Koszorúm

Szorít… fent is, lent is..
az abroncsokon bimbódzó virágkoszorú,
de alatta rozsda, eszi, a vas kegyetlen pántját..
Burjánzik alóla körös-körül a lelkem, vele a félelem
és sebzi folyvást a maró tehetetlenség.
Utat keres magának, kiutat innen,
ahol másképp létezik a magas Istenség.
Átfonja virág-rozsda temető, kering benne,
mint eltévedt, kósza reménytelen szerető.
Kapaszkodna, kapva- kapna minden kéz után,
de szorítja, és nem engedi , fog a rideg pánt.
Menne, futna, szaladna, gondtalan, elképzelt világba,
könnyedén a szélbe kapaszkodva….
de visszatartja a töviskoszorú.
Tüskéi beleragadva a lelkembe,
húznak vissza örvénylő ismerős-idegenbe…
Borzong tőle és többet nem kér…
Könyörög, esedezik…hite van, még van miért…