Az iskola nélküli élet

Mit értünk iskola nélküli élet alatt?

Luz Shosie írása

Az iskola nélküli élet azt jelenti, hogy megbízunk a tanulóban, olyan értelemben, hogy képes felvállalni a felelősséget a saját életéért. Ez nem egy módszer, amivel tanítjuk a gyerekeinket, hanem egy olyan folyamat, amelyen mi, felnőttek megyünk keresztül annak érdekében, hogy az iskolában töltött éveink leckéjét átvegyük, és visszafordítsuk annak befolyását.

Az iskola arra tanított minket, hogy a tanulás csak egy bizonyos helyen és bizonyos időben történhet, egy tanár vezetésével vagy kényszerítésének hatására.

Az iskola nélküli élet által, visszatalálunk gyermeki kíváncsiságunkhoz. Arra bátorít minket, hogy bízzunk abban, hogy mindannyian minden időben tanulunk, és hogy szakértők vagyunk, ha arról van szó, hogy el kell dönteni, mit, mikor, hogyan, hol, mennyit és kivel tanuljunk.

Az iskola arra tanított minket, hogy az érdeklődési körünk nem fontos, zavaró tényező, időpocsékolás, csak játék, és nem „a való élet”.

Az iskola nélküli életben szabadon követhetjük az érdeklődésünket, bárhová is vezessenek. Ahogy John Holt, az „Instead of education” (Oktatás helyett) c. írásában elmondja: „Mindenből tanulunk, amit csak teszünk, és főleg abból, ami történik velünk, vagy amit velünk tesznek. A tapasztalataink minősége, az azokból eredő vagy miattuk elmaradó elégedettség, izgatottság vagy öröm határozzák meg, hogy a tapasztalataink mennyire változtatnak meg minket – röviden szólva, hogy mit tanulunk általuk… Tanulásunknak leggyorsabb, leghatékonyabb, legmesszebbre ható, leghasznosabb és legtartósabb módja az, ha olyasmit csinálunk, amit mi választottunk, és ilyen esetekben sokszor kevés, vagy semmilyen segítségre sincs szükségünk.”.

Az iskola arra tanított minket, hogy a szakértők tudják, hogy mikor kellene megtanulnunk írni, olvasni és számolni. Ha nem úgy haladtunk fejlődésünkben, ahogy azt eltervezték nekünk, akkor olyan bélyegeket kaptunk tőlük, mint lassú vagy legaszténiás, figyelem- vagy tanulási zavaros.

Az iskola nélküli élet bebizonyítja nekünk, hogy mindannyian a magunk módján tanulunk és növünk, saját tempónkban, és hogy nincs ok a sietségre.

A Massachusetts állambéli Sudbury-völgyi iskolában senkinek nem mondják, hogy szakítsa félbe, amit éppen csinál, hogy megtanuljon olvasni (vagy valami mást), és mégis, minden diák megtanul olvasni, írni és számolni. Némelyek segítséget kérnek, mások valamely titokzatos módon, saját magukat tanítják meg rá. Némelyek, négyéves korukban tanulják meg, mások tizenkét éves korukban, azonban, tizenhat éves korukban senki nem tudná megállapítani, hogy ki tanulta meg „korán” és ki „későn”.

Az iskola arra tanított minket, hogy a tanulás azt jelenti, hogy üljünk csendesen, legyünk nyugodtak, tiszteljük a szabályokat, mindegy, mennyire butaságok, károsak vagy igazságtalanok. És ha nem tudtunk vagy nem akartunk csendben ülni, akkor kényszerítettek, megbüntettek, megszégyenítettek, még gyógyszerekkel is kezeltek, hogy engedelmeskedjünk.

Az iskola nélküli élet lehetővé teszi számunkra, hogy a vonalakon kívül is fessünk. A tanulás aktív, szenvedélyes, hol társasági, hangos és zavaros folyamat, hol pedig magányos, csendes és láthatatlan.

Az iskola arra tanított minket, hogy mi magunk nem lehetünk felelősek a saját életünkért és tanulásunkért, hanem szakértőkre, vezetőkre, szabályokra és előírásokra vagyunk utalva annak érdekében, hogy jól cselekedjünk. Ezt különösen nehéz kifürkészni, mert soha senki nem mondja el ilyen sok szóban – viszont egyszerűen ez a beiskolázási folyamat alapját képező feltételezés.

Az iskola nélküli élet tiszteli intelligenciánkat és erényeinket. Mindannyian azzal a kívánsággal és azzal a képességgel jövünk a világra, hogy megtanuljuk mindazt, amire szükségünk van ahhoz, hogy családunk és társadalmunk tagjaként teljesítsük a ránk eső feladatokat.

Az iskola nélküli élet felszabadítja és fejleszti azt a velünk született képességünket, hogy olyan ötleteket és tevékenységeket találjunk magunknak, amelyek az élethosszig tartó tanulást és gyarapodást támogatják.

Mivel legtöbbünk olyan jól iskolázott, olykor elkél nekünk egy kis baráti segítség, hogy semlegesítsük az iskola hatását. Az „Unschoolers Unlimited” (Iskola nélkül határok nélkül) azok számára létrehozott csoport, akik meg szeretnének tanulni bízni magukban és gyerekeinkben. Egy körlevelet és egy esszélistát szoktunk publikálni, hogy kapcsolatban maradjunk, és tudjuk támogatni egymást. Kéthavonta mindig családi összejöveteleket rendezünk, hogy játsszunk egymással, kapcsolatok jöjjenek létre, ötleteket, információkat, ösztönzést és jó falatokat osszunk meg egymással. Reméljük, csatlakozik hozzánk.

Forrás: http://www.zoldvakond.org/szabadon_elemei/mit_ertunk_iskola_nelkuli_elet...

Szeretettel:Ági

Hozzászólások



Pipacska!

BIZONY!

Nagy rálátásom van, sajnos. Jó és még jobb, érdekesebb és nagyon fura és nagyon nagyon kiábrándító tapasztalatokkal. Mindkét oldalon.

MINDEN tiszteletem azoké a tanároké, pedagógusoké, akik erejükön felül tesznek, róluk írtam!

És ugye nézzük meg a másik oldalt is, fordítva is - így lesz talán objektív:

Mérgező szülők:

http://hu.scribd.com/doc/51419449/Susan-Foward-Mergez%C5%91-szul%C5%91k

És ne feledjük, a gyermek függ másoktól. Még nem dönthet, nem választhat. A szülők, a pedagógusok tudatossága nagyon fontos!

Nagyon szép estét Neked!



Tanárok tízparancsolata 1.)

Tanárok tízparancsolata
1.) Érdekeljen a szaktárgyad.
2.) Ismerd a szaktárgyadat.
3.) Tudnod kell a tanulás útjairól azt, hogy a legjobb az az út, amelyet magad fedezel fel.
4.) Próbálj olvasni a diákok arcáról: mit várnak, mi nehéz nekik? Képzeld magad a helyükbe.
5.) Ne pusztán tárgyi tudást adj tanítványaidnak, hanem fejlesszed gondolkodási készségüket is; szoktassad megfelelő értelmi magatartásra, rendszeres munkára őket.
6.) Tanítsd meg őket a találgatásra.
7.) Tanítsd meg őket a bizonyításra.
8.) Keresd aktuális problémákban azt, ami az elkövetkező problémák megoldására hasznos lehet – igyekezz feltárni a konkrét helyzet mögött rejlő általános megoldástípust.
9.) Ne áruld el egy csapásra minden titkodat – hadd találgassanak a diákok – találjanak ki annyit belőle, amennyit csak képesek.
10.)Ne tömjed az anyagot tanítványaidba, hanem ösztönözzed őket értelmes tanulásra.



Szilvakék Harmatos Pipacska!

Vagyis most már képben vagy, mi is a különbség a tanár és a pedagógus közt? Az elkötelezettség. A gyermek nem skatulyába zárása. Nem a tekintély alapján tanít. Elfogadja és megfejti a gyermeket. Következetes és szakmailag képzi magát, s elfogadja, hogy mindenkiben ott van a csíra, s nem a gyermek kudarca, ha nem virágzik ki!

Elsős gyermekem nagy kihívásokkal küzködött, nem iskolát, hanem pedagógust kerestem hát neki.
Valódi összefogás alakult ki a tanerő és a szülő közt, szerette, hogy nem "a beállok a sorba" típus.
A gyerek egy kis kaktuszból csodálatos virággá fejlődött. A kaktusz virága. Mind a gyermek, mind én örök köszönet és hála ennek a tanárnőnek! Megalapozta a gyermekem jövőjét, pont annyit tett hozzá, mint a szülői környezet!!! Többet volt iskolában, mint otthon!

A pedagógus fáklyának tekinti a gyermek agyát, amit motiválni, inspirálni, kreativitásra ösztönözni: "meggyújtani" kell!!! Bátorítani, "seggberugdosni", de NEM lehúzni! A pedagógus nem küzd a tiszteletért! A következetességgel és a szakma felé való alázattal - kényszerítés nélkül- megszerzi! Nagyon nagyon rendben kell lennie önmagával!!!

A tanár tölcsérnek nézi a fejét és válogatás nélkül, "hülye vagy fiam, semmi sem lesz belőled" alapon beleönt, ami az előírt, de többnyire felesleges, lexikális anyag. Nem mutatja meg az összefüggéseket és nem tanít gondolkodni, saját véleményt kialakítani a gyermekben! Sőt, a gyermeket megcimkézi és cetlit akaszt rá! Hülye vagy fiam, az is maradsz! Az ülj le fiam, 1-es szigorú, poroszos rendszere lejárt!

Minden gyermek csodálatosan alakítható, ha időben elkapjuk a lusta frakkját. Ha meghallgatják. Ha hagyod beszélni arról, amit ő szeret. Arról, ahogy ő látja.

Erre jó az ifjúsági segítő is.





Tudod Uni... a társadalom ott kezdődik, ahol megbecsülik (és emberien meg is fizetik), akik értünk, és a gyerekeinkért vállalnak felelősséget. Lásd:Pedagógus (bölcsitől a felsőoktatásig), a kórházi alkalmazottakat, a tűzoltókat, és a sort még lehetne sorolni.
Ezek azok a hivatások (mert ez nem állás), amit elkötelezettség, hivatástudat nélkül lehetetlenség csinálni.
A saját bőrömön tapasztalom (holott még csak az elején járok) mekkora a felelősség!
Kevés a jó szándék, a segítőkészség, és a tenni akarás, ha a másik valójában nem akar változni, vagy beletenni a saját részét.
A mi felelősségünk is ez, bárki bármit mondjon is...



*** Milyen mázli, hogy a

***

Milyen mázli, hogy a fiadnak ott vagytok. Sok sikert az apróságokkal, annál gyönyörűbb életcél nincs. Őket - tanítókat, óvónőket - kéne a legjobban társadalmi és anyagi szinten is megbecsülni!

A mai napig emlékszem a tanítóimra! Második család... :-)

:-)



Igen, igazságod vagyon.
A fiam már felnőtt, és néha szoktunk beszélgetni a sulis időszakról.
Néha mindketten értetlenül állunk az előtt, hogy egyáltalán ép ésszel túlélte az iskolai éveket.
Utólag sok mindent máshogy látunk, és átértékeltünk mindketten.
Én hiszem, hogy magunkon kell kezdeni. Mindig. Most azért tanulok, hogy a felnőtteknek segíthessek majd, ő pedig azért, hogy a legkisebbeknek (és ezáltal a szülőknek is) a segítségére legyen.
Azt hiszem nála talán ott volt a kulcs, hogy apuka kissé kemény, csapj oda, ha nem hagynak! hozzáállása, javaslata kiegészült az én lelki oldalról támogatott hozzáállásommal.
Nagyon nehéz dió ez, és isteni szerencse, hogy ő jó helyen van.
Körömszakadtáig védi a gyerkőcöket, és sokszor nagyon nehezen viseli el, ha nem értik meg.
Van, hogy a barátnőjével mi tartjuk benne a lelket, hogy higgyen magában, és abban, hogy jó az amit csinál.
Erre pedig nem kell több bizonyíték, minthogy amikor bemegy gyakorlatra, a gyerkőcök fürtökben lógnak rajta. és nem lehet eldönteni, ki olvad el jobban. :)))))
Uni szerintem te ugyanúgy beleteszed azt a kis plusszt, amit kell.
Ölelés



Szükséges a változtatás! Ezt

Szükséges a változtatás!
Ezt mindenki érzi.

A gyakorlat azonban mást mutat, mint a nagyon is óhajtott elmélet.
Talán túl nagy lenne ez a lépés, hisz aki elkezdte, csinálta, annak sem sikerült. Más megoldás után is kell hát nézni.

Talán elég lenne egy kisebb lépés.

A gyerek kiugrott a harmadik emeleti iskolaablakon. Ki a felelős?
Megy a sárdobálás a tanárok és a szülők közt, mindenki a másikra mutogat. Ennek a levét csakis a gyerekek isszák meg.
Plusz az iskolai osztályokban zaklatások, kiközösítések sorát éli meg, legtöbbször nem a mentalitása, hanem a leginkább a szegénysége miatt. Ezután már nem csoda, ha nem nyílik meg otthon és nem nyílik meg a tanárnak.

Ifjúsági segítők kellenének az iskolákba. Vissza kéne ezt a pozíciót állítani. Nem, nem elég egy lelki-segély telefonvonal száma.

Ezek a gyerekek többnyire csak meghallgatásra vágynak. Vagyis nagyon sokszor csak annyira, hogy legyen akinek elmondhassák, mi van bennük. Vagy ha az nem megy, mi történt velük.

Az eset kapcsán fellángolt a vita, s ott beszélt ezekről egy ifjúsági segítő.

Néha a kis lépések is lehetnek nagyok. Néha a kis lépések többet érnek az elmélet helyett, mert megvalósulnak.

És ez valóban a felelősségről szól. A tudatos felnőttekéről.



Kerülget

Ez a cikk is elém kúszott, igen érdekes.

http://www.szivkozpont.eoldal.hu/cikkek/tudatossag/oktatas--a-kezelhetet...

Továbbra is kerülget a téma... most a Mérgező szülők c. könyvre hívta fel valaki a figyelmem, minden ugyanoda kanyarodik, már sokadszorra.

Soha nem késő önmagunkat felépíteni, megtalálni, önmagunkért, tetteinkért, döntéseinkért felelősséget vállalni, mert az éberség, a tudatosság hiánya a gyermekeinken csapódik le.

:-(

És akkor még semmi Feldmár és Vekerdy ... , no ők aztán lehúzzák a leplet rendesen rólunk szülőkről, a tanárokról, a rendszerről... :-)))



A tanár és a Pedagógus közt óriási a különbség....
és azt gondolom, baromira kellene egy változás!
Nem, nem arra gondolok, amit a kormány, és az egyebek akarnak.
Nem, nem arra gondolok, ami most megy, kezdve a portfóliótól, amit le kellene adni, keresztül a birkásítsunk, mert ha nem, irgum-burgumig, a sort hosszasan lehetne sorolni, de nem sok értelme lenne.....
Megoldásokat kellene találni, hogy kiléphessünk a kiskapun, mert a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy milyen, amikor az egyediséget ölik ki belőlünk, és mekkora ára van, azt visszaszerezni... ha egyáltalán van aki felismeri ezt, és nekiáll odabent kitakarítani.
A mi felelősségünk is!
Igen, a Tiéd, és az enyém is!
Mert ha nem teszünk semmit, az hallgatólagos beleegyezés a vágóhídra menetelbe...

Keressétek a kiskapukat!
Ne kifogást, megoldásokat keresünk!
Te is! én is.
Utópisztikus ez?
Lehet.
De hiszem, hogy egyénileg el lehet kezdeni a változást, és szépen összeállnak a lehetőségek és csoportok, hogy valóság lehessen, ne utópia...
Szívből kívánom, hogy legyen egyre több embernek "vér a pucájában" lépni!



*

Utópia! Éretlenek vagyunk erre.

Elkényeztetett, lusta, arrogáns kölykök gyűjtőhelyévé válnak az alternatív iskolák.

Egyelőre.