...egy reggel, száz forint és mi... avagy egy picinyke igaz történet

hogy néha a Sors, vagy Univerzum, vagy Isten, Teremtő vagy Véletlen és bármi egyéb mely szavakkal a Mindenhatóságot illetik szól hozzád úgy, hogy te is megérthesd, nem újdonság. Viszont számomra megható, szívemet melengető, hogy vannak történések, amikor teszi ezt oly kedvesen, könnyedén, mint anya a gyermekével. Hadd mondjam el az egyik történetemet. Nem egy nagy, szélesvásznú sztori, de az enyém. És most meleg szeretettel ajánlom Neked is.

...reggelente mindig morcos vagyok, és csapongok a hangulataim között, az indulataim játékszere vagyok. Konkrétabban és őszintén: nem vagyok normális. Viszont van egy fekete szőrgombóc, aki uralkodik felettem, és édes ez a teher, hogy fel kell (még)korábban kelni, és elindulunk együtt, csak az útért magáért, az ébredőkért (na és elsősorban a még le nem csekkolt többi szőrgömböc által hagyott pisinyomok, éjszaka elütött süni-tetemek, kóbor macskák, kiborult kukák és egyéb izgalmas dolgok miatt).
Nahát ilyenkor én eléggé el tudok merülni gondolataimban, ugyanis nincs rohanás, kapkodás, csak az önmagáért való cselekvés, haladás, csatangolás létezik... Egyik ilyen alkalommal éppen elmerengtem az éjszakát - és úgy általában az életet - utcán töltők sorsa felett, mert sajnos elég sok ilyen emberrel találkozunk sétáink során. Ahogy így merengek egyszer csak a lábam előtt ott egy fényes százas. Lehajoltam, becsúsztattam a zsebembe. Nem nagy érték, de mégis bosszankodtam (mert annak annyira van értelme...), hogy ezt is miért éppen én találom meg. Nekem szinte értéktelen (hála érte, hogy ezt leírhatom), viszont azoknak, akik éppen a padokon vackolódnak rongyos takaróik alól, biztos, hogy valamicskét számítana, már csak a "találás" öröme miatt is. Ahogy így bandukoltunk tovább, én már lassan a fejemben összetákolt szociál-filozófiai művem ötödik köteténél tartottam, az "igazságról", a "miért pont én találtam meg", stb... kérdéseken.
Tudni kell, hogy az ember - vagyis én - kutyasétáltatáskor nem visz magával pénzt. A szükséges zacsikon és papírzsepin túl semmi. Még apró sem. Ez tovább táplálta eszmefuttatásomat, hogy miért is találtam, ha meg találtam, miért nem hagytam ott... Igen, mindez egy aprócska érme miatt... Ami nekem nem ér semmit. Miért nem más találta meg, akinek lehet, hogy sokat számít, hogy legalább ennyihez nem más könyörületéből vagy szánalmából jutott hozzá. Ekkor hirtelen, ahogy leértem az egyik lépcsőn, elém toppan egy férfi, fáradt arccal kérdez: nem tudnék-e neki egy kis aprót adni? Elnevettem magam, és mondtam, hogy nálam soha nincs pénz ilyenkor, de pont egy tíz perce találtam ezt a százast, de úgy érzem, hogy az övé. Erre ő is elmosolyodott... Vagy nem csak mi mosolyogtunk?

Címkék: