Paradoxonok

Az élet csupa paradoxon,
csúcson innen, s túl a csúcson.
Egyszerre vagy fent és lent,
Egyszerre vagy kint és bent.
Egyszerre vagy teremtmény, és teremtő,
körülményeidben lubickoló, vagy szenvedő.
Egyszerre vagy megfigyelt és megfigyelő.
Egyszerre vagy Férfi és Nő.
Te vagy a Nő napja,
s te vagy a Férfi holdja,
Egyszerre vagy kicsi kislány, s bölcs matróna,
ártatlan szűz, és bevállalós kúrva.
Egyszerre vagy angyali kisfiú, s háborúzó katona,
családfenntartó apuka, és éltes öreg nagypapa.
Te vagy a fényes nappal, és a sötét éjszaka.
A lábad előtt futó út, és az ő pora,
Sebesen rohanó folyó, és a nyugodt partja,
Te vagy a gólya, és szájában a béka,
Vadvirágos rét, és az ő illata,
Egyszerre vagy kiáradó, és visszahúzódó,
Egyszerre vagy tükör, és a tükörkép,
s aki a szemeiddel néz, az mindenképp.
Egyszerre vagy múlt, és jövő,
előző életed, és az ezután következő.
Egyszerre vagy csend, és hangzavar,
Egyszerre vagy rend, és zűrzavar.
Egyszerre vagy kemény szikla, s rajta puha moha,
Egyszerre vagy a másik gyilkosa, és az ő áldozata.
Te vagy a sirató is, s az is akit siratnak.
Te vagy az élő, s az is, akik meghaltak,
Egyszerre vagy véges és végtelen,
Te vagy a pillanat. Az egyetlen.
S ezek között ott vagy te,
a minden, és a semmi se.
A szavak, s köztük a szünetek,
A locsogások, de leginkább a csendek.

Címkék: