A kincs elvesztése és a hála allegóriája...

tegnap véletlenül arra volt intéznivalóm, amerre végez, és éppen azelőtt kicsivel... és mire túl voltam az ügyemen, abba a megállóba kellett beállnom, ahova befuthatott bármelyik pillanatban. megijedtem és vágytam rá egyszerre, hogy összefussunk. aztán megcsörrent a mobilom és nem tudtam fölszállni a villamosra, és elment egy aztán mégegy és mégegy. és én egyre jobban féltem. miután befejeztem a telefonbeszélgetést, fölszálltam.

egy hete múlt el... és ma hazafele kitört rajtam. mintegy tudatosodott... és hát gyerekek, természetesen jött a gyomorgörcs és dőlni kezdtek a könnyek. és mint egy nehÉz palást, rám zuhant és elborított a szomorúság.

olyan sokan dilemmázzák végig a kapcsolataikat, az én szakításaim mindig véglegesek. részemről legalábbis. és ez olyan nagy súllyal nehezedik rám.

a lehetőséget gyászolom. lehet, hogy nem őt. de piszkosul tud fájni.

azt az egyet sajnálom - pedig tudjuk, megbánni nem szabad -, hogy nem kértem arra, hogy gondolkodjon még ezen...

mármint, hogy érez-e vagy sem.

azt hittem, érez, mert minden pillanata ezt sugározta felém. csupa nemes lélekre valló pillanat.

aztán a jellem másféle vonalakat kezdett követni, kirajzolódott egy önző alak képe...

az önző alakokat is szokták szeretni.
az önző alak is tud szeretni. amikor belép a képbe valaki.

aztán egy szempillantás, és mégegy... és beborult, sötét felhők.

van, aki az első adandó gondra hátraarccal reagál.

kérdem én, normális ez? miért nem divat a "rendbehozzuk a dolgokat"-féle gondolkodás?

énnálam sem divat. szó se róla.

a hidat mégsem égetem. nem hagyom magam mögött, csak hagyom úszni magam az árral, ami nem akar továbbsodorni, minduntalan ebben az örvényben körözök.

pedig elszakadtam. úgy értem, lemondtam... a kapcsolatról, róla. teljesen.

és olyat mondtam ki, amit ő szemmel láthatóan nem akart. én nem hgytam neki időt gondolkodni, vagy nem is kell hagyni? meg swem vártam, hogy kérje. csak figyelemreméltó módon szomorodott el, amikor a búcsúmnak nyomatékot mertem adni.

milyen nagy kincs bízni valakiben!

elvesztettem a kincset.

hiába az enyém, az emlékre, ami marad, fáj emlékezni. kilökném magamból, miközben építőkockája lett a lelkemnek, a gondolkodásomat alakítja.
sajnos nagyon megszerettem ezt a gyereklelkű kicsi felnőttet. bármilyen kegyetlen is.

ez, ahogy előtört, olyan rossz volt. félórába telt, mire megnyugodtam. egy hete az ilyesmi még huszonnégy órába telt volna... úgy, hogy másnap kezdődött előlről.

a kincs elvesztése és a hála allegóriája...

összeegyeztethetetlen vagy mégsem?

Címkék:


az idő telik, az álom teremt...

a minap kaptam valami szépet.

azt álmodtam, hogy békülős, nosztalgikus hangon beszél és én megbocsátó leereszkedő hangnemben cinkosan viselkedem vele, nem haragszom. és erre odabújik én meg megfogom a kezét és ő örül ennek, én meg azon veszem észre magam, hogy jó érzés... de fogalmam sincs, hova vezet a folytatás és keserűséget érzek és távolságtartással nézem kívülről az egész jelenetet. fogalmam sincs, mit akar. és azt sem tudom, hogy én mit.

régen láttuk egymást...

egy napra rá megjelent egy helyen, ahova kiplakátoltam, hogy elmegyek...

elhaladt mellettem és úgy mosolygott rám, mint régen. veszélyesen úgy. attól az idült, boldog, szeretetteli mosolytól a lelkem megtelt nyugalommal.

megállítottam a szövetséges kisbarátját egy köszönésre, és az a barát olyan bűbáj volt belem, mint még soha. meglepett az ölelés a puszi, a kíváncsi érdeklődés a szeretet ekkora bombája. fejbe kólintva álltam...miért kapom ezt - bár tudtam, hogy szimpatizált velem... s vajon Ő? miért jött, s mi volt a szemében?

másnap újra megjelent egy fórumon, ahova akkoriban azért járt, hogy velem beszélhessen... nem szabad továbbgondolnom. mégis jól esett. ha összefutunk, másnap ez történik. menetrendszerűen, bár ritka a találkozás a mi életünkben a szakítás óta.

túl van pár ominózus krízisen, amiből persze akad még szép számmal ebben az életben.

minden ex merengeni kezd a múlton egyszer. a szemében valami ilyesmit láttam.

az ő arcán boldog mosoly jelent meg, ahogy elidőzött a tekintetemen.

bennem most szomorú mosoly ül.

hagyom, hadd eméssze az életet. hagyom alakulni a lelkét. látom és érzem, hogy alakul.

fifti-fifti életérzés

én meg ezt emésztem.



hát...

a száj legtöbbször arról beszél, ami a szívben van... ha fiú lennék :), s a (szórakozó)helyen nem mernék odalépni hozzá, sem megszólítani az igazság szavát kérve, akkor talán szereznék egy szál virágot, röpke üzenettel címkézve, s a pincérrel küldeném... erre nyilván lenne reakció, ami közelebbvisz az igazsághoz.



s meeg valami

Ismeros azert odaig nem ment el hogy teljesen kiadja nekem exet. Magyaran nem kozolte kerek perec, hogy te, ez az ember meg mindig akar teged. Hanem csak viragnyelven hajtogatta beszeljetek beszeljetek beszelj vele. Mondta neki kozel all a szivehez ex mint barat es ezert akarta abbahagyni hogy kitalaljon es h szerinte igy is sokat mondott... Pedig en igazan nyitott voltam. Persze teny, h csak addig, amig be nem kovetkezett a szakitas. Mert akkor sajat erdekemben forditottam teljesen hatat az egesznek. Most ex es az ismerose ex poziciojat vedik? Nehogymar egyertelmu legyen szamomra valami. Na nehogymaar. Elkepeszto. Most morgolodom egy sort. Kozben jut idom orvendezni is es mindezalatt hitetlenkedni, kiborulni szomorkodni vaagyni remelni is. Faj nagyon.



döbbenetes fejlemények

Szotlansag, fasultsag, elfordulas. Lehet tenyleg tokeletes receptek meseszeru fordulatra...
Telnek a hetek es kikotsz egy helyen ahol szembejon veled valaki es felforgatja a csondesedo vilagodat.

Egy kozos ismeros, aki kivancsian kerdi, miert lett szerintem vege. Mi volna az en verziom. Amint elmondom az elso reakcioka hogy beszeljek exemmel. Mindenkepp. A kovetkezo tenyekkel all elo: ex harmadik vilaghaborukent fogta fol ami koztunk tortent, ismerosunk hetek ota hallgatja ot. Orakon at kepes rolam beszelni rengeteget de rengeteget s hogy oneki minden osszejott. Szarul van, azota is egyedul. S meg mindig nememesztette meg ami korulotte tortenik. Uj munkahely koltozes ... Hogy en ne higgyem el amiket mondott. Hogy a buszkeseg beszel belole. Hogy keressem meg. Jo idopontban. Hogy erdemes lenne futnunk megegy kort. Tudom, drasztikusan tettem ki a pontot. De oda tettem ki ahova szerintem akarta. Hisz nem kellettem. Gondoltam en. Hisz azt mondta azt hitte erez de nem erez. Szoval egy fiatal felnottpalanta az elso olyan alkalommal mikor alabb haynak az erzesei azonnal azt kepzeli nem is erdemes folytatni. Aztan meg rajon hohy az elet hullamzas es csiszolodas folyamata es egy vadidegentol kell megtudnom h megse lettem eldobva mint egy darab szar...

Fogalmam sincs mit tegyek. Megegyszer nem alazkodom meg. Szakitas elotti harom heten at eleg volt. O most tulajdonkepp miert nem tud elem allni hogy beszeljunk? Csak mert mikor elfogadtam a tenyt h epp nem erez azonnal visszavonulot fujtam kepletesen orokre?

Azt hiszem kellokepp artikulaltam ismerosunknek hogy mennyire sajnalom, h szetmentunk. Nagyon probalt lerazni mondvan nem akar belefolyni. De hogy szerinte nagyonis volna minekunk meg mirol beszelni. Ez a dolog rendbehozhato. Nem vagom mi van most. Ilyen egyszeru hogy megis akar? Vagy felreertem? Nem igazan merem elhinni. Hat miert nem tud elem allni ezzel? Hogy-hogy csak veletlenul tudtam meg, hogy nem hogy nem vagyok leszarva de rolam regel masoknak orakon at. Ez egy nem tul kozeli ismerose. Hat akkor mimindent beszelhet a kozeliekkel? Az ismeros a lelkemre kototte nehogy elmondjam h elmeselte ezeket. Barcsak igaz volnA mindez... Az ismeros szerint kettonk verzioja aharmadik vilaghaborurol egymas mellett tiszta szappanopera, s csak beszelnunk kellene. Megerne. Allitolag nem toleraltam a dolgait, ezert lett vege. Meg a vegen kihozza belole azt a varia iot h en szakitottam nem is o. Vagy tevedek? Most erdeklem vagy sem? Sok voltam neki? Most meg beszeljunk? Megse voltam sok eserint. Hat alig mertem keresni. Nehogy zavarjam a koreit. De piszkosul fajt h eldobott. Ami ismeros szerint nem igaz. Na szeep!

Ha az ismeros hajtogatja h orakig kepes rolam beszelni ex es faj neki akkor most megis miacsuda van? Aaaa



azt gondolom: mégsem. a

azt gondolom: mégsem. a kincs, mely igaz fényekkel tündököl, nem veszhet el, nem szűnhet csak úgy láthatatlan foszlányokká... masszívabb az annál...
két út van: lemondasz róla, vagy foglalkozol vele. nekem úgy tűnik, most épp váltogató üzemmódba kerültél a két állapot határai között őrlődve. nemrég kreálódott bennem egy ide is kapcsolható "bölcsesség": aki kettőt választ, önmagát választja ketté.
bár, megjegyzem, sok sikertörténet fogaskereke ott vált át a sok-körös kudarcélményből pozitív kezdetté, amikor annak főszereplője a megpróbáltatások súlya alatt belefásultan lemond a folytatásról...
klasszikusan komoly műfaj a dráma... de az élet ennél szebb... s legyen a legszebb. és ha már lúd... :) na ez itt a titok.