Egy újonc felismerései 4. rész

Kedves virtuális Ismerőseim!

A harmadik részben végre elértem odáig, hogy a címnek megfelelően elkezdtem leírni a felismeréseket, melyekre csak nem rég jöttem rá.

Most a másik ilyen "Aha! - Ezt el sem hiszem!!" élményemet szeretném megosztani Veletek.
Ez pedig nem más, mint maga a szakításunk, hogy az előző rész megismerkedéses felismerése után, rögtön a szétválásunkhoz ugorjak.
Stílszerű, nem?? :) :D

Gondolom, már senki sem fog meglepődni, ha azt mondom, ezt is én teremtettem. Vagyis sikerült az energiáimat arra összpontosítanom, még ha nem is tudatosan, hogy szakítsunk.

Na de leírom, hogyan is...

Ami az eddigi írásaimból még nem derült ki, az az, hogy a volt kedvesem és köztem jelentős korkülönbség volt, vagyis van. Emiatt kellett nekem a kapcsolatunk elején olyan sokat harcolnom a környezetemmel, mint ahogyan arról az első részben már írtam. Valamint szintén gyenge pontként szerepetl a listán az a tény, hogy eltérő társadalmi körökben mozogtunk/mozgunk. Ezt persze ne úgy értsétek, hogy volt a gazdag földesúr meg a szegény parasztlány. Nem. De azért valahol mégis csak némi párhuzamot lehetne vonni a kettő között.
Ő a koránál fogva már egzisztenciát, biztos alapokat, kapcsolatrendszert és egy megszokott (normálisnak azonban nem igen nevezhető!!) életet teremtett magának, én pedig még csak a szárnyaimat próbálgatom a nagybetűs életben. Lehet, hogy pontosan ez vonz benne annyira. Felnézek rá ezen dolgok miatt, pedig mélyen legbelül tudom, talán csak arról van szó, hogy én is hasonló sikereket, magabiztosságot szeretnék elérni.

De vissza a szakítás bevonzásához. :)

Adott volt tehát a korkülönbség és az eltérő társadalmi szint. Ez Őt elmondása szerint soha nem zavarta. (Bár szerintem, talán csak magával is ezt akarta elhitetni.) Engem viszont annál inkább nem hagyott nyugodni a dolog. Az elején nem tudtam, hogyan is kezeljem a helyzetet. Félre ne értsétek!! Soha nem az érdekelt, hogy x év van köztünk, hiszen szeretem, hanem az, ahogyan az emberek rám néztek.
Talán az eddigi írásaimból már kiderült, eléggé lelkis típus vagyok.:) Emellett van még egy adag megfelelési kényszer is bennem, szóval képzelhetitek... :D :D

Sokszor mondogattam, hogy: "Látod, hogy néznek rám az emberek?!"
Vagy hogy:
Te ezt nem értheted, hiszen míg téged egy vagány pasinak kiált ki a világ, amiért felszedtél egy nálad jóval fiatalabb kiscsajt, addig engem csak egy számító libának tartanak."

Ő persze ezekre csak legyintett, mosolygott egyet, és azt válaszolta, hogy ne foglalkozzak másokkal. Bár előbb hallgattam volna rá... :(

Sok időbe telt ugyanis, míg eljutottam odáig, hogy ezeket kizárjam az életemből, és mire én idáig elértem, addigra Ő lett az, aki azt mondta: "Ekkora korkülönbségre nem lehet kapcsolatot építeni!!"

Gondolom értitek. Szépen lassan addig forgattam magam a korkülönbség adta nehézségeken, addig problémáztam a dolgon ráöszpontosítva egy csomó energiát, hogy elértem, ez lett a szakításunk fő oka. :(

Ok. Persze most sokan mondhatjátok, hogy ezt csak én szeretném hinni, és tulajdonképpen arról van szó, hogy a sikeres és menő üzletember szédített egy kiscsajt, majd mikor megunta, mondva csinált indokokkal eldobta.
Na igen. Mennyivel egyszerűbb ez a magyarázat. Én is így gondoltam, amíg a vonzásról nem kezdtem olvasgatni. Pontosan azért fájt annyira a dolog, mert úgy éreztem, csak kihasznált, mikor én annyira szerettem. Ezért nem tudtam napokig magamhoz térni, és csak sírtam és sírtam. De aztán elkezdtem gondolkodni.
Eszembe jutottak pillanatok, szavak, üzenetek, beugrottak képek, távolabbi terveink, és valahogy csak nem akart összeállni a kép. Ha csak kihasznált, akkor mire volt mindez jó?
Ennyit képtelenség összehazudni! És ráadásul ilyen profin?!
Vagy mindezt csak én gondolom így?

És, ahogyan szépen haladtam előre a vonzás törvényének tanulmányozásában, egyre világosabb lett, hogy talán mégsem hazudott. Talán tényleg én vagyok az, aki tudtomon kívül bevonzottam a szakítást. Talán, talán...
Szertném ezt hinni, mert így sokkal-sokkal könnyebb.

És ez még csak az elválásunk egyik oka volt, melyet én teremtettem meg azokkal a bizonyos negatív gondolatokkal. Éppen ezért, vigyázzunk!! Ha túl sokat rágódunk egy problémának tartott dolgon, akkor az előbb utóbb...

Hamarosan folytatom a másik "kapcsolatrombolómmal".

Hozzászólások



:D:D

Kedves Lollipop!

Kösssssszi a hozzászólást!!!:):):):)

Sok dologban igazad van!!!!!!!:)

A túlbonyolításban, meg abban is, hogy csak én tudhatom, ki is vagyok, azaz ahogyan fogalmaztál, azt gondolok magamról, amit akarok!!:D

A szabad akarattal is egyet értek, de azt megtoldanám annyival, hogy igen, egy ember saját maga hozza meg a döntéseit, de szerintem abban egyet értünk, hogy ha a másik fél gyakran "bombázza" a kapcsolatot negatív gondolatokkal, akkor nem épp jó hatással van az együttélésre, és előbb vagy utóbb láthatatlan féregként kezdi ki a másik ember gondolkodását, véleményét kettejük viszonyáról. Szerintem. :)

Tov. szép napot!!

Üdv
Bogica



Na igen...

Az "elkezdtem gondolkodni" - utólag mindenen, az aztán nagy úr. Megmondom őszintén, én személyszerint nem jutottam sehová.
Egyszer csak az egész gondolatmenetet, hagytam a b...francba, bocsánat, és hagytam úgy ahogy volt, meghalni az egészet.
Itten írt a Mr. Palacskó egyetlen mondatocskát, amitől boldogabb lettem. Máig ez a hitem, vagy ez tart bennem hitet. Hogy sem magunkat, sem mást nem kell hibáztatni. És ne vedd magadra az egész terhet. Komolyan kezd az agyamra menni, hogy annyira megvanmisztifikálva, hogy csak mi vonzottuk be...a másik ember is döntött a szabad akaratával.
És egy felszabadító mondat:
A szeretet nem korhatáros.
És végül a kisugárzott mondataiddal kapcsolatban...
Bogicám, merj többet gondolni magadról! Tök mindegy, hogy minek tartanak, te viszont azt gondolsz magadról amit csak akarsz.
Rendben...szerintem a számító nő nyugodtan maradhat, de foszd le róla a libát... :D
Hiszen van bennünk számítás, amit érdemes magunkban elfogadni.