Félelem a jótól

félelem a jótólArra a félelemre mindannyian tudatosak vagyunk, hogy nem akarunk bénázni, szegények, betegek lenni. De ott van a másik oldal is. Ha egy kicsit jobban figyelsz, akkor rádöbbenhetsz, hogy szembenállásunk van azokkal a dolgokkal kapcsolatban is, amit szeretnénk. Az egyik kulcskérdés a teremtésben, hogy megtudom-e engedni magamnak azt, amire vágyok?
Rengeteg oka lehet annak, hogy félek a jótól. Csak, hogy egy példát említsek, a szülőkön keresztül két üzenet is érkezik egyszerre. Próbálok mondjuk fára mászni, vagy más hasonló dolgot művelni, mire jön egy félelemmel telt tiltás. Vagyis, ha ügyes vagyok, akkor frászt hozom rájuk. Ugyanakkor elvárnák, hogy ne legyek ügyetlen! Erről szólnak a szavaik, sokszor a tetteik is. Velem nem történt meg, de sokszor láttam, hogy elesik a kisgyerek, és az anyja még rá is ver a fenekére kettőt, hogy milyen béna volt. Tehát félek az ügyetlenségtől és félek megmutatni az ügyességemet is. Akkor mit tehetek? Leginkább semmit. Én nem is szeretek mozogni! Jó ez így! Vagy majd akkor mozgok, ha már jól megy minden! Csapdában vagyok.
Ez csak egy módja annak, hogy hogyan alakul ki az ellenállás. Ezer más módja lehet, nem ez számít. A lényeg, hogy vedd észre, és engedd el! Figyeld meg, ha elképzeled a vágyad, akkor egyszerre van benned az akarás, és az elutasítás! Ha mindkettőn túllépsz, akkor vagy szabad! Ne elemezd, hogy miért, csak vedd észre, és hagyd elmenni!

Hozzászólások



kedves csiribimano, írod

kedves csiribimano,

írod hogy egy ismerősöd volt családállításon, érdekelne a véleménye, itt tettem fel egy kérdést a témában:
http://thesecret.hu/node/4164#comment-140859

köszi,
A.



A félelem

A félelem egy érzés, ugyanolyan, mint bármelyik másik érzés. A félelem, akárcsak a többi érzés megteremti a tárgyát. A tudatalatti félelem a mumusgyár. A félelem nem feltétlenül kötődik dolgokhoz. Félni akrámitől lehet. Ha nem félek ettől, akkor félek mástól. A félelemhez tartozik egy fiziológiai és biokémiai minta, ami kondicionált és fixálódik, ezért függőségként jelentkezik. A szervezet kiköveteli magának a félelem biokémiáját, szüksége van rá. Ugyanakkor meg is lehet szakítani a félelem függőség rutinját, pusztán szándék és tudatosság kérdése.

Azzal, ha tárgyilagosan végigtekintem, hogy mitől is félek, azzal nem adok erőt a félelemnek, azzal felszínre hozom a félelem tudatalatti programját. Csak akkor tudom feloldani a félelmet, ha a felszínre hozom a programot, akkor rá lehet csodálkozni, hogy nahát, ezt csináltam. Akkor lehet feloldani a félelmet, ha tudatosítjuk. Csak akkor adok neki erőt, ha átérzem. Az NLP-ben a mozizós technika kiválóan alkalmas a tudatalatti rutinjaink felszínre hozására anélkül, hogy át kellene élni és így erőt kellene adni a kínos és megterhelő helyzeteknek.

A félelemtől nem kell félni, a félelem érzéstől sem kell félni. Félni nem rossz és nem jó, félni nem gyengeség, félni nem gyarlóság. Minden érzés jogos és mindegyiknek megvan a maga helye a hétköznapi életünkben, az a baj, ha függőségként eluralkodik felettünk. A félelem tudatalatti programjainak egy része értünk van, hogy megvédjenek. Például a kígyóktól való félelem.

Ami már kóros félelemgyártás, ha minden ismeretlen, idegen, bizonytalan, új vagy jövőbeli helyzethez a kíváncsiság helyett a félelmet társítjuk. Minek társítanánk az ismeretlenhez a félelmet? Mert azt feltételezzük magunkról, hogy képtelenek vagyunk kezelni a helyzetet. Vagyis a félelem ez esetben önértékelési probléma szimptómája. Ha például a gyereket beengedjük olyan helyzetbe amiről azt feltételezzük, hogy képtelen boldogulni, akkor a saját önértékelési problémánk tükörképét állítjuk elő. A félelem még számos más lelki defektus köpönyege bír lenni.

A teljes életnek része a helyén kezelt félelem. Nem szabad besöpörni a tudatalatti mélyére, mert attól még munkál, ha csak úgy teszünk, mintha nem létezne. És valóban észre kell venni az indokolatlan félelmi reakciókat és a tudatosítással helyre kell tenni. A félelemmel is meg kell tanulni bánni. Valóban az a legjobb, ha nem a félelem írja meg az életünk forgatókönyvét, de ha már ott van, elhessenteni sem szabad.

Amikor félelmünkben sikítva rohanunk, jobb, ha nem hazudunk magunknak, hogy én félni, á, dehogy, én így szoktam kocogni.
:)



A félelem ereje...???

Kedves András,

egy ideje nagy figyelemmel olvasom bejezéseidet (és nagy örömömre az Ezo tér magazinban is találkoztam írásoddal, amit ezúton is köszönök).
Különös és mostanában rendre visszatérő fogalmat feszegetsz -a félelmet...
A közelmúltban egy barátnőm családállításon volt, ahol valakinek a félelmét ő jelenítette meg a jelenlétével. A családállítás után lelkesen hívott és elmesélte a nagy felfedezést - A FÉLELEMNEK NINCS EREJE!!! Semmi, de semmi ereje nincs!
A félelemnek a saját gondolatainkkal MI teremtjük meg az erejét...
Önmagában csak egy erő nélküli érzés, egy fogalom...

A témában olvasottakkal összerakva bennem az alábbiak kattantak le:

1/ oké, félek... de miért is...? Mitől is...? Amikor elkezdek válaszolni, a válaszaimmal teremtek... Erőt a félelemnek...
2/ oké, megteremtettem válaszaimmal az erejét a félelemnek - és itt jön a csavar a sokat olvasott, ám nem igazán alkalmazott kérdést tettem fel önmagamnak: NA ÉS AKKOR MI VAN...???
3/ és igen - mikor erre a kérdésre válaszolsz, rá kell döbbenned, hogy a félelmed erejét Te hoztad létre. A félelmed ereje nélküled - gondolataid nélkül - NINCS IS JELEN!
Egyszerűen - és számomra kedvelten fogalmazva - NEM VAN!
:)))
Mindent hajlamosak vagyunk túlkomplikálni... Így neveltek, ebben szocializálódtunk, stb...
Pedig minden olyan egyszerű:)

Jó példa volt a fára mászástól való gyermekféltés - velem is így tettek anno...
Mi van akkor, ha engeded a gyermeked, oda mész és biztosítod a felől, hogy ő nagyon ügyes, bízol benne, hogy meg tudja csinálni és egyedül felmászik és Te ott vagy, ha kell segítesz neki, mert onnan lentről te is jól látod, melyik ág bírja el őt biztosan... Biztonság érzetet adsz és önbizalmat egyszerre! És mikor leérkezik elmondod, mennyire büszke vagy rá!
Önmagunkkal is így kell eljárnunk - szerintem...
Klassz ez az út, amin járunk:)
Hiszen akik itt vannak, mind a régi, rögzült dogmákkal terhelt világlátásukat alakítják (alakítjuk) át olyanná, ami valóban érdemben segít nekünk TELJES ÉLETET ÉLNI:)

Csak ennyit akartam elmondani ma...

ALOHA:)



az ismeretlentől félünk általában

Mi van, ha nem olyan jó a jó?
Mi van, ha nem tart örökké? (persze,hogy nem, de attól még jó addig is)
Mi van, ha örökké tart? (nem tud)
Mi van, ha nem vagyok rá méltó, vagy eldeformál, vagy...

Vagy egyszerűen ott a megszokás, a japán halas kofák sztorija: Fejükön kosárral vitték a férjeik zsákmányát a be a szárazföldi falvakba, és túl késő lett, hogy haza érjenek. Letették a kosaraikat, és besétáltak egy gyönyörű virágos rétre, hogy ott aludjanak. De nem sikerült, csak forgolódtak. Aztán egynek eszébe jutott: hiányzik a rothadó hal szaga! Kimentek a kosarakért, oda tették a fejükhöz, és aludtak, mint a bébik!



ismerem ezt

"hagyd elmenni" az érzést... hát nem könnyű

ez olyan, mint amikor félsz belemenni egy kapcsolatba, vagy pozitívan reagálni olyasmire, amire nagyon is vágysz. de nem azért, amiért hiszik. nem azért, mert ilyen és ilyen szenvedések állnak az ember mögött, amiket még nem emésztett meg, nem dolgozott föl. ez elég közhelyes is. hanem éppen azért, mert BIZTOSAN tudod, hogy sikerülne. a leendő jót, a biztosan csodálatosat sem könnyű megemészteni. persze van bizonytalanságérzet is. biztosan megfelelek én ennek a jó dolognak, ami történni készül velem? miközben persze, hogy akarom. ha pedig megfelelek, s nekem is tökéletesen megfelel, biztosan meg akarok érkezni? biztos, hogy nem akarok még körbe-körbe futkározni a világban, mielőtt végleg rám talál a boldog nyugalom? az örök nyugalom. na erről pedig már-már az elmúlás jut az ember eszébe. bár a boldogság, amibe belehal az ember, valójában nem is áll messze ettől... (erre szoktam mondani, talán magasabb szintre lépni fél az ember, megijeszti az új helyzet, ami talán örökké tarthat )



Köszönöm a választ.

Nem érzem, hogy az elengedéssel lenne bajom, inkább az lehet, amit írsz, hogy összetettebb. Az érzelem áramoltatással úgymond nem érzem, hogy gondom lenne, - környezetem legnagyobb bánatára - semmit sem fojtok el, sírok, ha sírnom kell, teli torokból nevetek, ha azt, és, ha félelem jön, akkor igyekszel jó alaposan átérezni és így általában nő, nő és kiég egy szinten. Az elengedésnél egyáltalán nem szoktam győzködni magam, hanem az "ez van vazze" érzést kerít hatalmába, vállvonás és legördül az a bizonyos kő is, úgy kiold a belső csomó, el is felejtem a dolgot. De aztán teszek veszek és egyszercsak beugrik újra és megint vállrándítás, megint megkönnyebbülés, kis idő múlva megint előkerül. Hozzátenném ez igazából egy olyan ügy, amiben más egyén is szerepel. Lehet az, hogy rám hathat esetleg más? Mármint más személy? Vagy kizárt, hogy külső hatásra ugrik be valami? És egyszerűen addig friksziztem az elengedéssel, amíg már tényleg nem engedek el csak azt hiszem? :D Tudom, hogy a dolgok baromi egyszerűek és azért variáljuk túl, mert azt gondoljuk túl egyszerű, hogy igaz legyen. Nem tudom. Na sebaj, ez van, majd elmúlik vagy nem. :D



két eset lehetséges

Az egyik, hogy több rész is lehet, ami ellenáll, és mindegyiket el kell engedni!
A másik, ami a valószínűbb, hogy nem történt valódi elengedés. Tudom, hogy sokan azt értik elengedés alatt, hogy agyilag meggyőzik magukat, hogy nem számít, meg nem úgy van, és szépen elnyomják az érzést. Ahelyett, hogy elfogadnák és hagynák menni azt! Ráadásul az érzés mögött egy akarás húzódik meg és azt az akarást is el kell engedni! Szóval még mindig meg akarsz oldani valamit, azért jön az érzés elő! El tudod-e engedni, hogy azt megoldjad?
Az a baj, hogy annyira egyszerű, hogy mindenki túlbonyolítja!Ez az érzésekkel való munka és nem a gondolatokkal! Azért is tanítom két napon át az elengedést, mert talán ennyi idő alatt leesik mindenkinek.



Szia András!

Kérdés. Oké ez tiszta. De mi van, ha elengedem és szépen visszatér, mint egy jófajta bumeráng? Mert én például ebben a szituban vagyok. Mondom én, hogy oké megengedem magamnak és elengedem, szupi minden, hawaii, dizsi és akkor nem telik el fél nap már azon kapom magam, hogy elindul a telegatya a szitutól, mert, ha eddig nem ért ide, ne is jönnön, mert már félek... Alapvetően jópofa tenisz, csak kicsit már unom. :D Van ötleted erre?