Mindig szerettünk

Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
Hányszor mondtuk. Hányszor hallottuk. És mindig önmagunk hálójában kapálódzunk. Szabadságunk talán ott kint van.
Szeretetünket könnyedén oda adhatjuk szívünk kiválasztottjának. Bárkit befogadunk, aki hajlandó, vagy alapból olyan, hogy együtt rezegjen velünk. És boldogok is lehetünk egy igaz szerelmes tekintetben, egy mélységes ölelésben, egy nemes nekünk adott cselekedetben. Az idő meg is áll egy pillanatra. A kaland velünk együtt szárnyal tovább. A szerelem átöleli az Univerzumot.
És kitekintve a szerelem tengeréből, kiderül, hogy az idő nem állt meg. Engedélyünkön kívül haladt tovább. Nem is vagyunk olyan mindenhatóak.
Ekkor mérgesek leszünk az eljövendőre. Arra, hogy figyelmen kívül hagyták akaratunkat. És már nem is lesz minden annyira színes. Kiderül, hogy apró-cseprő ügyekkel fontos foglalkozni. Különben nincs semmi. Különben nem épül fel semmi.
Visszamenekülve a szerelembe, kiderül, hogy a másik is így érez. Boldogok vagyunk, de gyanúsan mustrálgatjuk az időt. Ő mindig ellenünk dolgozik.
Megértjük, hogy szerelmünkben az apró kicsi másikért élés fontos.
Majd egyszer csak ráébredünk saját elfeledett utunkra. Ha társunk ezt fontosnak tartja, mehetünk együtt, ha nem új szerelmet kell keresnünk. Vagyis szenvedünk.
Mindvégig az volt boldogságunk záloga, hogy mennyit értettünk meg utunkból. Amely szerelem nélkül is ordibált életünkben. Talán az érzelmek megértése, motivációja volt utunk lényege. Talán, hogy mennyire volt hitünk önmagunkban. Talán, hogy mennyire áldoztuk fel magunkat, úgy hogy valódi szeretetből tettük.Talán, hogy hogyan élhettük meg a teljességet önmagunkban.
Egyszerűen csak boldogok akartunk lenni. Bármi áron.
Aztán valahogy felgyorsultak a dolgok. Nem is gondoltuk, hogy lehetünk 40-esek. Majd 50-esek. És már nem néznek ránk annyira szerelmesen. Majd kiderül, hogy mennyi hiányosságunk van, mennyire nem is tanultunk és fejlődtünk. Roncsok vagyunk.
Majd találunk egy hobbit vagy egy függőséget, ahova bevihetjük szerelmünket.
Végül , talán örömmel tekinthetünk vissza alkotásunkra. A Tejútrendszer egy parányi csillagának parányi bolygója hallja sóhajtásunkat.
És megértjük, hogy mindig szerettünk, a többi nem számított.

Címkék: