A múlt átírása

Nem is tudom hol kezdjem.
Így belevágok a közepébe. :D

Sokszor, sokan hallottuk azt, hogy átírható a múlt.
A múlt?
Hiszen az már elmúlt!
És mégis lehet!

Mondhatnám azt is, hogy csak gondoljunk a környezetünkben élő idős nénikékre, bácsikákra, akik a régi időkből csak a szépre emlékszenek. Gondolom mindenkinke vannak ilyenek a környezetében.

Számomra ez inkább elfojtás, a feledés homályábe veszés, a túlélésük záloga sok esetben, így ne bíráljuk őket sem!
Nem vagyunk a másik cipőjében…. és ha benne lennénk is.. akkor is mi lennénk abban a cipedliben.. de ezt már említettem volt….
Szóval amikor a múlt átírásáról beszélek, nem erre gondoltam.
Hogy kibontsam, és érthető legyen, elmesélek egy történetet.
Amikor kislány voltam, és az álltalánosba jártam, midig én vltam a kakukktojás.
Mindig engem szekált mindenki, engem bántottk, mint verbálisan, de sokszor fizikailag is.
Rendszeresen én voltam az ízetlen viccek céltáblája, akin mindenki csak nevetett.
Mindig azt éreztem, engem senki nem szeret, és nem ért meg, sőt, még ki is röhögnek.
Én teljes lelki nyugalmammal éltem így, meg nem értettként.
Egészen tavaszig.
Történt ugyanis, hogy osztálytalálkozót szerveztek, ballagásunk 30. évfordulójára.
Facen csináltak egy zárt csoportot, ahol régi képek közül lehetett mazsolázni, mert mondanom sem kell, mindenki ment a szülői házhoz, és a padlásfiókban mazsolázott. :D
Mit mondjak… kerültek elő olyan képek is, hogy … :D :D
Na de nem ez a lényeg.
Jó ideje járom az önismeret útját, így felpucolva azt, ki is vagyok én, honnan jöttem, merre tartok.
Hosszú ideig elfojtottam, megtagadtam önmagam, mert a külvilágak akartam megfelelni.
Ma már egyre inkább látom a múlt összefüggéseit, és engedem megélni azt, aki vagyok.
Ilyesmi például a humorom.
Aki ismer, tudja milyen bolond is vagyok. Mindenből viccet, humort csinálok, be-beszólogatok bárkinek, de úgy, hogy a mondandó ül, viszont a humor köntösében kevésbé fájdalmasan hatol mélyre.
Visszakanyarodva, az osztálytalálkozóra, a csoportban lévő képek autmatikusan elindították a nosztalgiázást, és a régi közösen megélt emlékeket.
Én hoztam a régi formámat, újra a régi humoros, mindenből viccet csináló, be-beszólogatós énem nem tudtam, és már nem is akrtam visszafogni. Voltak nagy nagy röhögések is, mert hát ami ott van, az ott van.
Említettem az egyik leányzónak, hogy ha sok(k) vagyok, szóljon ám!
Mert néha elszalad velem a paci. O:) :D
Mire ő olyat mondott, hogy majd hanyatt estem….

Dehogyis vagy sok!
Ezt imádtuk mindig is benned, hogy annyit lehetett röhögni rajtad, mert olyan komolytalan vagy, és annyi hülyeséget hordtál össze, hogy szakadni lehetett. Bearanyozta a mindennapjainkat.

????
Mi vaaaaaaaaan?

Hát mit mondjak.. ezen 2 hétre megmentem…..
Mert ezek szerint ugyanazt a dolgot lehet ennyire másként is megélni.
Nem úgy röhögtek rajtam, ahogy azt én akkor gondoltam…

És miután ezt helyretettem magamban, máris máskép néztem erre a múltbéli eseményre.
Nem az ő hibájuk, hogy én másként éltem meg.
Nem haragszom már rájuk, mert nincs miért.
És magamra sem, mert ha magamat nem értem, hogy érthetnék meg bárki mást?
Jó kis lecke volt, hálás is vagyok érte.
Ma már. :)

Hát így lehet példáúl átírni a múltat.
Nem, nem megtörténté tenni nem lehet, de ha más megvilágításba helyezzük, egész más lesz az eredény.

Aztán egy másik történet, ami szintén nemrég került helyére bennem.
Amikor gyerek voltam, az apukám meglehetősen szabadnak nevelt.
Voltak ugyan amiket meg kellett tennem, de alapjaiban véve a korosztályomhoz képest nagyobb szabadsággal, és bizalommal voltam megajándékozva.
Volt például egy eset, amikor jöttek idős nénik, hogy engem be kellene íratni a hittanra, mert az kell.
Apukám meglehetősen ellenez mondent ami vallás, de azt mondta a nénikéknek, az a szőke kislány ott az utcán, amelyik a labdát kergeti, az az én lányom. Menjenek oda, beszéljék meg vele. (kb. 8-9 éves lehettem ekkor).
Ha menni akar, engedem, ha nem, nem.
De én biztos, hogy nem fogom küldeni, mert a vallást nem szeretem.

Majd néhány év elteltével azt vettem észre, hogy apunak semmi nem jó, semmi nem felel meg, és az a fetétlen szeretet, ami volt, elmúlt, és feltételekhez kötött lett.
Nem értettem, hogy mi történt.
Volt egy törés az életében, amitől megváltozott.
Éreztem, ha ezt megtalálom, minden helyre kerül.
Amikor a rendszerváltás volt, akkor tört meg.
Addig biztos volt magában, biztos volt abban az alapban, amit "belém ültetett", hogy jó, hogy rendben leszek.
Csakhogy nem ez történt.
A rendszerváltás után elkezdett minden bizonytalan lenni.
Mind a munka, mind a jövőképet illetően.
Hiába nem az ő hibája volt, ő saját kudarcának élte meg.
Megkeseredett, morgós vén ember lett.
Remélem, még lesz időm, hogy ezt megbeszéljem vele, elmondhassam neki.
Viszont, így, hogy ezt megfejtettem, elöntött a hála érzése.
Mert azért azok az alapok, amiket letett, nagyon is jók!
A gyerekemnek is ezt adtam tovább.
Mindig elmondtam az adott dologról a véleményemet, azt is, ha nem értettem egyet a el a döntésével, de mindig meghagytam neki a döntés szabadságát.
Hála ennek, mert olyan bizalmat kaptam cserébe, amit kevés szülő mondhatott el a korosztályából.

Innentől kezdve pedig a gyerekkorom nem is volt pokol.
Nagy tanítás volt, amiért végtelenül hálás vagyok.

Azt mondják, ne a múltban élj.
Ez így igaz, viszont ha nem vagy rendben, nem vagy a helyeden, megéri kicsit kutakodni, hogy helyükre kerüljenek benned a dolgok, mert csak az tud repülni, akinek rendben vannak a gyökerei.
A gyökered pedig a családod, a gyermekkorod, azok az alapok, amik a részedet képezik, és amikhez bármikor nyúlhatsz.

És.. hogy ne csak a múltról meséljek… elkezdtem a biztos alapokon nyugvó jövőképemet kialakítani.
Mostantól én vagyok a saját fókuszom középpontjában.
Van egy új munkám, ami bár nem álomállás, de megteremthetem vele a továbblépés lehetőségét, így hálás vagyok érte.
Van hol laknom, bár a sok elment munka miatt épp nem a saját lakásomban, de ez is rendben van így, mert meg kellett
tanulnom kérni, és elfogadni. Ez is szép tanítás.
A vonzás törvényét alkalmazva beteremtettem azt a társat, akit szeretnék, aki olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amikkel szeretném, és akitől a legtöbbet fejlődöm.
Megkaptam. :D
Egy kis nyüanc van a dologban még….
A teremtésem a hiányon alapult… :(
Így szakszerüen elbeszélgetünk egymás mellett, és van is, meg nincs is.
És ez így is van rendjén.
Tanít, a jelenlétével.
Hogy lesz-e ebből még valami, vagy sem, gyakorlatilag majdnem teljesen mindegy.
A lényeg úgyis a fejlődésen van, hogy megismerjem magam, és ki tudjam hozni magamból a legtöbbet.
Hogy ezt vele, vagy mással, szinte nem számít.
Elfogadtam, megértettem végre, hogy minden értem volt, van, és lesz, bármit is hozzon az élet.
A pillanatnyi állapotomat úgy tudnám leírni, hogy SZERELMES VAGYOK AZ ÉLETBE, ÉS A LÉTEZÉSBE! :)

Köszönöm, Szeretlek.
Ági

Címkék: