Lelki társ 2.

Hogy egy kicsit konkrétabb legyek, elmesélem Nektek az egyik ismerősöm történetét. Az anyával, akiről szó van, valamikor nagyon jó barátok voltunk. Az élet elsodorta Őt is, engem is, de telefonon néha tartottuk a kapcsolatot. Minap talákoztunk és leültünk egy kávé mellé beszélgetni. Azt tudtam róla, hogy férjhez ment és született 2 gyermeke.

Sajnos az egyik nem egészséges.:-( Folyamatos segítségre van szüksége. A hosszú évek alatt a mindennapos nehézségek, harc a gyerkőcért minden idejüket lefoglalta, és a férjével teljesen eltávolodtak egymástól. Az anya hiába próbált évekig jelezni, hogy próbáljanak több időt egymással tölteni, hogy évente legalább egyszer menjenek el kettesben 2-3 napra, ezt a férj soha nem értette. Az anya rettenetesen kimerült és egy nagyon régi barátjával egyre többet leveleztek, volt aki figyelt rá, meghallgatták. Szép lassan felszínre törtek azok az érzések amelyeket már régen elfelejtett. Az érzés kölcsönös volt,a férfi ugyanúgy érzett. Az anya döntéshelyzetbe került. Válassza azt a kapcsolatot, ami számára a napot jelentette vagy áldozza fel magát a gyermekei érdekében és ne szakítsa el őket az édesapjuktól. Az utóbbit választotta. De ,- ahogy a hangjából kivettem - a mai napig kétségei vannak, hiszen annak ellenére, hogy próbálják a férjével helyrehozni a házasságukat még mindig él benne Ő.

Hát ez a történet ihlette a "Lelki társat". Jól döntött az anya vagy sem? Önfeláldozó vagy felelősségteljes cselekedet amit tett? Vag ymind a kettő egyszerre?

Hozzászólások



Kedves Lápipóc!:-)

Először is: a múlt alkalommal elfelejtettem leírni, hogy általad megint gazdagabb lett a tudásom egy halfaj nevével, mert eddig még nem hallottam "lápipócokról":-)

Sajnos a feltett kérdéseidre én sem tudok válaszolni. De Te is irtad, ha meg sem próbálják akkor biztos nem is sikerül. Egyébként a konkrét terápiát én sem ismerem, és a lényeg az lenne, ha eddig el sem jutnának a párok. Hogy az apa, férj erre hogyan reagál(na) az szerintem személyiségfüggő. Ha jelent még számára az Anya valakit, akkor ő is megpróbál változni. Ha meg nem, akkor az élet, és az Anya a megmondhatója meddig viseli el ezt a helyzetet.

Napsugaras, szép hétvégét Neked!:-)



Kedves Szomorúfűz!

Egyáltalán nem ítélem el. Sőt! Becsülöm a helytállását és azt, hogy képes másokat boldoggá tenni. De mindenkit még Ő sem tud. És gondolom, amellett, hogy szinte sosem érezheti magát igazán nőnek, ez a másik nagy teher a lelkének. A barátnő pedig ugyanúgy csak képzeletbeli, mint az általam megírt Anya. Csupán jár az agyam, mert olyan sok hasonló helyzettel találkozni manapság.
Egyébként a szakmai megközelítéssel egyetértek, bár ez az egyetértés sokat nem számít, hiszen nem vagyok szakmabeli és hasonló helyzetben sem élek. És azt sem tudom, próbálkoztak-e már azóta szakemberhez fordulni. De azt megkérdem, hogy mi van akkor, ha a család helyreállításának harcával is magára marad az Anya? Vagyis a férje azt mondja, nincs terápiára semmi szükség, minden így van a legnagyobb rendben? Vagy mondjuk csak látszólag megy bele a terápiába? Még egyszer: Nem tudom, miről szól konkrétan és hogyan folyik egy ilyen terápia, csak hangosan gondolkodom.



Lápipóc,

Az, hogy a "barátnő határozott lépésein" esetleg "vágyakozás a boldogság után" lépne fel az Anyában, az meglehet. De biztos ismered azt az idézetet:

"Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat! Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, az örömeimet...! Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam...! S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább úgy, ahogy én tettem! Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem! Akkor elmondhatod, hogy igazán ismersz!"

Tudom, hogy nem elítélni akarod az általad leírt Anyát, és azt az Anyát, akiről én írtam, csak azt szerettem volna mondani, hogy nem vagyunk az Ő helyükbe. Biztos vagyok benne, hogy minden döntésüket százszor- ezerszer átgondolnak, és legalább ugyanannyiszor meg is bánnak. Gondolom az Anya nem is kívánná, hogy a végtelenségig várjanak rá.
Hiszen elmondása szerint tisztában volt döntésének a következményeivel. És a lelkitársának, vagy a másik felének , csak boldogságot kívánna, még akkor is, ha azt valaki más oldalán találja meg.



Köszönöm,

hogy ennyien foglalkoztatotok a témával. Ha nem haragszotok megpróbálok egy válaszban reagálni a hozzászólásaitokra. Véleményem szerint sokkal bonyolultabb ez a folyamat, ami egy sérült gyermeket nevelő anyában lezajlik, mikor úgy érzi inkább marad és vállalja az áldozat szerepét, mint sem fájdalmat okozzon a gyermekeinek. Nem tudom ki mennyire ismer sérült gyermekeket nevelő családokat. Én -sajnos -több családot is ismerek, akiknek az élete roppant nehéz.
És most nem olyan családokról beszélek akiknek gyermeke enyhe sérüléssel él. Ezek a szülők gyermekeik születése után vállalták azt, amelynek nehézségeivel még ők maguk sem voltak tisztában:családban nevelnek fel egy olyan gyermeket, aki állandó feügyeletre, kiszolgálásra szorul. Ugyanakkor ezek a kis emberek fantasztikus érzelemgazdagsággal, humorérzékkel rendelkeznek. :-) Sokuk arcára pillantva meg sem lehet mondani, hogy milyen súlyos terhet cipelnek. Ezek a szülők huszas éveik elején vállaltak gyermeket. Vártak egy egészséges kisbabára, és kaptak egy olyan "csomagot", aki élete első heteit, hónapjait lélegeztetőgépen, csövek között töltötte. Trepanca, nagyon mélyen elgondolkodtatott amit írtál. Teljesen elfogadom a gondolataidat: "a helyzet megoldását a családon belüli viszonyok rendezése hozza, és ez felszabadítja az összes szereplőt. Meg kell tanulni a helyzetben lévő összes leckét, nagyon tudatosan feltárni és feloldani minden egyes aspektusát." Az anya, akiről írtam, régen nagyon boldog volt a férjével és amiért a mai napig mellette van, az a sok együtt átélt és megélt pillanat, a harc amit közösen vívtak gyermekükért, a nagyon mély szeretet amit a mai napig érez a férje iránt és az, hogy mélyen magában tudja azt, amit Te is leírtál "dolga van még a családban". Ezek az apák, -akiket én ismerek -nem utasítják el sérült gyereküket, csak a tehetelenség, a szeretett feleség , társ hiánya kihoz belőlük negatív dolgokat. Ezek a szülők hiányoznak egymásnak, társas magányban élnek. Azt hiszem, és azt tapasztaltam, hogy ezek a családok nagyon magukra vannak hagyva. Nem csak magukkal küzdenek, hanem gyakran a társadalom elutasításával is. Véleményem szerint abban a pillanatban, hogy egy család életébe sérült gyermek érkezik, valamilyen formában azonnal lelki támogatást kellene nyújtani. Hiszen ha belegondolunk egy egészséges kisbaba érkezése földöntúli boldogság. De mi van ehelyett a "másik" családban? Rettegésben töltött napok, hetek, hónapok. És nincs lelki támogatás, segítség. Ezek a szülök soha, vagy nagyon ritkán jutnak el kettesben valahova. Pár napos pihenésről meg ne is beszéljünk. Mikor tud egy ilyen anya tudatosabbá válni? Ez az anya, -akiről írtam, de nyugodtan említhetném a többi családot is- 10 éve nem volt a férjével kettesben sehol. Nem azért mert nem szerettek volna, vagy nem akartak, hanem mert nincs akire hagyják súlyosan sérült gyermeküket.



Trepanca válaszát osztom,

Trepanca válaszát osztom, lájkolom :)



Rossz kérdés, rossz perspektíva, rossz válaszok

Az így feltett kérdés nem ragadja meg a probléma lényegét és lehetetlen megválaszolni, csak picsogásra és érzelmi dagonyázásra alkalmas.

A családban mindenki nagyon fontos szerepet játszik. Többek között a gondozást igénylő gyerek is. Amikor az anya a gyerekek miatt marad a kapcsolatban, akkor kifogást keres és talál.
Az anya külső kapcsolata érzelmi kapaszkodó kapcsolat, nem több. Olyan ez, mint a plátói szerelem. Arra való, hogy a leült, kiüresedett, örömtelen életbe behozza az endorfint, egy kis boldogságot csempésszen bele. Ez nem valós kapcsolat, csak arra van, hogy az anya kimásszon a depresszióból. A megoldás természetesen a családban van, nem kívülről lehet hozzáférni, egy új kapcsolat nem oldja meg a problémáját, de egy kis boldogság, szeretve vagyok, fontos vagyok, nő vagyok, törődnek velem érzés után már könnyebben mehet a megoldás, ha az anya képes arra, hogy tudatosabbá váljon.

Úgy látom keveseknek sikerült megfejteni a fogyatékos gyerek a családban című kérdés összes aspektusát. Ezek olyan leckéket hordoznak a családban, amit muszáj megtanulniuk, és azért így, mert szép szerével nem ment. Fogyatékos gyerek a teljesítményelvű családokban különösen gyakori.

Ilyen családokban az egyik tipikus apai hozzáállás az elutasítás. Ilyen gyereket minek szült neki az asszony, vagyis a gyerekkel együtt az anyát is elutasítja az apa, az anya hiába reménykedik a kettőjük kapcsolatában.

Emögött vélhetően nagyon húzós családi örökség, el nem fogadás és még sok minden más húzódik meg, az anyának sokkal inkább errefelé kellene mennie. Érdemes volna a családfelállítás technikáival feltárni a helyzet családon belüli okait. Tökéletesen felesleges az antidepresszáns fickóval foglalkozni, soha nem is volt valós alternatíva, még dolga van az asszonynak a saját családjával és természetesen önmagával.

A helyzet megoldását a családon belüli viszonyok rendezése hozza, és ez felszabadítja az összes szereplőt. Meg kell tanulni a helyzetben lévő összes leckét, nagyon tudatosan feltárni és feloldani minden egyes aspektusát. Ha nem lép tovább az asszony, akkor még jónéhány évig dagonyázhat az áldozat szerepben, ami sehová nem vezet. Nem vagyunk áldozatok, mi magunk teremtjük meg a valóságunkat. Ha az asszony boldog akar lenni, örömteli napokat szeretne élni, akkor el kell felejtenie az áldozat szerepét, tudatossá kell válnia, tudnia kell, hogy miért van fogyatékos gyereke, tudnia kell mi a gyerek szerepe, mi a betegségének a tanítása az anyja számára, a tesó és az apa, a nagyszülők számára, stb. Nem egyrétegű a történet, nem két perc.



Évek óta ez a kérdés foglalkoztat...



Nagyon jól fogalmaztál kedves

Nagyon jól fogalmaztál kedves lápipóc!! Van erre egy mondás...."Az életünkben két dolog tart rabságban minket, a félelmeink és a vágyaink. Ha ezt felismerjük az életünk gyökeresen változik a szabadság irányába."

De azért azt sose feledjük , hogy néha a vágyaink egyben a félelmeink is... félünk ha megtesszük mit szól a másik, a környezetünk, a fönökünk, a társadalom... le kéne már vetkőzni ezeket a gátakat.



Hasonló

Akár úgy is tűnhetne, hogy a te ismerősöd és az általam nem olyan régen több emberből összegyúrt képzeletbeli anya ugyanaz a személy. Pedig egyszerűen nagyon sokan kerültek hasonló élethelyzetbe ebben a mai, rohanó, elanyagiasodott világban. A külvilág számára megfelelni akarás és a mindennapi szükségletek előteremtéséhez szükséges (?) taposómalom valamint az ebből automatikusan (?) következő egymásra oda nem figyelés szép lassan felőrli az ember személyiségét. Ha pedig eljut arra a pontra, hogy ez így neki nem jó, akkor a félelmei akadályozzák meg a tovább lépésben. A félelem az ismeretlentől vagy a döntés hatására a másikból könnyen elképzelhetően kitörő, addig elfojtott rejtett agressziótól. Mert látjuk a féltékenység miatti egyre szaporodó tragédiákat. A baj az, hogy az ember - ahogyan szildikó írta az egyik hozzászólásában - hajlamos inkább csak a saját élethelyzetére hajazó negatív példákat észrevenni. Ugyanakkor ha meglátja pl. a barátnő határozott lépését, akkor is csak az jár az eszében, hogy "De jó neki! Nekem úgy sem sikerülne." Könnyen lehet. De ha meg sem próbálja, akkor teljesen bizonyos. Így is le lehet élni egy életet és mondjuk arra várni, hogy egyszer csak a másik mondja ki a kapcsolat végét. Mert ugye, így sokkal egyszerűbb lenne.
A lelkitárs (vagy talán a megtalált másik fele?) biztosan vár rá egy darabig, ha ugyanígy érez, mint az Anya. De a végtelenségig ezt biztosan nem teszi meg. Akkor pedig az Anya már hiába kapkodna, kénytelen lesz a saját kialakított világában túlélni az életét.



Olvassátok...

Olvassátok el LOrien bejegyzését "Szeretet, Szerelem ,Kapcsolatok" ha mindenki így tenne ,akkor sokkal boldogabb társadalomban élnénk...
és még valami, saját tapasztalat, ha Te boldog vagy a gyermeked is az,, néha fájdalommal jár elengedni dolgokat, de a változások a saját érdekeinket támogatják hosszú távon. Idővel minden és mindenki a helyére kerűl.



Igazad van

Neked is Judit! Szerintem sem kötelessége a szülöknek kényszerből és kötelességből együtt maradni. Én is ezt próbálom sugallni és remélem egyszer eljut addig a pontig, hogy a saját érzései legalább annyira fontosak legyenek, mint a gyermekeié.



:-)

Köszönöm moyo! Továbbítani fogom ezt a pozitív megerősítést az anyának. "Hiszek az átalakulás pozitív kimenetlében, bármilyen "nehézségeken" át vezet ez az út." Ez nagyon tetszik!:-))
"



lélektárs

Szia Kedves Szomorúfűz!
Nagyon mély lelki dilemma az anya számára ez a döntés. Racionális, önfeláldozó döntést hozott. Jelenleg a gyermekek szempontjából nézve talán jobb, de ez sem biztos, mert a feszültséget a gyerekek nagyon is érzik.
A férjével a házasságukat elviselhetővé tehetik ugyan, de már semmi nem lesz olyan, mint régen volt.
Az anyában a kétség mindig benne él, a " mi lett volna ha " ettől nehezen fog tudni szabadulni. Tudom, nagyon nehéz ez esetben olyan döntést hozni, ami mindenkinek jó lesz, sőt nincs is olyan, ( de idővel és törődéssel, szeretettel a gyermekek hamar elfogadják az új helyzetet) de kérdezem, egy szülőnek kötelessége a gyermekei miatt boldogtalannak lennie, és csak a gyermekek miatt együtt maradni a férjével????
Én úgy gondolom, és érzem nem, mert sokkal több törődést, szeretetet, figyelmet tud adni a boldog, kiegyensúlyozott szeretetben élő anya, mint azok a szülők, akik "csak" kényszerből és kötelességből maradnak együtt. Mert amennyit ad egy ilyen "kényszer" család, annyit el is vesz, ha nem többet.
Kívánom az anyának merjen lépni az ismeretlenbe, mert aki valójában szereti az segítő kezet fog nyújtani, és együtt mindent elérhetnek. Szeretettel : Judit



Kedves Szomorúfűz!

Tanulságos a bejegyzésed sokunknak. Nem azt az időt éljük, ahol a "család egysége" és a "gyerekek biztonsága" egyet jelent a lelki társ elutasításával. Mind okkal születtünk ide, és dolgunk van, az hogy szeretni és szeretve lenni tudjunk. Összhangban és harmóniában éljünk az elénk került feladatokkal.
Végtelenül egyszerű, mégis olyan nehéz. Ha körül nézünk a pár és társas kapcsolataink borulnak, ahogy a szívünk ön- -magára talál. Hiszek az átalakulás pozitív kimenetlében, bármilyen "nehézségeken" át vezet ez az út.
Szeretettel/moyo