Fa

Volt egyszer egy réges régi fenséges fa, amelynek az ágai szinte az eget súrolták.
Amikor a fa virágba borult,különféle alakú és nagyságú pillangók egész serege táncolta körül, amikor pedig gyümölcsöt hozott, messze földről felkeresték a madarak.
Ágai kitárt karokkal üdvözölték a szelet, és aki csak látta, elámult fenséges szépségén.
És volt egy kisfiú is, aki mindennap ott játszadozott a fa alatt, mígnem az ősöreg fa valósággal beleszeretett a gyermekbe...
A fát nem tette vakká önnön nagysága (ez csak az emberi lényekre jellemző), így hát szerelem gyúlt benne a kisfiú iránt.

Az ego mindig nálánál nagyobb dolgokba igyekszik beleszeretni, mindig az önmagánál nagyobb dolgokhoz akar kötődni. A szeretetben azonban nincs kicsi és nagy - a szeretet mindenkit magához ölel, aki közel engedi.

Tehát a fa nagyon megszerette a kisfiút, aki nap mint nap ott játszott a közelében. A fa ágai magasra nyúltak, de ő a föld felé hajtotta őket, hogy a kisfiú leszakajthassa virágait és gyümölcseit.

A szeretet mindig kész meghajolni - az ego sosem hajlandó erre. Ha megközelítjük az egót, az még magasabbra nyújtózik, megmerevedik, hogy ne érinthessék meg. Hiszen akit bárki megérinthet, azt kicsinek tartjuk, aki pedig érinthetetlen az a hatalom trónján ül, az nagynak és fenségesnek látszik.

A gyermek újra és újra eljött, hogy a fa árnyékában játszadozzon, az pedig meghajtotta előtte ágait.
Amikor a fiú leszakította a virágait a fa végtelenül boldog volt, és egész lényét a szeretet öröme árasztotta el.

A szeretet boldog ha adhat - az ego azonban csak akkor boldog, ha elvehet valamit.

A kisfiú pedig egyre növekedett. Néha szundított pár órát a fa tövében, néha evett a fa gyümölcseiből, néha pedig virágból font koszorúval a fején azt játszotta, hogy ő az erdő királya.

A szeretet virágai királlyá teszik az embert,- az ego tövisei azonban szerencsétlenné és nyomorulttá változtatják.

A fát örömmel töltötte el, amikor látta a koronát viselő, boldogan táncoló gyermeket.
Ágai szeretettel eltelve bólogattak felé, és dalra fakadtak a lágy szellőben.
Ahogy a fiú még nagyobbra nőtt, egyre gyakrabban mászott fel a fára, hogy hintázhasson az ágain és a fa
boldog volt, hogy kis társa megpihent karjaiban.

A szeretet boldog, ha kényelmet nyújthat valaki számára - az ego azonban csak akkor boldog, ha megfoszthat másokat a kényelemtől.

Az idő múlásával azonban a fiú vállára lassan ránehezedett a kötelességek terhe.
Megjelent benne a becsvágy, helyt kellett állnia az iskolában, és barátokat is kellett szereznie, így hát ritkábban látogatta meg a fát. Az azonban mindig izgatottan várta kis barátját, és így szólt hozzá a lelke legmélyéről:
- Gyere. Gyere el hozzám, várok rád.

A szeretet mindig izgatottan vár a szeretett személyre. A szeretet mindig várakozik.

A fa szomorú volt, hogy barátja nem látogatja meg őt.

A szeretet csak egyféle szomorúságot ismer: azt, mely abból fakad, ha nem oszthatja meg magát a szeretett lénnyel, ha nem képes odaadni magát annak, akit szeret. A szeretet boldog ha mindenét megoszthatja másokkal és akkor a legboldogabb, ha teljes mértékben odaadhatja magát másoknak.

Ahogy a fiú egyre idősebb lett, úgy váltak egyre ritkábbá a látogatásai.
Ahogy az ember egyre nagyobbra nő a becsvágy világában, úgy marad egyre kevesebb ideje a szeretetre.
A fiúban pedig már felébredt a becsvágy és foglyul ejtették őt a világi foglalatosságok, így már szinte nem is emlékezett öreg barátjára.
Egy nap aztán amikor, amikor a fiú a fa közelében haladt el,a fa megszólította:
- Figyelj rám! - szállt a hangja a levegőben.- Hallj meg engem!
Én folyton csak várok rád, de hiába, nem jössz. Pedig én mindennap várlak....
- Ugyan miért jöjjek el hozzád? - kérdezte a fiú.- Mit adhatnál te nekem? Nekem pénzt kell keresnem.

Hiszen az ego mindig azt kérdi" Mit adhatnál te nekem? Ha van valami értékes dolgod a számomra, eljövök, ha nincs semmi értelme a dolognak" Az egónak mindig van valamilyen célja, valamilyen motivációja. A szeretetnek nincsen célja, nem akar elérni semmit: a szeretet jutalma maga a szeretet.

A fa megdöbbenve válaszolt:
- Hát te csak akkor jössz el hozzám, ha adok érte cserébe valamit? Akkor neked adom mindenemet.

A szeretet semmit nem tagad meg. Az ego mindent meg akar tartani magának, a szeretet azonban mindent feltétel nélkül ad.

- De nekem nincsen pénzem - folytatta a fa- a pénz emberi találmány.
Mi fák nem ismerjük ezt a betegséget, és boldogok vagyunk. Virágok nyílnak és gyümölcsök nőnek rajtunk.
Hűs árnyat kínálunk az erre haladóknak, táncolunk a szélben, és gyönyörű dalokat zengünk. Ágainkon ártatlan, csiripelő madarak ugrálnak, mert nekünk nincsen pénzünk. Ha valaha megérintene bennünket a pénz kórsága, azon nyomban éppoly boldogtalanná és szerencsétlenné válnánk, mint ti, emberi lények, akik a templomban ülve hallgatjátok a szentbeszédeket arról, hogyan nyerhetnétek el a békét, hogyan lehetnétek fel a szeretetet.
Nem, nekünk nincsen pénzünk. - Akkor minek is jöjjek el hozzád? - kérdezte újra a fiú.
- Az én utam arra vezet, amerre a pénz van. Nekem pénzre van szükségem.

Az egonak pénzre van szüksége, mert a pénz hatalom, és az ego mindig hatalomra vágyik.

A fa mélyen elgondolkodott, aztán így szólt: - Hát ha pénzre van szükséged, szedd le a gyümölcseimet.
Ha eladod őket a piacon, megszerezheted azt a pénzt. A fiú ettől jobb kedvre derült. Felmászott a fára, és minden gyümölcsét leszedte, még az éretleneket is. Erőszakosan leszakította a fa gyümölcseit, miközben sorra törte le a kisebb ágakat. Levelek hullottak a földre kíméletlen munkája során, a fát azonban újra öröm és boldogság töltötte el.

A szeretet még akkor is boldog, ha a szeretett lény fájdalmat okoz neki, az egot azonban az sem tölti el boldogsággal, ha megkapja amire vágyik - az ego csak a boldogtalanságot ismeri.

A fiú még vissza se nézett, hogy köszönetet mondjon, ám a fa észre sem vette a dolgot.
Számára elég köszönet volt, hogy a fiú elfogadta a felajánlott szeretetet, és leszedte a gyümölcseit, hogy eladhassa a piacon. A fiú ezután sokáig nem nézett a fa felé.
Most már volt pénze és minden idejét lefoglalta az, hogy ez a pénz még több pénzt fialjon a számára, teljesen elfeledkezett öreg barátjáról. Az évek csak múltak, a fa pedig szomorú volt és csak arra vágyott, hogy a fiú újra visszatérjen hozzá. Úgy sóvárgott a fiú után, ahogy a tejtől duzzadó keblű anya sóvárog elveszett gyermeke után, egész lényével vágyódik, vágyik a jelenlétére, hogy az könnyítsen a terhén. Így sírt hát némán a fa a fiú után, és fájdalom töltötte be lényét. Aztán hosszú évek múltán az immár férfivá lett fiú újra ellátogatott
a fához.
- Gyere ölelj meg - kérte őt a fa.
- Ne beszélj bolondságokat - felelte a férfi. - Az csak amolyan gyerekes dolog volt.

Az ego mindig ostobaságnak, gyerekes fantáziálásnak tartja a szeretetet.

A fa azonban újra hívogatta:
- Gyere, hintázz az ágaimon! Táncolj velem!
- Elég legyen ebből a haszontalan fecsegésből! - pirított rá a férfi.- Nincs nekem erre szükségem.
Nekem most új házra van szükségem. Vajon tudsz nekem ebben segíteni?
- Hogyan tudnék? - kiáltott fel a fa. - Hiszen láthatod, hogy nekem nincsen házam.
Csak az emberi lények laknak házakban..és látjátok hogyan élnek?
Minél nagyobb házakban laknak, annál kisebbé válnak.
- Mi nem építünk házakat magunknak, - folytatta a fa. - De ha akarod,levághatod az ágaimat, hogy házat építs magadnak belőlük. A férfi habozás nélkül elszaladt egy fejszéért, majd visszatért, és egyenként levágta a fa összes ágát. A fa lemeztelenítve állt ott, nem is volt már igazi fa, csupán egy csupasz fatörzs.
Mégis boldog volt...

mert a szeretet adakozó, a szeretet mindig kész, hogy megossza mindenét másokkal.

A férfi távozott, még csak vissza se pillantva a fára, és felépítette a házát. És újra napok és évek teltek el, a csupasz fatörzs pedig csak várt, és várt. Szerette volna magához hívni a barátját, de nem voltak ágai, nem voltak levelei, amelyek közvetíthették volna a hangját. A szél továbbra is fújt, de már nem repítette messzire az énekét. Lelke azonban egyre zengte a hívást: " Gyere el hozzám kedvesem. Gyere várok rád."
Hosszú évek teltek el, és a férfiból öregember lett, mígnem egy nap, amikor az útja a fa mellett vezetett el, egy percre megpihent, hátát a csupasz fatörzsnek vetve.
- Mit tehetek érted kedvesem? - kérdezte a fa. - Hosszú ideje nem jártál már felém...
- Hogy mit tehetsz értem? - kérdezte az öregember.- Távoli földekre akarok utazni, hogy még több pénzt keressek. Ehhez pedig hajóra van szükségem.
- Vágd ki a törzsem, és építs hajót belőle - felelte boldogan fa, -Boldoggá tesz, ha én lehetek a hajód ami messzi földekre visz téged, hogy pénzt kereshess. De kérlek, vigyázz magadra, és térj vissza hamar.
Én mindig várni fogok rád.
A férfi erre fűrészt ragadott, kivágta a fa törzsét, hajót épített belőle, és tengerre szállt.
A fából már csak egy kis tönk maradt, de ez a tönk továbbra is csak vár és vár ,- várja, hogy visszatérjen az, akit szeret. De hiába vár, hiszen már semmit nem tud felajánlani, így az talán soha nem tér vissza hozzá.

Az ego mindig csak oda tér vissza ahol nyereséget remélhet.

Egy éjjel emellett a fatönk mellett hallani lehetett a suttogást:
- A barátom még mindig nem tért vissza, és én úgy aggódom érte. Hiszen az is lehet a tengerbe veszett, vagy eltűnt valahol azokon a távoli földeken. Talán már nincs is életben...Bárcsak hallanék felőle!
Az életem a vége felé közeledik, és már az is boldoggá tenne, ha tudnám, jól megy a sora.
Akkor boldogan halnék meg. De már akkor se jönne el hozzám, ha képes lennék magamhoz hívni - már semmit sem adhatok neki, és ő csak a birtoklás nyelvét érti.

Az ego csak a birtoklás nyelvét érti, a szeretet pedig mindig az adakozás nyelvén szól.

Címkék:

Hozzászólások



Zokogó kislányok a fák között

Nem a témához tartozik, de a látvány megdöbbentett! Nézzétek csak!

http://www.kulturpart.hu/down/ed/image/2013/02/25/weepinggirls2.jpg
http://www.kulturpart.hu/down/ed/image/2013/02/25/weeping11.jpg
http://www.kulturpart.hu/down/ed/image/2013/02/25/girl.jpg

Az öt szoborból álló különös sorozat a wales-i születésű szobrásznő, Laura Ford alkotásai. A „Weeping girls” a skóciai Jupiter Artland szoborparkjában tekinthetőek meg. A művésznőt egyik ismerősének lánya ihlette meg, aki vigasztalhatatlanul zokogott, s mindeközben nézte magát a tükörben. „A hely, amit a Jupiter-ben választottam, igazán melankolikus, úgy éreztem ez a tökéletes hely olyan mini „tragédiák” bemutatására, mint a fenti kis történet. Az öt síró kislány megváltoztatja a környezetét a gyermekdrámával, amit megjelenítenek.” -nyilatkozta az alkotó.

Forrás: http://www.kulturpart.hu/kepzo/33206/zokogo_kislanyok_a_fak_kozott

Én eredetileg arról szerettem volna szót ejteni, hogy a fák is tudnak sírni, zokogni, amikor a fejsze beléjük mélyed.



A varázslatos fa

Volt egyszer egy szegény ember, aki gondterhelten bandukolt az erdő szélén.
Amikor elfáradt, leült pihenni, és a hátát egy fának támasztotta. Ekkor még nem tudta, milyen fát választott. Különös, mágikus fa volt ez. Olyan fa, ami minden kívánságát teljesíti annak, aki hozzá ér...

A vándor először arra gondolt, milyen jó lenne most egy pohár víz. Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy pohár kristálytiszta víz van a kezében. Meglepetten nézte, vizsgálgatta, még meg is szagolta. Végül úgy döntött, hogy nem lehet veszélyes, és megitta.

Aztán megéhezett, és valami ennivalót kívánt. Az étel ugyanolyan hirtelen és bámulatos módon jelent meg előtte, mint a víz.

„Úgy látszik, teljesülnek a kívánságaim!” - gondolta meglepetten.

Most már hangosan mondta ki:

„Akkor hát szeretnék egy gyönyörű házat!”

Az előtte lévő völgyben megjelent a ház. Arcán széles mosollyal szolgákat kívánt, akik a háznak gondját viseljék. Amint ezek is megjelentek, úgy érezte, hihetetlen erővel áldotta meg az Úr.

Kívánt hát magának egy gyönyörű szép és rendkívül intelligens asszonyt, akivel szerencséjét megoszthatja.

Amikor ez is valóra vált, meglepődve szólt a nőhöz:

”Várj csak egy kicsit! Mi történik itt? Nekem nincs ilyen szerencsém! Ez velem nem történhet meg!”

Abban a pillanatban, hogy ezeket a szavakat kimondta, minden eltűnt.

„Tudtam” - mondta, és megrázta a fejét.

Azután felállt, és gondterhelten bandukolt tovább az erdő szélén.

*
A tanulság: A sikertelenség legnagyobb oka a hitetlenség. Az emberek 90%-a minden lehetőségben a problémát látja. A maradék 10% minden problémában a lehetőséget keresi.



Mi lennék, ha Fa lennék?

Kelta Fahoroszkópból kiderült, hogy én Fenyőfa vagyok. :)

"A fenyő hidegnek, fanyarnak, kissé szertartásosnak tűnik. Fellépése méltóságteljes, visszafogott és kulturált.
Ízlése különlegesen fejlett. Bár szeszélyes, viselkedése mindig egyforma, ezért olykor unalmasnak látszik.
Ezzel a magatartással az idegen tekintetek elől akarja elrejteni belső világát, érzéseit. Sok időbe kerül, amíg mások előtt kitárulkozik. Ugyanakkor tud tréfás, szellemes, sőt elbűvölő is lenni.

A Fenyő-ember állandóan védekező állásban van. Amit érez, tapasztal, az ő titka marad. Mivel szereti a függetlenséget, nem szívesen tesz kötelező ígéreteket. Tudatában van értékeinek, adottságainak. Kitűzött céljától nem lehet egykönnyen eltéríteni. Szorgalma, becsvágya, képességei és intelligenciája révén komoly sikereket érhet el pályáján, hivatalában.

Jó az intuíciója, kiváló beleérző képességgel rendelkezik. Környezete kiismerhetetlennek tartja, ám sokat tud mindenről és mindenkiről. Megérzései vezetik, mindig csalhatatlanul. Rendkívül intelligens, szereti elemezni, értékelni a dolgokat, az embereket.

Szerelmi élete: A szerelemben az ösztönei vezetik. Izgalmas partner, aki mindig valami meglepetéssel tud szolgálni. Szívét meghódítani nem egyszerű dolog, ám ha egyszer már választott, az örökre szól. Mindig és mindenben megbízható társ."

** Ha érdekel benneteket, a születési hónapotokból és napotokból megállapítható, hogy ti milyen fa-jegybe tartoztok!

http://josda.zsozirisz.hu/horoszkop/fahoroszkop.html



A szeretet az adakozás nyelvén szól

Régen olvastam ilyen szép, megható történetet! Köszönet érte!