A homokváras történet

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tágas terebélyes homokozó. Abba születtek gyerekek. Az ő életük egyetlen célja az volt, hogy homokvárakat építsenek. Nem volt más vágyuk, csak ez az egy. S mivel a homokozóban mindig volt elég homok, ráadásul a voltak csapok is, amikből bőségesen folyt a víz, így ez a vágyuk nap mint nap teljesült. Bőségben, boldogságban éltek. Életük, létük, létezésük ezen a két dolgon múlott a homok, és a víz. S bár a homokozó körül hatalmas lomb koronájú fák álltak méla csöndben, eltakarva előlük a homokozón kívüli világot, a gyerekeket az a másik világ nem érdekelte. Csak élvezték a fák susogását, vagy a fák ágain ugrándozó madarak énekét. Hogy mi lehet a fákon túl? Nem számít, hiszen mindenből van elég, és minden adott, hogy a vágyuk teljesüljön.

Sőt egy ponton rájöttek, hogy összefogva, együtt működve, sokkal nagyobb, mutatósabb várat tudnak építeni. Egyre többen csatlakoztak ehhez a vállalkozáshoz, és egy szép napon mindenki már csak a közös vár megépítésében dolgozott, vágyaik egyre magasabbra nőttek, de ezek épp oly magasságokban meg is valósultak. A falak már 10 méterre emelkedtek ki a földből. Számtalan helyiség, udvar, és terem bújt meg a homok falak takarásában. Átjárók, üregek, alagutak színesítették. A legkülönfélébb ablak nyílások, és átjárók tették egyre mesésebbé ezt a világot.

De aztán történt valami. Valami amit eleinte senki nem mert kimondani, de azért mindenki érezte. Gyönyörű már a vár, és határ a csillagos ég... de... de már nincs benne örömük. Teljesült tulajdonképpen minden vágyuk, és érezték, hogy létezésük célja a vár építése, meghalni sem akartak, de már építeni sem akarták azt tovább. 100 kisgyerek lehetett akkoriban a homokozóban. Közülük egy, vagyis a homokozó népességének egy %-a, rájött, hogy lehet másképp is élni. Van más megoldás is, hogy új értelmet nyerjen mindenki élete.

Ez a kisgyerek, egy kisfiú egyik este kimerészkedett a homokozó féltő öleléséből. S míg a többiek aludtak, ő felfedezőútra indult a csillagos ég alatt. Ahogy így ment, mendegélt, észrevette, hogy a csapok, amikből a víz a homokozóba jut, valójában vezetékekben folytatódnak. Minden csaphoz tartozik egy egy vezeték. Az első este még csak ezt a felfedezést hozta, és még mielőtt a nap felkelt volna, és bárki is észrevehette volna, hogy ő eltűnt, visszabaktatott a többiekhez. Azon a napon már kézzel fogható volt a feszültség... a gyerekek veszekedni kezdtek. Persze aztán kibékültek. A veszekedés oka az volt, hogy voltak hárman akik nem akarták már a várat építeni. A többiek ezt nem nézték jó szemmel, hiszen mindenki tudta, hogy létezésük célja a vár építése. Végül is, kisebb haragot követően, visszatértek mindhárman az építkezéshez.

Ez után a nap után indult a kisfiú a második éjszakai felfedező útjára. Azon az estén újabb tudással lett gazdagabb. Meglátta, hogy nem csupán vezetékek léteznek, de ezek a vezetékek egy ponton találkoznak is. Volt ott valami, aminek a csap nevet adta. Egy kerek elforgatható valami volt, ami szabályozta a víz áramlását. Teljesen el volt fordítva az egyik irányba. Arra az oldalra valaki annak idején egy jelet rajzolt. Két vonalat, egymást keresztezve. Valami rémlett is a kisfiúnak, hogy valaki mesélt erről, mintha régen létezett volna egy ilyen jel, melynek neve pozitív. Szóval a csap teljesen nyitva volt, a pozitív jel irányába. A másik oldalon csupán egy vízszintes jelet figyelt meg, egy rövidke vonalat. Ennek a nevét nem ismerte, de jobb híján rímelve a pozitív szóra, elnevezte negatívnak. És akkor abban a pillanatban merész tettre szánta el magát. Mozdított egy picit a csapon. Talán csak egy centit, de elmozgatta a negatív irányba. Aztán öles léptekkel visszatért a homokozóhoz, és vödröt vett magához, és el kezdte kihordani a homokot a fákon túlra.

Másnap ebből még senki nem vett észre semmit, s bár egyre kedvetlenebbül, de építették tovább a gyerekek a várat.

Aztán estéről estére a mi kisfiú egyre több homokot hordott ki, tüntetett el, és egyre bátrabban csavarta el a csapot a negatív irányba, lassítva a víz folyását a vezetékekben. Arra is rájött, hogy vannak akik sejtenek ebből valamit. Elébe ment a kíváncsiskodóknak, és egy napon éjszaka beavatta őket a titokba: Lehet negativitást csinálni, eltüntetni a homokot és a vizet. Lehettek vagy tízen innentől kezdve, akik minden este, kihordták a homokozóból az értékes építő anyagot.

Eljött az a pillanat, amikor a többi gyereknek kezdett feltűnni a homok hiánya, akár csak az, hogy a csapokból egyre gyengébben jön a víz. Voltak akik kezdtek kétségbeesni. De ekkor előállt az a kisfiú és így szolt: Aggodalomra semmi ok! Volt már ilyen máskor is, aztán lett minden megint. Voltak olyan gyerekek, akik dacára annak, hogy soha ilyen még nem fordult elő, határozottan emlékeztek arra, hogy ilyesmi valóban megtörtént már a homokozóban. De voltak akik ezt nem tudták elhinni. Az egyikük kitalált egy új szót erre: Azok ott hazudnak! Voltak akik értették egyből a szó jelentését, főleg azok, akik a homokot és a vizet rendszeresen eltüntették.

Akik hazugoknak nevezték őt, őket, a kisfiú megkörnyékezte. Azt mondta nekik, hogyha hallgatnak, jól fognak járni, mert bár fogy a homok és apadozik a víz, ő el tudja intézni, hogy nekik mindenből legyen elég. Voltak akik átálltak hozzá, de olyanok is voltak, akik ezt elutasították, és újra csak ezt a divatossá vált szót vágták a fejéhez, hogy ő hazudik. Volt köztük egy aki az istennek sem akart csatlakozni hozzá, így egy éjjel, megölte őt. Tudta, hogyan lehet a homokot eltüntetni, és tisztában volt azzal, hogy a holttesteket is elég elvonszolni a fákon túlra, ahová a többiek nem látnak el.

Mikor eljött a reggel feltűnt a többi gyereknek, hogy az a valaki nincs ott. Megkérdezték a kisfiút, aki közben felvette az uralkodó nevet, hogy: Mond uralkodó, hová lett a társunk. Akik csatlakoztak hozzá, ugyanolyan tágra vált szemekkel várták, mit fog válaszolni.

De az uralkodó nevű kisgyerek kivágta magát: Isten megbüntette, mert hazugnak nevezett.

- Ki az az isten, kérdezték a többiek?
- Nem tudjátok? Ő az, aki élet és halál ura. Ő teremtette ezt a homokozót, a szent homokot és a szent vizet. Ő teremtett minket is, és mivel hazugnak neveztek engem, az ő homokozói helytartóját, ezért fogy a homok és a víz. Az isten, aki nem látható, és ott lakik a fákon túl, figyel minket, és ha nem helyesen cselekedünk, lesújt ránk!

- Keressük meg azt az istent. - mondta az egyik szeplős kisgyerek - és kérjük meg, hogy bocsájtson meg nekünk!
- Azt nem lehet. - mondta az uralkodó. Az isten azt mondta, ha kilépsz a homokozón túl, meghalsz!

Mivel mindenki félt a haláltól, és azt is érezte, hogy az uralkodóból sugárzik valami agresszivitás, ráadásul az erősebb gyerekek már mind az ő oldalán álltak, így nem mertek kimenni a homokozóból. Azelőtt azért nem tették, mert nem volt rá okuk. Volt minden, volt mindenből elég, hogy boldogok lehessenek. Most azért nem mentek ki a homokozóból, mert félték elhagyni a helyet, féltek isten haragjától és a haláltól. Olyanok is voltak ettől kezdve, akik hinni kezdetek a halálban, és ennek hatására meg is haltak... őket eltemették.

A homok eltüntetése innentől kezdve, akárcsak a vízcsap negatív irányba való eltekerése felgyorsult. Egyre szemérmetlenebbül történt mindez, míg eljutottak a gyerekek oda a homokozóban, hogy nem volt már homok. Az uralkodó minden esetben elmagyarázta, hogy ez isten haragja miatt van. Elmondta a többieknek, akiknek időközben az alattvaló nevet adta, hogy építsenek neki, és az istennek is egy egy várat. Rombolják le a régit, és helyette építsenek két újat... és így is lett, a régi, pompázatos várból két új épület lett, egy templom, és egy kastély.

De ezzel a homok, és az a vágy, hogy a gyerekek várakat építhessenek, megszűnt. Pontosabban a vágyaik nem szűntek meg, csak képtelenek voltak homok, és víz hiányában megvalósítani.

Innentől kezdve az uralkodó nevű kisgyerek, az éj leple alatt a beavatottakkal mindig behordatott egy kevés homokot, a fákon túlról, ahová még mindig nem mert kimerészkedni senki. Ezt aztán szétosztotta az alattvalók között, és mindenki kapott egy egy pohár vizet is. De ebből mindeni csak kis kupacokat tudott építeni, sőt nemegyszer a homok olyan hamar kiszáradt, hogy annak is elfújta a nagy részét a szél.

Voltak az alattvalók között olyanok, akik rájöttek arra, hogyha elveszik a többiektől a homokot, akkor nekik nagyobb kupac jut. Közben egyre több gyerek érkezett a homokozóba. Egyre többen lettek, és egyre kevesebb lett a homok, és a víz. Az uralkodó legalább is ezt hazudta nekik: Azért van mindkettőből hiány, mert sokan vagyunk. Ez a valódi ok. Egy idő után mindenki elfelejtette, hogy valaha volt minden, békében, boldogságban éltek, közösen építették az álmukat, egy hatalmas várat, folyosókkal, alagutakkal, pompázatos ablakokkal, ahol mindenki egyenrangú volt, és nap mint nap teremtettek.

A gyerekek elkezdték erővel megszerezni egymástól a vizet, és a homokot, olyan gyerekek is voltak, akik ezért ölni is képessé váltak. S bár ők nem tartoztak az uralkodóhoz, az uralkodó tétlenül nézte ezt. Néha a felháborodás hatására megbüntetett közülik egyet egyet, de lényegében szemet hunyt a dolog fölött.
Persze időről időre voltak, akik úgy gondolták, nem normális az, hogy nincs elég víz, és homok. Közülük némelyeket megvettek, kaptak több homokot, és vizet, csak hallgassanak el. Mindig voltak olyanok, akik ennek ellenére sem hallgattak, őket megölték, és ebből már nem is csináltak gondot. Fényes nappal, kivégezték az elégedetleneket, hiszen isten ellen vétettek.

És az élet így ment tovább. A beavatottak között voltak olyanok, akik szerettek volna uralkodók lenni. És egyiküknek sikerült is megölni az éj leple alatt a királyt. Másnap elmondta a többieknek, hogy az uralkodó megbotlott, és meghalt... de ne féljetek, mától én uralkodom, és lássátok meg, mindenből több lesz. És persze több is lett, egészen két hétig, aztán megint csak annyi, amennyi volt. A gyerekek elégedetlenkedtek. Ennek hatására az akkori uralkodó így szólt fennhangon a beavatottakhoz. Nem jó nekik ami van??? Adóztassuk meg őket! Amit kapnak, abból vegyünk vissza valamennyit. Aki ellenszegül megöljük.

Hosszú hosszú időn keresztül így éltek a gyerekek a homokozóban. S bár az irányítás némileg változott, lettek parlamentek, szabadon tartott választások, pártok, törvényhozás, bíróságok, de az elv nem változott, aki építeni akar, annak vagy el kell vennie másoktól a vizet, és a homokot, vagy alamizsnán él. Kivéve a beavatottak, akik minden este a fákon túlról hordták be a homokot. De aztán az adókat kihasználva, már ezt sem tették, csak nézték, ahogy az alattvalók, a sajátjukat ajánlják fel nekik. Így az idők során lettek gazdag, és szegény gyerekek. Voltak akik a vágyaik megvalósulásának hiányában megbetegedtek. Nekik adtak kavicsokat, amik majd meggyógyítják őket. És voltak akik meggyógyultak, persze olyanok is akik nem. De a kavicsipar jó üzletnek bizonyult.

Hosszú évezredek elteltével, egy egész civilizációt, kultúrát építettek fel a homokozóban, voltak akik az eseményeket lejegyezték, és történelem néven megírták, persze gondosan ügyelve arra, hogy abban ne legyen benne minden igazság, vagy csak részben legyen igaz. Ez az élet olyan valóságossá vált aztán mindenki számára, hogy el sem tudták képzelni, hogy lehet másképpen is élni.

De aztán egy hidegebb napon, egy kislány a következő kérdést tette fel magának? Valóban csak így lehet élni? És vajon, mi lehet a homokozón túl? És bár nem lépett ki a homokozóból, pusztán használva a képzeletét, és az eszét, mindenre rájött. Ez itt nem a valóság :)

És egy napon, kimerészkedett a homokozóból, amikor senki sem látta. Nem a teste hagyta el azt a helyet, hanem a képzeletével szállt egyre távolabb... és akkor olyasmit látott meg, olyasmivel szembesült,hogy nem akart először hinni a szemének. Egész homokbányákat fedezett fel, folyókat, amikben gazdagon hömpölygött a víz, és a folyók tengerekbe ömlöttek. Mindenből van elég... majd másnap, hogy hogy nem több homok lett a markában. Kapott innen onnan, és egyre gazdagabban folyt hozzá a víz. És amikor már elhitte, hogy minden van, egy hatalmasat lépve, kilépett a homokozóból, dacolva a halállal is. És mivel természetesen nem halt meg, a fákon túl, a fizikai valóságban is megtalálta mindazt, amit előtte elképzelt, a bányákat, a folyókat a tengereket.

És ez volt az a nap a gyerekek történelmében, amikor megjelent köztük valaki, és azt mondta: Lehet másképp is élni :) ...Már senki nem emlékezett arra, hogy valamikor egy kisfiú ugyanezt mondta, és akkor kezdett eltünedezni a víz, és a homok. Mindenki úgy vélte, ez most történik meg először a homokozóban, hogy valaki azt mondja, lehet másképp is élni :) ...egyre többen hittek a kislánynak, és egyre többen fedezték fel, hogy amit mond, az igaz. És újra lett elég homok, és víz.

Mindenki építgette a saját kis várát, békében boldogságban.

...Sőt egy ponton rájöttek, hogy összefogva, együtt működve, sokkal nagyobb, mutatósabb várat tudnak építeni. Egyre többen csatlakoztak ehhez a vállalkozáshoz.

....De aztán történt valami. Valami amit eleinte senki nem mert kimondani, de azért mindenki érezte. Gyönyörű már a vár, és határ a csillagos ég... de... de már nincs benne örömük. Teljesült tulajdonképpen minden vágyuk, és érezték, hogy létezésük célja ugyan a vár építése, meghalni sem akartak, de már építeni sem akarták azt tovább... Közülük egy rájött, hogy lehet másképp is élni. :) :)

Itt a vége, vagy sosincs vége :)

Hozzászólások



Zanaygu

"Közülük egy rájött, hogy lehet másképp is élni. :) :)"

én például arra jöttem rá, hogy Ugyanazt átnevezném Zanay Gyurira és ezalatt a név alatt kiadnák egy vagy akár sorozatos csodálatos regényt, mesekönyvet. Mert ez az ember akkora fantáziával rendelkezik, (amit én is elfogadnák ) hogy J.K Rowling, Dan Brown... is bűvölné a tökéletességét...



:)))))))))))))))))))))))

:)))))))))))))))))))))))



végtelen történet? :) csak az

végtelen történet? :) csak az a nagyfülű kutya hiányzik belőle :)