotásában, mely a jelenlegi Újszövetségben Lukács evangéliumaként és Apostolok Cselekedetei címeken, két részre bontva szerepel. Lukács két kötetes evangéliuménak első része azt beszéli el, hogyan vezette a szentlélek Jézust Galileából Jeruzsálembe, a második pedig azt, hogyan vezette el az egyházat Jeruzsálemből Rómába….
Lukács elmeséli, hogy a kereszténység a zsidóknak szóló zsidó üzenetként alakult ki, ám a legtöbb zsidó elutasította, és csak ezt követően fordult a kereszténység helyettük a pogányok felé…..
A zsidó elutasítás miatt fordult a kereszténység a pogányok felé, vagy a pogányok elutasításának következménye a zsidók részéről történő elutasítás („irigység”)?...
Ez a lukácsi történet, különösen abbéli kétértelműsége miatt, hogy a zsidók elutasító magatartása a pogányok körében végzett térítés oka, vagy következménye, modellértékűen vezeti fel, mi fog történni Pállal, bárhova is érkezzen a zsidó diaszpóra körében….
Miért lettek volna egy diaszpórabeli város zsidó lakói irigyek azokra a pogányokra, akik áttértek a júdeaizmus egyik formájára? Az „irigység” semmiképpen sem megfelelő magyarázat.
Lukács emellett feltételezi, hogy olyan kis falucska, mint Názáret, rendelkezett zsinagóga épülettel, és szentírás tekercsekkel is. Az előbbi feltételezés igen valószínűtlen, és amint arra korábban már kitértünk Názáretben nem találtak i.sz. I. századi zsinagóga épületet. A második feltételezés megkérdőjelezhető – a tekercsek inkább a városok kiváltságai voltak, az istentiszteleten való felolvasás szokása pedig valószínűleg csak később alakult ki. A harmadik feltételezés, miszerint a közelben állt egy szírt, amiről a gonosztevőket le lehetett taszítani, egyszerűen téves.
Ám ami még fontosabb, Lukács feltételezi, hogy Jézus nem pusztán írástudó, hanem tanult is. Nem egyszerűen „tanítani kezdett”, hanem „felolvasásra jelentkezett”…. A Földközi-tenger medencéjének ókori írásbeliségéről szóló legnagyobb összefoglaló munka körübelül 5 százalékra teszi az írástudók arányát. A zsidó anyaország ókori írásbeliségről szóló legjobb szakkutatás körübelül 3 százalékra teszi az írástudók arányát…. ebben a világban az írástudás az arisztokratikus elit, a képzett alkalmazottak és az írnokok kiváltsága volt….
Akárhogy is, Lukács későbbi, Pálról szóló történetei segítenek megérteni a Jézusról szóló történetét. Ez a történet nemcsak a Jézushagyomány egyik későbbi rétegében helyezkedik el, hanem abból is származik. Más szóval az incidenst maga Lukács evangélista találta ki. Nem Jézus múltbéli életéről, a 20-as évek zsidó anyaországáról szóló történetírás, hanem Pál jövőjéről, az 50-es évek elejének zsidó diaszpórájáról szóló példabeszéd.
”(Crossan és Reed: Jézus nyomában)
John Dominic Crossan éa Jonathan L. Reed a bibliakutatás és a régészet legjavát egyesítve ás le a Biblia és az ókori világ legkorábbi rétegeibe, a legjelentősebb modern felfedezéseket használva ablakul Jézus életére és azokra a küzdelmekre, melyek során tanai megfogantak.

„Az Ószövetség azt állítja, hogy az izraeliták az i.e. II. évezred második felében – miután Mózes És Józsue vezetésével kivonultak Egyiptomból, azzal a feltett szándékkal, hogy elfoglalják Kánaánt – fokozatosan legyőzték a kánaánita városokat. Senki nem tudja pontosan, de a zsidó hagyomány i.e. 1447-re teszi a Vörös-tengeren való átkelést, a King James-féle Biblia pedig néhány évvel korábbra, i.e. 1491-re.
Úgy tűnik, több mint ötszáz évvel később, Salamon uralkodásának végére a keleti kánaániták beolvadtak a zsidó nemzetbe, a nyugati kánaániták pedig föníciaiak lettek, és ettől kezdve különálló népnek tartották őket. Mindazonáltal nagyon is lehetséges, hogy a héberek és a kánaániták nem voltak annyira eltérőek, mint ahogy az Ószövetség sugallja. …
A kánaánita parasztok az ’Apiru szó révén lettek ismertek héberekként. Tel elAmarnában, Ehnaton fáraó (i.e. 1353-1335) fővárosában több mint háromszáz ékírásos agyagtáblára bukkantak. Ezek közül sok Ehnaton és kánaáni vazallus királyai levelezését tartalmazza, amiből kiderül, hogy Egyiptom kezdte elveszíteni a felügyeletet alávetett államai fölött, beleértve a kánaániakat is, mivel maga is a rejtélyes ’Apiruk okozta problémákkal küzdött. A leírásokból nyilvánvaló, hogy az ’Apiruk a normális kánaánita társadalmon kívülről érkeztek, és mezőgazdasági bérmunkásokként, zsoldosokként, törvényen kívüliekként tengették életüket. …
Úgy éreztük, kezd felderengeni előttünk egy tiszta kép.
A partvidéki Kánaán arisztokráciája és középosztálya túl sikeres lett. Gyakorlatilag a teljes nemzetközi kereskedelmet ők felügyelték, és így gazdag, prosperáló kereskedők lettek. A parti városok gazdagjainak nem volt többé szüksége sok munkaerőre, mivel külföldön szerezték pénzüket, és külföldről hozattak minden egzotikus ételt és árut, amire szükségük volt. Fokozatosan eltávolodtak saját, szinte már alkalmazhatatlan parasztságuktól, és ezek a föld nélküli, demoralizált ’Apiruk nemkívánatos alsó osztállyá váltak, akik kétségbe esetten járták a vidéket, munkát és élemet keresve.
Kétségtelen, hogy néhányan eljutottak Egyiptomba, hogy földművesként, munkásokként, és zsoldosokként dolgozzanak – talán az a történet is egy kiemelkedően sikeres, az egyiptomi seregben vezéri rangra jutó zsoldoson alapul, hogy Mózes héber (’Apiru) volt. Eszerint a forgatókönyv szerint lenne értelme a hébereknek Egyiptomból való kivonulásának, és az ígéret földje északon és keleten való keresésének – hiszen a saját hazájukat keresték, amit születésük joga ígért nekik.
Ezek az ’Apiruk hazatérésük után a bírák vezetésével újfajta társadalmi rendbe kezdték szervezni az alsó osztályt. A kánaánita városállamok királyai aggódva figyelték, hogy a vidék lakossága jobb sorsot követel magának, s talán csaták is voltak, melyekben a parasztfelkelőket egykori zsoldosok vezették, elég hozzáértéssel ahhoz, hogy elfoglaljanak egy-két kisebb várost. Egyre több terület került a vidéki népesség ellenőrzése alá – még olyan déli kikötőket is elfoglaltak, mint Askaron -, a föníciaiak északi kikötővárosai azonban bevehetetlenek maradtak. …..
A Jeruzsálemben Melkizedek, Tíruszban pedig Hiram uralma alatt élő kánaánita városiak a Napot és a Vénuszt imádták, értettek a csillagászathoz, és titkos koronázási rítusokat folytattak. Az ’Apiruk a parasztok kevésbé bonyolult hitét követték, melybe az isten vagy a fia minden évben meghalt, hogy a következő tavaszon újjászülethessen.” (Christopher Knight és Robert Lomas: Hiram könyve)
Amikor Christopher Knight és Robert Lomas (mindketten szabadkőművesek) személyes indíttatásból rendjük ősi rítusainak eredete után kezdetek kutatni, nem is hitték volna, hogy foglakozniuk kell majd az őskori csillagászattal vagy a kereszténység kialakulásával. Tizennégy évvel később a Hiram könyvében foglalták össze megállapításaikat. A mű a legújabb régészeti felfedezéseken, a Biblián és a szabadkőműves rítusok korai változataim alapuló új drámai bizonyítékokat tár olvasói elé.

„Először a „ pátriárkák kora” érezte meg a remegést. Az időszak, amely oly kedves volt Dubnov, Baron és minden cionista történész számára, hemzseget a megválaszolatlan kérdésektől. Ábrahám a Krisztus előtti XXII, vagy XXI. században érkezett Kánaánba? A nacionalista történészek természetesen elfogadták, hogy a Biblia eltúlozza Ábrahám, Izsák és Jákob döbbenetesen hosszú életét, azonban a „zsidó nép atyja” által vezetett utazás Mezopotámiából azzal az ígérettel társult, amely szerint útódai öröklik majd Kánaán földjét, ezért nyilvánvaló volt a késztetés, hogy az Izrael földjére történő első bevándorlás történeti lényege érintetlen maradjon.
Az 1960-as évek végéhez közeledve Mazar, a nacionalista régészet egyik atyja már szembesült egy őt is zavarba ejtő kérdéssel. A pátriárkák történetei számos filiszteust, arameust és rengeteg tevét említenek. A régészeti emlékek és feliratok tanulsága szerint azonban a filiszteusok a Kr.e. XII. századnál korábban nem jelentek meg a térségben. Az arameusokat, akik a Teremtés könyvében fontos szerepet játszanak, a közel-keleti feliratok csak a XI. századtól említik, tehát szerepük csak ekkor vált jelentőssé. A tevék is csak gondot okoztak, háziasításuk ugyanis csak a Krisztus előtti első évezredben történt; teherhordó állatként kereskedelmi használatba vételük pedig a Kr.e. VIII. századtól kezdődött. …..
Ugyanez a vágy ihlette a másik megkérdőjelezendő mítoszt, az egyiptomi szolgaság történetét, amely a nép eredetét ugyancsak egy kulturális központhoz akarta kötni. Ezen elbeszélés gyöngesége már hosszú ideje ismert volt, ám az Exodusnak a zsidó identitásban betöltött központi szerepe s a húsvét kulturális jelentősége megdönthetetlen válaszfalat emelt a vizsgálódás útjába. Emlékezhetünk, hogy Dubnovot már kétségekkel töltötte el a Kr.e. XIII századból származó Merneptah-sztélé. A fáraó felirata ugyanis kijelentette, hogy a számos leigázott város és törzs között Izraelt is olyannyira lerombolta Egyiptom, hogy „magva sincs többé”. Ez lehet puszta fáraói dicsekvés, ám mindenképpen azt bizonyítja, hogy a többi mellett volt Izraelként említett kis kulturális közösség is az egyiptomiak által uralt Kánaánban.
A Kr.e. XIII században az Exodus feltételezett idején Kánaánt a még mindig nagyhatalmú fáraók uralták. E nem elhanyagolandó tény figyelembevételével felmerül e kérdés: Mózes kivezette a megszabadult szolgákat Egyiptomból Egyiptomba? A bibliai elbeszélés szerint a nép között, amely éveken keresztül vándorolt a pusztában, hatszázezer harcos is volt, s ez feleségükkel és gyermekeikkel együtt egy körübelül hárommilliós közösséget alkothatott. Attól eltekintve, hogy ekkora népesség aligha vándorolhatott a sivatagban ilyen hosszú ideig, egy ehhez fogható fejleményről minden bizonnyal maradt volna feliratos vagy régészeti emlék. Az ősi egyiptomiakról köztudott, hogy minden eseményről pontosan beszámoltak, ezért bőségesen maradtak ránk feljegyzések a királyság politikai és katonai életéről, sőt még a nomádok betöréseiről is. „Izrael Gyermekeiről” azonban nem esik szó, akik a hagyomány szerint Egyiptomban éltek, fellázadtak, majd kivonultak. A Bibliában említett Pithon városa valóban előfordul külső forrásokban, de jelentős településsé csak a Kr.e. VI század végén vált. A sínai sivatagban az említett időszakra vonatkozóan semmilyen jelentős népmozgás nyomára nem bukkantak, a híres Sínai-hegy pedig még mindig felfedezésre vár. A vándorlás elbeszélésében említett Etzion–Gever és Arad nem létezett még abban az időszakban, és csak sokkal később jelent meg mint állandó, virágzó település.
Negyvenéves vándorlás után „Izrael Gyermekei” Kánaánba érkeztek és viharos gyorsasággal elfoglalták. Az isteni parancsot követve kiirtották a helyi lakosság nagy részét, az életben maradottakat pedig favágásra és vízhordásra kényszeríttették. A hódítás után a Mózes által egyesített néptörzsekre szakadt (ahogy a görögök tizenkét városállamra), és felosztották maguk között a területet. A letelepedés kegyetlen története, amelyet Józsué könyve élénk színekkel fest le, egy soha meg nem történt népirtást tár elénk. Az új régészeti feltárások nyomán kialakult csatározásoknak azonban Kánaán mítosza is áldozatul esett.
A cionista történészek az izraeli régészek eredményei alapján figyelmen kívül hagytak jól ismert tényeket. Amennyiben a feltételezett izraelita hódítás idején az ország az egyiptomiak fennhatósága alá tartozott, miként lehetséges az, hogy egyetlen egyiptomi dokumentum sem említi? A régészeti feltárások Gázában és Bet-Seanban már jóval a feltételezett hódítás előtti és utáni időszakból találtak egyiptomi jelenlétre utaló jeleket, de a nemzeti Szent Könyv túl értékes volt ahhoz, hogy kijelentéseivel ellentétes álláspontra helyezkedjenek, ezért inkább kitérő és homályos magyarázatokkal kendőzték el ezeket a bosszantó apró tényeket. …..
A száműzetés és a „visszatérés” forgatagában a Kr.e. VI. század júdeai elitje, a korábbi írnok– és papi réteg valamint utódaik nagyobb szellemi szabadságot kaptak, mint korábban a dinasztikus uralkodók uralma alatt. A politikai összeomlás veszélye és a határozottan fellépő központi hatalom hiánya új kivételes lehetőséget kínált számukra. Így az irodalmi alkotás egyedi terepe tárult föl számukra, amelynek középpontjában nem a hatalom, hanem a vallás állt. …
A Biblia nem egy könyv, hanem egy hatalmas könyvtár, amelyet Kr.e. VI. század végétől a II. század elejéig háromszáz éven keresztül írtak, javítottak és dolgoztak át. Ezért sokrétű, vallási, filozófiai irodalmi összeállításként kell olvasnunk, vagy olyan teológiai példázatként, amely alkalmanként a jövő nemzedékei számára nevelő célzatú történelmi jellegű leírásokat is tartalmaz (hiszen elképzelésük szerint az isteni büntetés gyakran sújtja az utódokat az elődök bűnei miatt).
Az ősi szerzők és szerkesztők egységes vallási közösséget akartak teremteni, és a dicsőséges múlt felé fordultak, amelynek mintájára egy hosszantartóan és jól működő kultuszközpontot hozhatnak létre Jeruzsálemben. A környező pogány társadalmaktól való elzárkózást a szent, választott izraeli nép képzetével igyekeztek elősegíteni, a melynek gyökerei idegen kulturális központokba nyúlnak, szemben a népnek nem nevezhető helyi kánaánita favágókkal és vízhordókkal.” (Shlomo Sand: Hogyan alkották meg a zsidó népet?)
Shlomo Sand 1946-ban született egy Linz melletti menekülttáborban, holokauszt-túlélő szülők gyermekeként.
Történészi PhD-fokozatát Párizsban szerezte, Izraelbe hazatérve a Tel-Avivi Egyetem professzora lett.

Mítoszok. Kevés valóságalappal. A tudomány mai állása alapján. Legalábbis, amik a kövek mögött vannak. Építmények. Mennyi társadalom, etnikum ette meg ezeket, még akkor is, ha tanításában lehetnek értékek? Több évezredes múltra visszatekintve, és persze tudatmosósító hatásukra, feltehetjük a kérdést: Lehet-e építmények nélkül élni? Mi marad, ha mindent lerombolunk?
Válaszolhatunk így is: az ember maga marad. Biztos? Lehetséges építmények csapdája nélkül embernek lenni? Hisz az ember kommunikatív lény. És a szavak annyira mást jelentenek akár két embernél is. A szavakhoz meg képek tartoznak. Képekből meg építmények lesznek. Társítások. Értékek társítása. Megbújva még, ha nem felismerve. De maguk az építmények sem nem jók, sem nem rosszak. Egyszerűen kreatív szülemények. A kilengéseket nem az építmények cselekszik. Mindegyik mögött emberek vannak. És az emberek mögött építmények.
„Miért jöttél” Teszi fel Jézus a kérdést Júdásnak a Gecsemáné kertben. Biztos elfelejtette, hogy korábban ő bíztatja az utolsó vacsorán, hogy tedd azt, amit tenned kell. Vagy egyszerű humornak szánta? Szembesítésnek? Leleplezésnek. Júdás Jézust, Jézus Júdást. Vagyis az építményeknek vannak előírásai, különben nem a tied. Csak ha követed. Ekkor előfordulhat, hogy kiugrik a majom a ketrecből. Valami felfedeződik, megnyilvánul.
Tudjuk. Nem lehet két urat szolgálni. Vagy az egyiket szereted, és a másikat gyűlölöd, vagy az egyiket gyűlölöd, és a másikat szereted. Osho ezt úgy fejti meg a Mustármag című könyvben, hogy ne válassz. Mert akár melyiket választod, mindenképpen ott lesz a gyűlölet. Ezt nehéz megtenni, jobban mondva tudatosan törekedve rá, megvalósítható. Én úgy mondanám, előre sose válassz. Ne legyél senki, és semmi felé elkötelezett, míg meg nem vizsgáltad, szét nem rágcsáltad. Ha már van információd, akkor dönts. Mi mellett vagy ellen? Magad gazdagodására, fejlődése, többé válása, vagy a közösség, a többség mellet vagy ellen. Mert Te igazán csak magadat tudod képviselni, és ez által másokat. A helyzet adja, hogy melyiket választod. Ahány helyzet annyi döntés pro és kontra. Csak vizsgáld meg a helyzetet! Ezzel a képpel azt is mondja Jézus, hogy mindenképpen helyzet van. Itt, ott, itt is, ott is. És van egy döntésed az építményben. A helyzet az építményben lévő helyed. Ahogyan Te képzeled, és belső világod abban megjelenni akar. A legjobb akkor, ha belső békét adnak döntéseid. De ismétlem, a magad fejlődését is figyelned kell. Nevezzük vagyonnak. Amit Te szereztél. Belső értékekről beszélek.
Magad képviseletéből alakul ki szemléleted magadról, amiben egy építmény ködös vonalai vannak. Ha felfogod, hogy magad életében Te helyezted el a buktatókat, talán ráláthatsz a körvonalakra. Figyelheted magad. Figyelheted a környezet reakcióját, de azok mögött is építmények vannak. Mindenképpen lesz választásod.
Ám az önvaló univerzális értékeket képvisel. És ebben minden ember ugyanolyan. Nincs olyan ember, akinek lelke legmélye ne tudná mi a szeretet. Mi az, becsapni magadat. Az önvaló egy az emberiségnek értékítéletben. Valójában neki nincsenek is értékei, mert azzal mi ruházzuk fel a dolgokat. Mert az önvaló sosem választott. Nem döntött egy építmény felé sem. Csak rácsodálkozni szeretne önmagára. De ezt csak tükör által teheti meg, és a tükröket az építmények adják. Az építmények kreatív tükrök. Ezek lepleznek le, mint Júdást. „Miért jöttél?”
Végső soron el kellene addig jutnunk, amit Semprun írt a Nagy utazásban: márpedig az emberek a legfontosabbak az életünkben. A könyvek, a zene, a művészet mind csak eszközök, hogy közelebb vigyenek az emberekhez. Emberekhez, akiket ismertél.
Én odavenném a vallásokat, és a tudományt, a technikát is. Csak eszközök. Az emberek, akiket ismertél.