Névtelenség álarca

Olyan sok minden vesz körül bennünket, hangok, képek, színek, illatok, s persze mindenki másképp viszonyul ezekhez a dolgokhoz. Mert mindegyik a végtelen lehetőségét rejti magában, és az emberek sajátosan élik meg érzékszerveikkel őket. Más-mást vesznek észre belőle, másképpen érzékelik és értékelik, nem lehet mindenkinek tetszetős az összes variáció.

Ebben pont ez a fantasztikus, hogy annyira szubjektív, és ha nem is vesszük észre, tükröt tart elénk. Viszont a skatulyákat utálom. Én sem köteleztem el magam soha egyetlen irány kedvelőjének, ami számomra a saját értékeimnek, hangulatomnak, pillanatnyi kedélyemnek megfelelt, az akkor biztosan úgy volt jó.

Ma egy farmer lazán, holnap hosszúszoknya magas sarkú cipővel, tegnap kemény rockzene, tegnapelőtt tánczene, egyik nap fekete színű viselet, másnap színes, délelőtt versek, délután ponyvaregény, rengeteg a választási lehetőség. Természetesen mindenki maga dönti el, hogyan is érzi jól magát.

Itt vannak például a manapság mindennapjainkat ki-és betöltő tehetségkutatók. Nem új keletű dolgok, hiszen az első Táncdalfesztivál 1966-ban volt. Igaz, ott a dalok, a zeneszerzők versengtek egymással, és az előadókat úgy kérték fel hozzá.

Majd a Ki mit tud?-ok, ahol már a tehetségeket keresték. Persze nem úgy, mint manapság, amikor közszemlére teszik az önjelölt celebek sokszor minősíthetetlen „produkcióit”, hanem a nagyközönség elé már csak az arra érdemes került.

Jó, nem leszek álszent, hiszen én magam is könnyesre röhögöm magam ezeken a műsorokon, és sokszor nem tudom eldönteni kínomban nevetek vagy sírok-e, de egy biztos, nem a varázsuk miatt.

Persze, ez nagyon jó közönségcsalogató, reklámértékű (?), bár az esetek többségében szánalmas. De nem is erről akartam írni.

Jó esetben a kiválasztottak, és ne ragadjunk le ezeknél a divatos tehetségkutatóknál gondolatban, hanem vonatkoztassunk az élet bármely területére, már azért vannak ott, ahol, mert ki lettek választva ugye, tehát valamit produkáltak, ehhez valamit azért teljesíteniük kellett.

Helyt kell állniuk azután a szélrózsa minden irányából érkező kívánalmaknak, meg kell felelni a külvilág igényeinek. S mint az, ahogy a fentiekben taglaltam, a lehető legszélsőségesebb dolog.

Hogy mást ne mondjak, saját példámat, magam megmosolyogva; már nem emlékszem melyik dal volt, amit éppen egy tanítványommal vettünk, részemről adván hozzá az instrukciókat. Következő alkalommal, amikor énekelte, valamit kifogásoltam rajta, mikor is azt mondta, de hát tanárnő, maga mondta múlt órán, hogy így énekeljem! S én mit válaszoltam: az lehet, de akkor olyan hangulatom volt, ma meg ilyen.

No, tehát elismerem, én is beleesek az impulzusok tengerébe, mint mások, emberi vonás.

Mindenesetre ma már nagyon sok lehetőség adott bárkinek, hogy kipróbálja magát.
És akkor jönnek a visszhangok.

Még ez is egy természetes dolog, hiszen kontroll nélkül kevés dolog működik, magam is úgy gondolom, az építő jellegű kritikát elfogadom. (… bár ki dönti el, hogy az nekem milyen hangnemben és közlési formában tűnik építőnek….)

Amit nehezen tudok megemészteni, az a névtelenég álarcába bújó sárdobálás.

A világhálón szörfözve, akár egy-egy hír, zenei felvétel, cikk kommentjeit olvasva, egyre többször forog a gyomrom, az emberek rosszindulatának, irigységének, tehetetlen butaságának hangot adó, véleményektől. Ott élik ki az emberek a kicsinyes „haragszom a világra” énjüket? Vagy miért jó pocskondiázni általuk személyesen nem ismert embereket, akik nevüket adták a „termékeikhez”?

Ezt eddig sem tudtam megérteni, ezután sem fogom, akármennyire különbözőek a nézetek, az ízlések, a gondolkodásmód, meg lehet azt kulturáltan is fogalmazni. Szerintem. De, mint látszik, ebben sem vagyunk egyformák.

Ezen esetek nagy többségében az szokott eszembe jutni, hogy, kedves hozzászóló, a lehetőség Neked is adott, állj, vagy ülj oda, mutasd meg, az adott helyzetben, Te mit tudsz kihozni magadból! Feccölj bele időt és energiát, (uram bocsáss: pénzt). Ha Veled történik meg egy bármilyen eset, a Te szemszögedből nézve mennyire más a következmény, vagy az átélt élmény? Miért kell magabiztosan ítélni és ítéltetni, főleg az ismeretlenségbe burkolózva?

Számomra ez nagyon szomorú dolog, de nem hiszem, hogy ennek mindig így kell lennie.
Tudom, hogy milyenek a mostani körülmények és feltételek, de nem gondolom, hogy a megoldás és a gyógyír ezekre az emberi mivoltunkból való teljes kifordulás. Nem kell, hogy mindenki higgyen valamiben, (bár szép volna), de maradjon meg embernek gondolataiban, szavaiban, cselekedeteiben.

Olyan embernek, akinek fontos, hogy értéket képviseljen és közvetítsen, és azt ossza meg a nagyérdeművel. S hogy mik ezek az értékek?

Sorolhatnám hosszasan, ez sem lenne rövid lista...
Most viszont legyen csak ennyi:

Az ember értéke abban rejlik, amiben túlnő önmagán, amiben önmagán kívül létezik, abban, ami másokban megmarad belőle, és amit másoknak jelent.
Milan Kundera

Címkék:

Hozzászólások



☾ ☆

"maradjon meg embernek gondolataiban, szavaiban, cselekedeteiben."

Régen az ilyesmiken én is "felfortyantam".
Ma már csak az érzést, amit kivált, azt vizsgálom meg.
Nem engem minősít, ha valaki úgy nyilatkozik, ahogy.
Ha Ő így érzi, az őt tükrözi. Nem azt, akire prüszköl.
ennyi.

szerintem. :)))

szép napot.