Mese a kis tündérről és a virágról

Egy kis tündér
térdelt a gombán
körötte mosolyogva
búcsúzott a nyár.

A fák az utolsó
ünnepre készültek
mielőtt meghajtják
fejüket a zord Télnek.

Bárányok úsztak
keresztül az égen
Tündérünk szemében
fényük visszakéklett.

Puhán megsimított
egy hervadó virágot,
s eltűnődött:
miért nem vigyázom
jobban a világot?

Látom túl a kék égen
a szürke fellegeket,
erre tartanak, hogy
elvegyék az életet.
Velük jön majd az
ordító Hideg, a
fagyos Zimankó,
hogy megölje mindazt
amiért élni jó.

Nem fogok bújni előle,
vágyón várni majd a
madárcsicsergésre.
Megyek, megküzdök
véle, nem hagyom
bántani a puha
Békességet!

Indult is már fel,
fel a magas égbe,
megállítani a telet
kevéske erejével,
utolsó lélegzetével!

Ám utána szólt
a hervadó virág,
Állj meg szeleburdi
tündérkislány!

Nem a te dolgod
megküzdeni a téllel
s nem is lehet mindig
élni a melegséggel.

Szükség van a hidegre,
fagyra is nálunk,
hogy újra megtaláljuk
megunt, majd
elveszített
boldogságunk.

Élvezd hát a
békét, amíg lehet,
s ha idekint
elveszett, szívedben
találj neki helyet:
ez űzi majd el
a fagyos Telet.

Ezzel a virág
utolsót sóhajtott,
szirma lassan
álomra csukódott.

A kis tündér az
ölébe vette virágja fejét
s kitárta a világnak
derűs, meleg szívét.
A Tavaszig megőrzi
drága békességét.

Címkék: