Felelősségvállalás

"A szülőszerepben az egyik legnehezebb dolog, amikor - minden igyekezetünk ellenére - a gyermekeink nyíltan minket hibáztatnak minden rosszért, ami őket éri.
"A te hibád, hogy lekéstem a kedvenc műsoromat!" "Átmentem volna a vizsgán, ha többet segítettél volna." "Te leszel a hibás, ha nem lesznek barátaim, mert esténként nem maradhatok velük." És a legszörnyűbb: "Útállak! Minden a te hibád!"
Az ilyen kirohanások alkalmával többnyire engedünk a kísértésnek, és emlékeztetjük csemeténket (hangerőnk maximumán) mindarra a szépre és jóra, amit nap mint nap érte teszünk. Ez persze általában teljesen hatástalan. Amikor valaki szülő, minden az ő hibája, ha viszont éppen jól alakulnak a dolgok - csak hogy még igazságtalanabb legyen az egész -, nem kap érte elismerést.
Sokféle oka lehet az ilyen frusztrált viselkedésnek. Olykor ez a gyermek életkori sajátosságaiból fakad. Például az egészen kicsi gyerekek (a négy év alattiak) nehezen tudják elfogadni a tetteikért kapott szemrehányást, mivel annyira függenek az édesanyjuktól és az édesapjuktól, aki számunkra a világ közepe. Ezen kívül őket még elsősorban a képzeletük irányítja, és nem a realitás. Így hajlamosak valamilyen "okot" kreálni, amely megfelel vágyaiknak, ám kevéssé a valóságnak. Ennek köszönhetően nem csak a szüleiket hibáztatják, hanem más ártatlan áldozatokat is, például a kistestvérüket. Itt van például a két és fél éves James, aki minden szívfájdalom nélkül fogta kisöccsére, Samre (aki három hónapos), hogy ő firkált filctollal a kanapéra. Noha racionálisan nézve ez persze hauzgság volt, James fantázia vezérelte tudata valóban hitte, hogy tényleg Sam rondította össze a kanapét.
A másik fejlődési szakasz, amikor a gyerek jellemzően mindenért a szülőt (és másokat) vádol, a kamaszkor. A tinédzserek, akik a függetlenségért vívott harcban oda jutnak, hogy úgy érzik, ők nem hibáznak, nehezen fogadják el a kritikát és a szemrehányást. És természetesen a vád kire szállna vissza, ha nem a szülőkre, akikkel tizenéves gyermekeik szenvedélyes harcot vívnak az önállósodásért.
Jóllehet, a felnőttkor küszöbén a mások hibáztatására való hajlam - idális esetben - abbamarad, ez nem minden esetben van így. Egyes fiataloknál nem következik be az az átmenet, amely a kamaszkorban természetesnek tekinthető felelősségelhárításból a felnőttre jellemző önkritika felé vezet. Ezek a fiatalok nem tanulják meg, miként vállaljanak felelősséget saját tetteikért. Sokan vannak, akik tulajdonképpen egész életükben ezzel a nehézséggel küszködnek. De be kell látniuk, hogy nem könnyű az embernek felvállalni a felelősséget a tetteiért, különösen, ha az illető nem büszke arra, amit cselekedett. Amikor a dolgok kezdenek rosszul alakulni (gyakori veszekedések a házasságban; anyagi nehézségek; válás vagy aggasztó problémák a gyerekkel), sok felnőtt mintha gyerekként kezdene viselkedni. Visszamenkülnek a gyerekkori viselkedésmintákhoz, és igyekeznek elkerülni a felelősséget általában valaki vagy valami mást hibáztatva. Ez a házastársak között többnyire egy óriási veszekedés formájában tör a felszínre, melynek során mindketten a másikat okolják a kialakult probléma, nehézség vagy vita miatt. Aztán a vita sokszor még tovább fajul: nemsokára a vádaskodás már mindenre kiterjed, nemcsak az éppen aktuális témára, hanem az elmúlt félév minden egyes nézeteltérésére. Végül vagy valamelyikük lecsillapodik, és igyekszik közös megoldást találni a problémára, vagy mindketten dühösen és elégedetlenül faképnél hagyják egymást.
Vajon miért van az, hogy az embereknek még felnőttkorukban is olyan nehezükre esik felelősséget vállalni a tetteikért, hogy helyette inkább gyermekes viselkedésmintákhoz folyamodnak? Ahhoz, hogy az ember elismerje, hogy szerepe van a kapcsolatban bekövetkező hiba kialakulásában (bármilyen jelentéktelen legyen is az), először is el kell tudnia fogadni, hogy senki nem tökéletes, így ő sem. Sok ember nem hajlandó erre, hanem inkább védekező állásba vonul, és másokat hibáztat. Az ő szemükben tökéletlennek lenni szégyen. Attól tartanak, hogy mások elítélik őket, és inkább foggal-körömmel ragszkodnak ahhoz az önáltatáshoz, hogy a másik ember a hibás mindenért, nem ők.
Nagyon valószínű, hogy azok az emberek, akik nem tudják elfogadni saját tökéletlenségüket, gyermekkorukban azt a burkolt üzenetet kapták, hogy ők maguk elfogadhatatlanok, amennyiben nem viselkednek és teljesítenek tökéletesen.
Ez az erőteljes elutasító üzenet, mely hosszú évek alatt beépült a gyermek személyiségébe, minden későbbi kapcsolat és tevékenység mércéjévé válik: MINDENKÉPPEN TÖKÉLETESNEK KELL LENNEM, VAGY KÜLÖNBEN ELUTASÍTÁSBAN RÉSZESÜLÖK. A sors iróniája, hogy többnyire éppen ez a megszállott tökéletességhajszolás váltja ki az emberek elutasítását, hiszen kevesen képesek tolerálni egy olyan embert, akinek mindig igaza kell, hogy legyen. Ebből a csapdából az szabadulhat meg, aki szégyenérzet és megítéléstől való félelem nélkül képes elfogadni a saját gyarlóságát, hibáit és tévedéseit. És ami a legfontosabb: érzékeltessük gyermekünkkel, attól, hogy valaki esendő és hibázik, még ugyanúgy méltó a szeretetre.
Amennyiben egy felnőtt képtelen elfogadni, hogy ő is hibázhat, és nem képes vállalni a saját felelősségét egy vitában, törvényszerű, hogy állandósulnak a veszekedések. Természetesen a veszekedés senkinek sem kellemes, de remélhetőleg legalább a felnőttek között marad és nem mérgezi meg teljesen a gyerekek életét is. Ha egy felnőtt fel tudja vállalni a saját érzéseit, és sajnálja, amiért nem megfelelően viselkedett, akkor legalább felszínre kerül a probléma, ami az első lépés ahhoz, hogy egyáltalán beszélni lehessen róla, és esetleg konszenzusra lehessen jutni. Ilyenkor megvan az esélye annak, hogy mindkét fél elismerje a maga felelősségét a vita kialakulásában, és ha ez valóban megtörténik, az jó kiindulási alapot jelent a probléma megtalálásához.
Ugyanakkor az is előfordul, hogy a felnőtt emberek - akár házasok is - félnek vitatkozni vagy ellenkezni a másikkal. A vita elkerülésének fő oka az elhagyatástól vagy a visszautasítástól való félelem, ami különösen akkor tipikus, ha az illető gyermekkorában a szülei főként elutasító attitűdöt tanúsítottak az irányában. vagy valamilyen értelemben elhagyták őt. Emellett előfordulhat az is, hogy az illető általában igyekszik elkerülni mindennemű negatív kommunikációs helyzetet. Illetve szerepet játszhatnak azok a konfliktusmegoldási stratégiák is, amelyeket ezeknek a felnőtteknek a szüleik adtak mintául gyermekkorukban. Egyes párok egymástól veszik át a vita elkerülésének szokását, mivel annyira nem szeretnének szembesülni a harag és a hibáztatás érzéseivel. Azt tapasztalják, hogy nincs értelme belemenni a kényes kérdésekbe, mert úgysem jutnak semmiféle megoldásra. Ez a mechanizmus csak akkor változik meg, ha mindkét fél hajlandó meghallgatni a másik nézőpontját, és van bátorsága felvállalni a felelősséget a nem teljesen tökéletes tetteiért. tehát, mi is történik a problémákkal, amennyiben a felnőttek nem beszélik meg, vagy nem vitatják meg azokat egymással? Mi lesz a haraggal és a szemrehányással?"
Legközelebb megtudjuk... :-)

Forrás: Joel D. Block - Susan S. Bartell: Szülői játszmák című könyve

Hozzászólások



answer this topic

Thank you, it's very astonishing article it might be very hospitable for students. For example last year when I had a difficult of time at the end of semester with a ceaseless flow of academic assignments and job, I had a astonishing idea to buy it somewhere and than use plagiarism checker. I was so exhausted that I did not care for what can crop up when my academic work was written by other side person. To my awesome surprise, research paper was desirable the price I paid for it. I was so pleased with the quality and now everytime i use this service.