Árulás

én elárultalak. azóta is folyamatosan árullak, szabadságom morzsáiért a sasoknak, farkasoknak, kentauroknak: vigyenek messze tőlem. Olyan messzire, hogy látlak-e a még?

egy patak nem mély. mégis csobog, bizonyosság, alján kavicsok, pici halacskák. Szertelennek tűnő kacagás, mégis egy célért viszi hűs titkait, és oltja a vadak, vándorok szomjait.

majd ha a hó elnyugszik az összeborzolt füveken, ha a kihűlt nyom is már csak emlék, ott maradnak markomba szorítva apró, meleg testű fecskék.
Én elárullak értük, hogy szárnyuk fakadjon, ha ismét tavasz leli kedvét, tekintetem barázdáiban, melyben komótosan vonulnak fehér medvék.

Láttam, Uram, az Ordas sárga villanása mögött azt, hogy jó barát, hogy nincs köztünk semmi különbség, hogy kerüljük a rácsoknak szagát.

A földbe szántott ereken nem fakad olyan esőszagú friss zamata a nyárnak, mint a tekintetünkből egymásba gördülő rögök, amik csak arra várnak...

hogy eláruljuk magunkat egymásnak...