Egy diáklány emlékiratai

A gimi után úgy éreztem, nem találom a helyem. Addig a társadalom által kijelölt utat szinte vakon követtem, fel sem merült bennem, lehet másként is, hiszen az érettségi, az kell. Anélkül nincs tovább. Aztán az első nagy vizsga után - amit ma, sok-sok vizsgaidőszak túlélése tükrében nüansznyi semmiségnek látok :) - eltévedtem. Persze jöhetett volna az egyetem, de amit akkor akartam, nem sikerült. Azt is tudom, hogy miért: egyszerűen nem akartam eléggé.

Csak mert a környezetemben voltak, akik odakészültek, gondoltam jó lesz az nekem is. Első kudarcom után még nem adtam fel, beiratkoztam biológia és kémia előkészítőre. Úgy éreztem, majd most, eztán sikerülni fog... De újabb kudarcot könyveltem el. Ám találkoztam egy fantasztikus Baráttal, aki azóta is bizalmi köröm szerves tagja. Talán az előkészítő értelme pont az a Találkozás volt...

Két kudarc már sok volt önérzetemnek, így olyan szakot választottam, ahova tutira felvesznek. Így is lett... Eleinte csak sodródtam az árral, az események csendes mellékszereplőjeként néztem, ahogy telik az életem. Aztán jött egy mindent elsöprő szerelem. És ahogy jött, hónapok múlva úgy is távozott, Lelkem millió darabra tört.

Napokig emésztett a bánat. De - és ez egy roppant fontos de - megálljt parancsoltam a sodrásnak és szavamra minden megdermedt. Kitágult az idő, mintha az Univerzum egyetlen törékeny pillanatra megmutatta volna teljes mélységét. Egy kis ideig minden csak úgy volt. Lebegtem a semmiben. Majd a semmiből lettek a dolgok. Valamik. Elkezdtem tudatosan figyelni magam és a világom. A világotok.

Családomnak, Barátaimnak köszönhetően rövid idő alatt összeszedtem magam. Elképzeltem, milyen is szeretnék lenni, milyen énnel tudnék 100 %-an azonosulni. Azóta -többé-kevésbé - ezen az Úton járok. Az Úton, ami elvezet Magamhoz és még tovább, valami egészen megfoghatatlan felé... Ahogy megismerkedtünk, én meg én, úgy változott meg a környezetem is felém. Pedig nem történt semmi nagy dolog. Csak egy kis figyelem a megfelelő irányba...

És most itt vagyok. Pontosan úgy, ahogy szeretném. Mindezt azért meséltem el, mert ahogy én látom, sokan eltévedünk. Nem találjuk magunkat, nem találjuk a kiutat, csak sodródunk és egyre kevésbé tartjuk a kontrollt a kezünkben. Sőt, legrosszabb esetben az önsajnálat mélyebb bugyrait is megjárjuk. Pedig csak megálljt kell parancsolni és kilépni az időből. Az erő megvan bennünk, de ezt a hétköznapok gondjai elfelejtetik velünk. Bármilyen nehéznek is tűnik, tovább kell látni, mint a minket körülvevő világ. Megéri.

Mert egy egészen más dimenzió tárul elénk. Ahol nincs lehetetlen, hanem tengernyi lehetőség. A döntés pedig a mancsunkban. Ez benne a legszebb. Hatalmadban áll...

Címkék: